Miközben Edward és Leo újabb csatakiáltásokat hallatott a hálószobából, én folytattam a képek felrakását. Kiraktam néhány újabb családi fotót, egy olyan ritka darabot is, amin Charlie és Renée között Leo vigyorog, anyám másik oldaláról pedig Phil integet. Nyaranta egy-egy hetet töltött a nagyszüleivel, de ahogy egyre nagyobb lett, általában egyedül érkezett, Edwarddal mindig találtunk valami jó kifogást. A szüleim szépen lassan megszokták, hogy egyre kevesebbet látnak, és csak néha panaszkodtak emiatt, többnyire beérték az unokázással. Nem is tudták, hogy ha Rosalie-ra hallgatok, még Leót sem láthatnák. Alice nagy segítségünkre volt, időről időre mesterien öregített a családi fotókon, így mindig küldhettem pár friss képet a szüleimnek - okuk sem volt gyanakodni. Ha barátnőm nagyon unatkozott, akkor a különféle napsütéses fotókat alakítgatta át, ennek köszönhetően még a nyaralásokról is küldhettem képet, amiken a koromnak megfelelően néztem ki. Charlie-ék egyébként azt a verziót ismerték, miszerint Edward annyira beleszeretett a szakmájába, hogy végül - egy újabb költözés után - saját Mercedes szalonja lett, amit mi ketten vezettünk. Ezt
alátámasztandó, amikor anyám új kocsit akart, Edward trükközött egy kicsit, és vett neki egyet úgy, mintha a mi szalonunkon keresztül kapta volna. A valóságban persze Edward utoljára Port Angeles-ben dolgozott egy Mercedes szalonban, habár azóta is mindig volt munkája - gyakran autókkal kapcsolatos - de nem ez. De a történet minden szempontból megfelelő volt, hiszen elfoglalt autókereskedőként érthető volt, ha nincs elég időnk Forksban nyaralni...

Már csak egy-két kép volt hátra, amikor Leo kijött a szobából, és rövidesen Edward is követte.
- Vége a meccsnek? - kérdeztem.
- Mindkettőnek - vigyorgott Leo. - Te meg még mindig nem vagy kész.
- Fejbe váglak - lóbáltam meg a kalapácsot, mire megjátszott ijedséggel ugrott hátrébb.
Edward jót nevetett rajtunk, aztán a zongorához lépett, hogy letörölgesse róla Emmett kezének nyomait.
- Ne félj, egy olyan kemény fejnek semmi sem árt - jegyezte meg közben.
Egy percig még rémisztgettem Leót, de végül rendeltetés szerűen használtam a kalapácsot, és bevertem a szöget az utolsó előtti, nem egészen egy éves képnek - a legutolsónak, amin a teljes Cullen család látható. Ez egy új kép volt, korábban még nem tettem ki.

Hátra lépve szemléltem a fotót, és eszembe jutottak a legutóbbi közös karácsony megható emlékei. A meghitt hangulat újra rám telepedett, de hamar tovább is illant, Leónak köszönhetően...
- Anyu! Hova tetted a müzlit? Menten éhen halok - panaszkodott.
Vettem egy mély levegőt, hogy elűzzem a szép emlékeket, és egyszersmind felidézzem a létfontosságú müzlis doboz tartózkodási helyét.
- A sütő fölötti szekrény alsó polcán van - feleltem.
- Tuti nem - vágta rá Leo. - Ott néztem először és...
- Told odébb a sütis dobozt - tanácsoltam.
Leo morogva viharzott el a konyhába, Edward pedig fél perc múlva halkan - hogy csak én halljam - felkuncogott.
- Tehát megtalálta - motyogtam magamban.
Leo számára a keresés azt jelentette, hogy belenézett a szekrénybe. Ha valami nem volt közvetlenül a szeme előtt, akkor az nem is volt ott.

Hangos csörömpölés jelezte, hogy Leo enni kezdett. Az elmúlt évben egyre több emberi táplálékot kezdett enni, de Carlisle a kamaszkor számlájára írta ezt és azt mondta, hagyjuk, hogy annyit egyen, amennyit szeretne. Időnként többet vadászott, és úgy tűnt, ezzel fenntartható az egyensúly.
- Hé, ez új - lépett mellém Leo zajosan rágcsálva, és a karácsonyi képre bökött.
- Egy, teli szájjal nem beszélünk - számoltam az ujjamon. - Kettő, légyszíves ne hadonássz a kanállal, mert a plafon is tejes lesz. Három, igen ez tényleg új.
- Bocsi - vetette oda, aztán is vissza is tért az általa választott témához. - Ez tavaly karácsonykor készült, ugye?
- Igen - bólintottam.
- Az volt ám a jó buli! Emlékszel, amikor Emmel kimentünk hógolyózni és bedobtuk az ablakot? Meg amikor Jazz elkezdett felolvasni a vicc-könyvből, és a nagyi majdnem elsírta magát? A végén nagyapa tényleg kicsavarta a kezéből a könyvet...
Mosolyogva hallgattam az ő emlékeit. Más volt fontos neki, más jutott eszébe a képről, az ő emlékei kevésbé az ünnepi hangulatot, mint inkább a családunk örökké tartó remek hangulatát tükrözték. De jobban belegondolva igaza volt, ezek még fontosabb emlékek voltak, mint a sablonos meghitt pillanatok. Az pedig kétségtelen volt, hogy a legőrültebb Cullen-karácsony volt, amin valaha részt vettünk.

`` ~ ° ~ ´´

Miután a család lassan szétszéledt, a közös nyarak és a közös karácsony jelentősége egyre jobban megnőtt. Esme - és természetesen Alice, aki soha nem maradt volna ki ilyesmiből - évről évre nagyszerűbb és emlékezetesebb karácsonyt szeretett volna, és általában sikerrel is jártak. Mindig volt valami új és meglepő, valami különös és megható - de a lényeg persze az volt, hogy abban a két hétben az egész család együtt volt, és tényleg tilos volt magányosan félre vonulni.
Egyedül Leo mehetett el aludni, amúgy minden együtt töltött percet felhasználtunk, hogy közösen beszélgessünk és szórakozzunk.
December tizennyolcadikán, rögtön ahogy Leo végzett az iskolában elindultunk a Cullen család - vagyis pontosabban Esme és Carlisle - háza felé. Párszor átlépve a sebességkorlátozásokat röpke öt óra alatt oda is értünk. A ház szokás szerint az erdő mélyén állt, ám ezúttal az odavezető út cseppet sem volt bonyolult. Még csak pár métert tettünk meg az útról lekanyarodó kis elágazáson,amikor időről időre hófehér, jegesen csillogó lámpások ragyogtak fel a havas út mentén. A ház valóságos mesekastélynak tűnt, eleve fehér színű volt, de valaki minden párkányról jégcsapokat imitáló füzéreket lógatott, amelyek körbefutották a házat. A veranda előtt egy hatalmas fenyőfa állt, jégből készült díszekkel, és alatta hó-ajándékok sorakoztak.

- Gyertek be, mert Leo megfázik - kiáltotta Alice, mire mind a koszorúval díszített ajtó felé fordultunk.
Barátnőm egy másodpercig vigyorgott a meglepettségünkön, hiszen nekik holnap kellett volna érkezniük, aztán kirohant, és Leo nyakába vetette magát.
- Szia Alice! - hörögte ő, mire a nénikéje, eleresztette, megpuszilgatta, majd egy erőteljes lökéssel a ház felé irányította.
- Most hogy látlak, a díszítés már kifejezetten szolidnak tűnik - forgott körbe Edward az udvaron.
Alice csúnyán nézett rá, és tüntetőleg hátat fordítva bátyjának először engem ölelt magához. Aztán hirtelen megbocsátott, ás fél perccel később már Edward nyakába csimpaszkodott.
- Három órája érkeztünk, még nem volt sok időm - magyarázta, mintha komolyan vette volna Edward megjegyzését. - Gondoltam teremtek nektek egy kis ünnepi hangulatot, de csak ennyire volt időm. Bent még csak pár dolog van kirakva, Esme mondta, hogy várjunk meg titeket, meg Emmettéket. De nagyszerű terveim vannak! Akarod hallani?
- Talán később - hárított gyorsan Ő, és a kék színű égősorral körbetekert oszlopok közt fellépdelt a lépcsőn.

Alice és én is követtük.
- Hogy csináltad a jégdíszeket? Eszméletlenek - lelkendeztem, miközben beléptünk az ajtón. Jaspert nem láttam, a nagyszülők pedig Leót fogták közre. Mi egyelőre nem számítottunk.
- Nagyon egyszerű, mert nem olvad meg a jég a kezemben. Csak egy kis véső meg egy hegyes tű kellett. Remek móka volt, Jazz is segített. Bár az kissé bosszantott, hogy közben belepett a hó... Mindegy, megérte, még három hétig változatlan lesz a hőmérséklet.
- Ha te mondod. - Jasper épp ekkor jött le a lépcsőn, vidám mosollyal. - Szia, Jasper!
- Bella, Edward, végre itt vagytok! Már alig bírtam Alice-szel... És hol van az én hírhedt unokaöcsém?
Jasper elindult, hogy elrabolja Leót a faggatózó nagyszülőktől, mire Esme észbe kapott, és gyorsan minket is üdvözölt.

Egész éjjel beszélgettünk, miközben Esme és Alice különféle finomságokkal tömték Leót. Másnap kora reggel megérkeztek Emmették, és a család végre teljes volt. Esme percenként megállt, és lehunyt szemmel élvezte a házat betöltő zsivajt. Jasper és Emmett segítség helyett verekedtek, Edward és Carlisle az Alice számára túl magas helyeket díszítették, énekelve - csak épp sosem egyeztették előre, melyik dal jön. Leo fal alá rohangált, Rosalie és én pedig kapkodva követtük Alice utasításait... A délelőtt során kidíszítettük a házat, így már belülről is mesekastélynak tűnhetett. A karácsonyfát persze még nem hoztuk be, azt csak huszonnegyedikén szoktuk, de ennek ellenére eluralkodott rajtunk a karácsonyi hangulat.
Együtt ültünk le ebédelni, még ha csak Leo evett is. Emmett csatlakozni próbált, aminek rengeteg széttrancsírozott étel lett az eredménye és sok-sok nevetés. Mikor Jasper és Em terveket kezdtek szőni a délutánra, Alice elmosolyodott, és egy-egy szelet húst a szájukba nyomva elhallgattatta őket.
- Rengeteg időtök lesz még ezekre, de délután a díszítés befejezésénél mindenkire szükségem lesz!
- Mit akarsz díszíteni, a szomszéd házát? - csodálkozott Jazz, valljuk be jogosan, mert a házban egyetlen díszítés nélkül maradt felület sem volt.
- Az udvart - vágta rá Alice olyan hangnemben, mintha Jasper legalábbis az egy meg egyet nem tudta volna.

A kegyetlen rabszolgahajcsár, ahogy Rosalie nevezte Alice-t, engedélyezett egy rövid kis pihenőt ebéd után, amit a nappaliban töltöttünk, közösen. Leo kérésére régi karácsonyokat idéztünk fel, aztán később már mindenféle múltbéli eseményt. A közönségdíjas mesélő természetesen Emmett volt, aki egyedi stílusban, és rendkívül lényegre törően adta elő a történteket. A két oldalán ülő Esme és Rose időnként kénytelen volt fejbe csapni, mert amikor túlságosan belemelegedett cseppet sem figyelt a szóhasználatra...
Másfél órás anekdotázás után aztán mind felöltözködtünk - bár ez csak Leo esetében volt valóban szükséges - és kivonultunk az udvarra várva a következő utasítást. Alice azonban sehol sem volt.
- Szólhatott volna, hogy késni fog - panaszkodott Emmett.
- Ó, két perc várakozás egy olyan fontos embernek, mint te vagy, valóban szörnyű - helyeselt Rosalie égre emelt tekintettel.
Mielőtt kettejük sajátos szócsatája - amelyből rendszeresen csókcsata lett - igazán kezdetét vehette volna, megjelent Alice hóna alatt egy halom papírral.

Mint később kiderült ezek mindenkinek személyre szabott tervek voltak, a saját külön feladatáról.
- Bella, Edward, emlékeztek Bella első Cullen-karácsonyára? Olyan fantasztikus hóembereket építettetek, szeretném, ha most is megtennétek, ide a karácsonyfa köré. Készítettem egy vázlatot mindenkiről, hogy ezúttal felismerhetőek legyenek. Esme, te fogsz segíteni nekik! - Ezzel mindhármunk kezébe belenyomott egy köteg papírt. Szétterítettem a magamét, és Emmett hóemberesített másával találtam magam szembe. Én kaptam még Carlisle-t és a kerekded alakot
sérelmező Rosalie-t.
Carlisle-nak havat kellett lapátolnia, hogy a terv szerinti kis hegyeket építhessen belőlük. Rosalie és Jasper az erdőbe mentek, hogy összegyűjtsék a listájuknak megfelelő méretű és számú gallyat, amivel később a hókupacokba karácsonyfa mintákat raknak.
- Én nem kaptam papírt! - hüledezett Emmett. - Most komolyan kihagysz?
- A te papírodat Leónak adtam, mert te nem értenéd meg - vetett rá egy lesújtó pillantást Alice. - Pedig ő még egyszer sem fejezte be az iskolát, te meg már több tucatszor is kijártad a gimit!

Emmettnek fémdarabokat kellett hajlítgatnia, amiket aztán Alice - szintén puszta kézzel összeerősített. Szép lassan kirajzolódott egy mikulás forma.
- Alice, tudom, hogy ööö... mi mások vagyunk, nem emberek. Szóval, ha a mikulásnak vámpírfogai lennének, oké - kezdte Edward. - De, azt hiszem, itt valamit elnéztél. Ennek három keze van!
- Fogd be, és dolgozz. Aztán majd meglátod - vont vállat Alice.
Pár perccel később beküldte Leót a lakásba a színes égőkért, amit aztán hihetetlen sebességgel tekert fel a fémvázra. Közelebbről láttam, hogy a két egymás melletti kézre egy speciális, állítható égősort teker. Az előre kivezetett hosszabbító segítségével bekapcsolta az égősort, számolt és állítgatott.
- Na, most okoskodj! - vigyorgott Edwardra, és ellépett a figura elől, ami puszta fémvázból integető mikulássá változott. Amikor az egyik bal kezén felkapcsolt a világítás, a másik bal kezén kialudt. - Ugye, így már más? Szóval, ne aggódj, ha a rénszarvasoknak több lába lesz a kelleténél?
- Rénszarvasok? - rémüldözött Emmett, aki már unta a feladatát.

Mire besötétedett az Északi-sarkon érezhettük magunkat. A kis kacskaringós bekötő út elején maradtak a lámpák, ám a felétől másfél méter maga hókupacok csatlakoztak, mindegyiken egy-egy ágakból kirakott fenyőfával. A ház előtt ott volt az egész család hóból, körülállva a jeges díszítésű karácsonyfát. Közvetlenül a veranda előtt jobb oldalt állt az integető mikulás, baloldalt, pedig két futó rénszarvas. Az egész család elégedetten szemlélte a közös művünket.
- Most majdnem azt mondtam, hogy jó munkát végeztél - pillantott Edward Alice-re.
- Most majdnem azt mondtam, hogy hülye vagy - vágott vissza, mire kapott egy kupac havat a nyakába. Ezzel kezdetét vette egy hosszú hócsata, bár még nem az az ominózus eset, amit Leo említett.
Az elkövetkező napokba mindig találtunk közös elfoglaltságokat, és remekül szórakoztunk. Mire eljött a szenteste, már úgy érezhettük, mintha az év többi részében is együtt éltünk volna. Az az évi karácsonyi ajándékok szinte egytől egyig vicces darabok voltak, habár Esme a pajzán viccekkel teli könyv - Emmettől Jaspernek -, a guminő - Jaspertől Emmettnek - és a Rosszkislányok kézikönyve - Emmettől nekem - láttán kissé kellemetlenül érezte magát. Én is, de végül is, mind jót nevettünk, és remekül szórakoztunk. Mint egy nagy, őrült család.

`` ~ ° ~ ´´

- Anyu jól vagy? Nagyon elbambultál - lóbálta meg előttem a kezét Leo.
- Hagyd már, hadd emlékezzen! - szólt rá Edward.
Elkésett, mert Leo már sikerrel visszarángatott a jelenbe, de nem bántam annyira, mert odakint már sötétedett - alaposan elhúztam az időt a képekkel.
- Már értem miért tart ennyi ideig kirakni pár képet - gúnyolódott Leo, de inkább nem vettem róla tudomást.
- Elég neked az a müzli, vagy összeüssek valamit vacsira? - kérdeztem inkább.
Leo tétován rám pillantott, mire én máris a konyha felé vettem az irányt. Ismertem ezt a pillantást, nem akarta kérni, de mégis csak örülne neki. Bezzeg amikor egy elektromos gitárt akart, nem volt ilyen szerény. Ki igazodik ki rajta? Néha azt hiszem, még Edward sem, pedig Neki vannak a legjobb esélyei, ha figyelembe vesszük a gondolatolvasást. De egyszer azt mondta nekem, hogy a világon semmi sem bonyolultabb a kamaszok gondolatainál... Kezdek hinni neki...

A hűtő jelenleg még szegényes tartalmát szemlélve próbáltam kitalálni, mit készítsek Leónak. A szendvicsen kívül semmihez sem volt elegendő alapanyagom, végül úgy döntöttem, Leo kénytelen lesz megdolgozni a vacsorájáért.
- Kicsim, két utcával arrébb van egy kis bolt, láttam idefele jövet, hogy szombaton sokáig nyitva van. Leugranál és vennél valami köretet a húshoz?
- Mit? - kérdezte Leo olyan meggyötört hangon, mintha a világ túl felére küldtem volna. Vagy mintha nem az ő vacsorájáról lenne szó.
- Ami szeretnél enni, rizs, krumpli vagy saláta - soroltam. - Amit lehet kapni a boltban!
- Saláta? Veletek ellentétben én nem vagyok vega! - szörnyülködött, mire Edward megjegyezte, hogy akkor viszont nem mehet emberek közé.
Végül kelletlenül felvette a kabátját, és kinyújtott tenyérrel Edwardhoz lépett.
- Ennyi? - hitetlenkedett a kapott összeg láttán.
- Vacsorára elég - bólintott Ő. - Hétfőtől majd kapsz egy kevéske zsebpénzt, de ne felejtsd, a fedőtörténetünk nem tesz lehetővé hatalmas költekezéseket.
Leo dünnyögött magában valamit a fedőtörténetekről, meg a lottó nyereményekről, de eltette a pénzt és az ajtóhoz lépett.
- Légy óvatos, és siess haza, ha nem akarsz éhen halni! - szóltam utána.
- Körülnézek az úttesten - hallottam a gúnyos hangját a lépcsőházból.

Fejcsóválva tértem vissza a konyhába, hogy kisüssem a két hatalmas szelet húst.
- Percről perce pimaszabb - panaszoltam Edwardnak, de persze annyira nem érintett mélyen a dolog. Kezdtem hozzászokni.
- Kamasz - hangzott az egyszerű felelet, aztán Edward mögém lépett és átkarolt.
Hatalmasat sóhajtva dőltem neki miközben vártam, hogy az olaj melegedni kezdjen. Leo kamaszodik, ami természetes, de engem megrémisztett. Egyre jobban különbözött a véleményünk, mindent másképp látott. Nem mintha ebből hatalmas viták lettek volna - a koránál érettebben tudta kezelni ezt -, de féltem, hogy miképp fog dönteni, ha betölti a tizenhatot és elmondjuk neki a lehetőségeit.
- Ne aggodalmaskodj, Édes! - suttogta Edward. Talán a gondolataimat hallgatta, de valószínűbb, hogy neki is folyton ez járt a fejében. Titkoltuk, még egymás előtt is, és valamelyeset túl tettük rajta magunkat, de nehéz volt elfelejteni.
- Miért? Talán nincs okom rá?
- Van, ez nem kérdés. De az a nap úgyis eljön, és sem ezen, sem Leo döntésén nem tudsz majd változtatni, felesleges idegeskedni. Csak elrontod vele azokat a pillanatokat, amik addig szépek lehetnének. Mint például ezt...
Azzal lassan lehajolt, és ajkaival lágyan végigsúrolta a nyakamat. Ezúttal egy kis reszkető sóhaj hagyta el a számat. Akárcsak a testem, az olaj is felhevült, ezért hogy tegyek valamit, beledobtam az első szelet húst.

Edward azonban nem állt le, ajkai helyett most a nyelvével izgatta a nyakamat, és éreztem, hogy kezdek elgyengülni.
- Edward, ne - leheltem a testem kívánsága ellenére.
- Ugyan, Bella, Leo még sokáig nem ér haza. Tudod milyen...
A keze lassan lecsúszott a derekamról a combomra, és egy beljebb haladva kezdett simogatni. Néztem, ahogy a pultot markoló kezem remegni kezd.
- És hogy magyarázod meg neki amikor vissza ér, hogy megint le kell mennie, ezúttal húsért, a helyett, amit odaégettem?
- Bella... - mormolta a nyakamba, talán nem is hallotta amit mondtam.
Igazán engedni akartam neki, de tudtam, hogy nem szabad. Semmi kedvem nem volt kínos helyzetekbe keveredni, és egy anyának néha a saját szórakozását háttérbe kell szorítania a gyerekéért.
- Többnyire mindent háttérbe szorítasz - jegyezte meg Edward halkan, és hátrébb húzódott.

Aggódtam, hogy esetleg megbántottam, de szerencsére továbbra sem ment el, csupán visszacsúsztatta a kezeit a derekamra, és fejét a vállamra hajtva figyelte, ahogy sütöm a húst.
Végül kiderült, hogy felesleges volt úgy sietnem a sütéssel, mert Leo majdnem egy órával később ért haza. Edward és én az ajtóban vártuk - természetesen halálra aggódtuk magunkat közben. A kérdésünkre, hogy hol járt, annyit felelt, hogy elbeszélgette az időt a boltban az eladóval. A telefonját persze itthon hagyta.
Tízperces fejmosás után elvettem tőle a zacskós rizst, és amíg melegítettem a húst, azt is megfőztem.
- Jó étvágyat! - tettem elé a tányért.
Láttam rajta, hogy belátja, hibázott és ennek nagyon örültem. Remélhetőleg nem akarja ezt túl sokszor eljátszani, mert a végén a halhatatlanságunk ellenére elvisz minket a szívbaj.
Nem éppen a legjobb hangulatban tértem vissza a képekhez, hogy feltegyem az utolsót, ami mindössze pár hónapja készült, Emmettről és Leóról. Leo nagyon hasonlított az apjára, de a mosolyában, szája szegletében volt valami, ami egy az egyben Emmett volt - talán önkéntelenül tanulta el tőle. Mindenesetre megint elöntött egy kicsit bűntudat, hogy elszakítom őket egymástól.
A vacsora után Leo szó nélkül elmosogatott maga után, bocsánatkérés gyanánt. Mikor végzett, odasétált mellém, és velem együtt sorra szemügyre vette a képeket. Csak a végén vette észre a legutolsót.
- Nahát, nem is tudtam, hogy van ilyen kép! Tetszik, olyan őrült fejünk van rajta... - mutogatta, és újra igazat kellett adnom neki. Volt bennük valami kedvesen őrült.
- Kösz, hogy ezt is kiraktad - mondta halkabban, aztán tétován megölelt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés