(Bella szemszöge)

A bűntudat, amit éreztem ismét lángolt bennem, ahogyan fogadott anyámat ölelgettem.

Ölelése beletörődő volt, s vidám, szeretetteljes. Annyira imádtam Esme-t. Annyira imádtam itt mindenkit, el sem hiszem, hogy tehettem ezt a hülyeséget. Tényleg hülyeség volt, s megértem, hogy ha most nagyon haragudnak rám.

Lassacskán mindenki odajött hozzám egy kis ölelésért.

Alice, Jasper, Carlisle, Rosalie, Silvy kétszer is megölelt, majd Emmett bátyókám jött oda hozzám.

-         Húgi, húgi, húgi. – mondta, s most érdekesen komoly volt, mégis ott volt a vigyor a szája sarkában. – Olyan hülye vagy! – tovább ölelgetett. Meg sem érdemlem. Komolyan.

-         Emmett. – motyogtam. A hangom még mindig rekedt, felismerhetetlenül megváltozott. És nem csak a hangom. Eszembe jutottak édesapám szavai: Sose add fel, mert az a gyengék sportja. Maradj mindig erős, a halál megváltás, de nem mindig célravezető út. Gondolkodj először, utána cselekedj.

-         Azt hiszem, mi most megyünk. – nézett ránk Carlisle, ugyanis Edward engem nézett, én pedig Őt. Forró érzés ütött el, mikor a szemeiből melegség áradt. Leültem a fűbe, s már csak Silvy maradt. Intett, s mosolyogva visszaindult.

-         Nem tudom, hogy pontosan miért is kellet volna ezt csinálnod, Bellám. – mondta, s leült mellém a fűbe. Ahogyan azt mondta: Bellám , abba beleremegett a belsőm.

-         Mert egy szörnyeteg vagyok. – mélységes megvetéssel tekintettem magamra, s legszívesebben ott rúgtam volna magam, ahol csak értem volna. Mindenhol; gerinc, fej, láb, minden. Szörnyeteg vagyok.  – Nem kímélek senkit sem, aki fontos, senkit sem. Önző vagyok, és még ráadásul kicsinyes is.

-          Ne beszélj butaságokat. – mondta, s megfogta a kezem. Hát nem látja mi is vagyok?

-         Hát nem látod mi vagyok? – kérdeztem,s a térdeimbe temettem az arcom.

-         Látom, pontosan látom… - mondta, s megsimította a karomat. Bizsergett,a hol hozzám ért. Annyira furcsa érzés volt, áramütés hatású. Feltöltötte a testem energiával. A szívem újra elkezdett dobogni. – Ha szörnyeteg lennél, akkor nem lenne bűntudatod a történtek után. Nem éreznél semmit sem. Sosem voltál szörnyeteg, sosem leszel. Az én angyalom vagy, és szeretlek, azóta szeretlek, mióta megismertelek, mindig is szeretni foglak, ez a szerelem olyan, ami sosem múlik el.

-         Komolyan gondolod? – kérdeztem, s felnéztem rá. Tökéletes szemem volt; láttam a tökéletes vonásait, arcának íveit, meleg, hívogató testét, amit őzszínű pulcsi takart, s kilátszott onnan a fehér ingje. Haja mint mindig kócos, és rettentően sexy. Néhány tincse a homlokára simult. A kezem magát vezérelte, s beletúrtam bronzvörös hajába. Bólintott.

-         Szeretlek. – lehelte. Nem szólt semmi, csak magához húzott, s szenvedélyes megcsókolt. Annyira jólesett.  Beforrtak a lyukak a mellkasomban, s újra jött valami szál, sőt nem, acélkötet. Az életemben új fejezet nyílt. Egy új fejezet, ami meghatározó lesz életem során. Benyúlt a pólóm alá, s a melltartóm szegélyével foglalatoskodott. Furcsa érzésem támadt a hasamban, mégis annyira jól esett. Nem rezzent meg hideg bőrömtől, s attól sem tántorodott meg, hogy a nyakát szívogattam. Illata nem csiklandozta torkomat, semmi, a szörnyeteg nyomai eltűntek, amely annyira vágyott Edward vérére. Már csak a testi vágy maradt meg.

-         Akarlak. – suttogta a fülembe. Megborzongtam, mikor a gerincemen végigsimított.

-         Edward, nem lehet. – suttogtam, s leszedtem a kezét a derekamról. – Ha csak egy kicsit jobban megszorítalak, csak egy kicsit engedek magamnak, akkor rosszabb is történhet. Szeretlek, és nem akarom, hogy megsérült.

-         Vállalom a veszélyt. – mondta, s szemeibe néztem. Elmerültem gyönyörűen csillogó zöld szemeibe. Testét az enyémnek nyomta. Teljesen feltüzelt ezzel a tettel. Beleszippantottam a nyakába, s megcsókoltam azt. Megremegett.

-         Bella. – kezdte el, s nyelt egy nagyot. – Ezen már azóta gondolkodtam, mióta együtt töltöttük a réten a  szombat délutánunkat. Emlékszel, nem? – bólintottam. Sóhajtott. – Szóval már akkor gondolkodtam róla. Alice azt mondta látott minket… de mindegy. Öhm… - kínosan érzi magát? Felálltam, hogy induljak vissza,de Ő nem állt fel, hanem letérdelt elém.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés