|
25. fejezet
2010.06.14. 11:07
Kathrine megdöbbent arca, mosolyt csalt Rosalie ajkaira.
„Micsoda egy…”
De sziszegésemre befejezetlenül hagyta mondatát és magában tovább mosolygott.
Kathrine arca egyre furcsább kifejezést mutatott. Először megdöbbenést, aztán mintha harag villant volna szemeiben?
„Ez mégis hogyan lehetséges? Vámpírok és alakváltók évezredek óta ellenségek… de Cullénék és az itteni Quilette törzs békében élnek egymással… barátokként… Ha ezt a V…”
Felkaptam a fejemet arra a bizonyos „v..” - re.
Kathrine arcán ijedség villant, és átfogalmazta szavait.
„Edward, hogy hogy nem bántjátok egymást? Hogyan lehettek barátok?” – kérdezte felháborodva.
Nem szokott hozzá a farkasok közelségéhez és azok meg nem gyilkolásához. Természetes, hogy ennyi kérdést tesz fel. Ahogyan mi is. Sok a kérdés, de kevés a megválaszolt. Minél előbb tudni akartam hol van a… lányunk. Még magamban is nehezen ejtettem ki a szót. Úgy éreztem, elárulom vele Nessiet.
Kathrine várt a válaszomra, mire megráztam a fejemet.
- Hosszú történet – mondtam végül farkasszemet nézve vele. Nem hitt nekem. Hát persze, hogy nem. Ebben az egyben, amit tudni akart nagyon makacs tudott, lenni akár csak a céljai elérésében is…
- Kathrine, nekünk is lenne pár kérdésünk – szólalt meg Jasper. Először nem értettem, honnan tudta Kathrine zavartságát, aztán rájöttem, hogy az érzései mindent elárulnak számára.
Jaspert nézte mindenki, kivéve engem. Én jól tudtam mit akart tudni Kathrine, de már túl sokáig vártunk azzal, hogy a válaszokat kutassuk.
Kathrine láthatta rajtam, hogy nem kap választ, ezért felsóhajtott.
- Tudom, mit szeretnétek tudni… azt is tudom, hogy Edward már mindent elmondott nektek rólam… - mondta egyik lábáról a másikra állva. Zavart volt és ideges.
- Igen, és most szeretnénk válaszokat. – mondta Alice, és előre meredt. Válaszokat keresett, de míg Kathrine nem dönt úgy, hogy elmondja hiába minden igyekezete.
- Tudom – mondta Kathrine nyugodtan és elmosolyodott. – Tényleg tudni akarjátok? – kérdezte bársonyos hangon. Olyan selymes volt a hangja, akkor mégis miért állt fel a karomon a szőr tőle?
Carlise bólintott. Alig várta hogy megtudja mi a képessége.
A többiek zagyván vállat vontak.
- Előbb szeretnék mondani valamit – kezdte lassan felém pillantva.
„Nem bánod, ha mesélek Lanaról?” – kérdezte gondolatban. Vállátvontam.
- Már elmeséltem nekik.
Kathrine ajka elnyílt, majd becsukta és bólintott. Aprót, megbántottat.
Miért érinti őt ilyen mélyen? Tudja, hogy nekem csakis baráti szempontból fontos. De az ilyet nem lehet egykönnyen elfelejteni vagy túllépni rajta. Én is és mindenki más is tudta ebben a teremben, hogy kell neki egy kis idő, míg megemészti a tényt, hogy már nem vagyok szabad…
Bárcsak olyan könnyű lenne felejteni a magunkfajtának is mint a halandó embereknek…
- Hát, akkor… gondolom már mindent, tudtok – mondta és elnézett mellettünk Jacobra.
Újra felvillant a szemében valami… valami, ami ismeretlen volt…
- Nem mindent – szólalt meg Bella.
Kathrine ellenségesen nézett rá. Nem számított rá, hogy Bella pont hozzá fog szólni, de ami a legfurcsább, hogy Bella hangja nem volt ellenszenves, csupán tárgyilagos.
- Csakugyan? – nézett rá összeszűkült szemekkel.
- Igen… például… akkor mikor Edward elment – nézett rám, lesve reakciómat, majd visszafordult a fájdalomtól eltorzult Kathrine-hez és folytatta – mit keresett ott az a vámpír? – kérdezte.
- Megtalált, amint a porban feküdtem… tehetetlenül. – mondta suttogva. Némi fájdalom nyilallt a fejemben, mintha egy vészcsengő süvítene közvetlenül a fülem mellett.
- Mégis hogy talált rád? Követett? Vagy már ismert? Esetleg… megérezte a vérszagot…? – kérdezte Bella fújtatva. Kezdett meglátszani rajta dühe, ezért gyengéden átfontam karjaimmal derekát és magamhoz szorítottam. Úgy tapadt testemhez, mint egy pióca.
Kathrine féltékeny lett és ezt nem is leplezte, még gondolatban is a pokolba küldte Bellát.
- Kathrine… - kezdtem, de rám villantotta fekete szemeit.
- Rendben, elmondok mindent, amit tudni akartok… de azután én kérdezek – mondta ingerülten.
- Megegyeztünk – értett egyet apám, szívélyesen az ebédlő felé mutatott. - Lehetne ezt kényelmesebb helyen?
Kathrine lenézően tekintett apámra. Vegyesen az értetlen tekintettel. Vajon mitől lett hirtelen ilyen ellenséges?
„Csak nyugi… nyugi… nyugi… mély levegő… nem engeded, hogy kihozzanak a sodrodból… nyugodj meg… nyugi… huuuu… mély lélegzet… nem! Minek nyugodjak meg? Minek hisznek engem? Egy sátánnak? Vagy egy olcsó kurvának? Nem Kathrine nem engedem, hogy felizgassanak a kérdéseik… mély lélegzet egy kettő három…” – ismételte és elindult az ebédlő felé.
Carlise rám nézett.
„Fiam…” – de leintettem, látszhatott rajtam idegességem és erre Kathrine gondolatai még rá, raktak egy lapáttal…
Bella mellettem türelmetlenül kibújt ölelésemből és Kathrine után eredt.
Hallottam, ahogyan megállítja Kathrine-t, hogy beszélni szeretne vele.
Visszafojtottam a lélegzetemet, mert amit mondani készült már rosszul kezdődött.
- Nézd, nem tudom miért vagy itt – amit remélem, hamarosan közölsz velünk -, de azt tudnod kell, hogy Edward az életem. Gyűlölöm, amikor magát hibáztatja… főleg hogy te miattad is… úgyhogy ajánlom, hogy őszinte legyél…
- Mégis mire gondolsz? – hápogta Kathrine.
Nem mentem utánuk, ha Kathrine még csak a kezét is felemelte volna, tudtam jól 7 vámpír és egy tucat vérfarkas ellen, üzenne hadat.
Mindenki feszült csendben várta Bella válaszát, kinek a lélegzete elakadt egy pillanatra a hangszínen.
„Ez az húgi, add meg nek, ami jár” – szurkolt Emmett, de kívülről merev volt az arca.
„Ha ez a nő bántja… jaj nem tudok belegondolni mi lesz…”
„Miért provokálja? Nem látja milyen egy nőszemély? Az előbb is mit művelt? Azt hittem a frász kiüt rajtam” – Rosalie nem rejtette el érzéseit, Kathrine iránt színtiszta gyűlöletet érzett és még csak meg sem próbálta megérteni a helyzetét… a többiikkel ellentétben, akiknek ha nem is sikerült meggyőzni érveiket, hogy Kathrine senkinek nem árt, nem mutatták ki véleményüket.
„Bella nagyon bátor… de remélem nem lesz baja, sosem lehet tudni fiam” – intett apám az ebédlő felé, mire elindultam, de ekkor Bella hangja megállított.
- Arra, hogy ide jöttél és felpiszkáltál évek óta szunnyadó emlékeket… azzal állítasz ide, hogy szereted…
- Mert így is van – válaszolta Kathrine. – És nem megyek el, ameddig meg nem tudom, ő is szeret-e engem – mondta szilárdan és én abban a pillanatban termettem Bella mellett, elállva Kathrinet, aki egy centivel közelebb hajolt szerelmemhez.
- Elég – morogtam rá.
- Miért? Ő kérdezte és én csak válaszoltam… - mondta dühösen.
- Már megmondtam, hogy köztünk nem lehet semmi, Kathrine – mondtam már nyugodtabb hangnemben. – Nem tehetek róla, hogy a szavaim az egyik füleden bementek a másikon pedig elhagyták a fejedet – mondtam ingerülten.
Mintha megbántottság nyilallt volna a tekintetében, fogta magát és leült az egyik székre.
- Az az én helyem – morgolódott Bella a karjaimban.
- Most nem – vetettem oda és leülve Kathrine mellé az ölembe húztam.
Olyan erősen szorítottam magamhoz, hogy halkan nyögött egyet, de nem panaszkodott.
Kathrine mellettem füstölgött, attól, ahogyan Bella számon kérte, és Bella sem volt éppen más helyzetben.
Két nő és én nem tudom melyikük pártjára álljak…
Bella, akit az életemnél is jobban szeretek, és nem tudnák nélküle élni sem.
Kathrine, aki igaz barátom és soha nem tudnám megbántani, de most mindkettejüket megbántottam szavaimmal.
- Ne haragudjatok… de muszáj ilyen ellenségesen viszonyulnotok egymáshoz? – kérdeztem könyörögve.
Kathrine meglepődött, Bella pedig szimplán bólogatott.
- Nem értem miért jött ide mit tudom én hány év után azzal, hogy látni akar téged… miért nem jött előbb… mikor még nem voltam itt? – kérdezte szikrázó szemekkel.
- Ha tudtam volna, hogy itt van talán sokkal hamarabb, jöttem volna, mint te. – mondta Kathrine is hasonlóan fortyogva.
Kezdtem megnyugodni. Rájöttem, hogy két nő viszálya, nem olyan, mint két vámpíré, most pusztán miattam veszekedtek és látszólag nem, úgy tűntek, mint akik egymás torkának akarnának ugrani. Még.
Bella hozzám préselte magát, fejét a vállamra hajtotta és beszívta illatomat. mély lélegzeteket vett.
Kathrine pedig az asztallapot kezdte el tanulmányozni, mintha valami érdekes minta lenne rajta.
Feszélyezve éreztem magamat. A feszültség szinte tapintható volt a levegőben és fogalmam sem volt róla, mivel enyhíthetném.
Megmentőmre! Ekkor léptek be a többiek és én hálásan néztem Jasperre, amiért rájuk szólt, ideje hogy elkezdjük a megbeszélést.
Körben ültek le, körénk helyezkedve.
Míg mi az asztal egyik oldalán Aliccel és Jasperrel ültünk, a másikon Carlise esme , Rosalie és Emmett foglaltak helyet. Jacob inkább újra a falat választotta, míg Sam kiszaladt a ház elé, tájékoztatni a többieket a helyzetről és gondolatban még megüzente, hogy „figyelni fognak”. Értettem a célzást, ezért minden kérdést, ami a többiek fejében volt alaposan kielemeztem, hogy még véletlenül se tegyenek fel olyan, amitől Kathrine agyában felforrna a víz.
- Szóval… először is… nem bánod, ha megkérdezem milyen, voltál emberkorodban? – kérdezte Esme kedvesen, jóváhagyásom után fejtette ki érdeklődését.
Kathrine a homlokát ráncolta, azt hitte az érkezéséről, kérdezzük, és nem számított személyi jellegű kérdésekre.
Esme észrevette habozását, azért hozzá tette.
- Szeretnénk megismerni is, ha már egyszer ho-hosszab ideig maradsz – nézett rám félőn, nehogy azt higgye, le akarja támadni a „csatlakozz a családhoz” dologgal.
De Kathrine nem vette észre, ezért vett egy mély levegőt.
- Én… hát… nem is tudom, talán… mindig is magamba zárkóztam… olyan voltam a többieknek, mintha csak lennék, de mégsem látnának… - kezdte bizonytalanul, de Esme anyai tekintete felmelengette a szívét.
Félt ugyan mesélni magáról, mégis azt súgta neki valami, hogy megoszthatja velünk ezt, amit meg is tett.
- A kaliforniai egyetemen végeztem… amikor Dél-francia országba kerültem, éppen állás után kutakodtam – nézett rám, az emlékek lavinaként értek, és már megszokottan emlékeztem rájuk.
Alig 1 vagy 2 hete tudtam meg, hogy Kathrine ide jön… és ez az éjszaka, amit elmondott mi történt vele miután átváltozott, hihetetlen érzéseket váltottak ki belőlem, afféle megnyugvást… érdekelt mi történt vele, és annak ellenére, hogy próbáltam nem emlékezni rá éveken át, most mégis úgy fogadtam vissza a szívembe, mintha még mindig ott lennénk, abban az időben. Barátokként.
- Edward kirángatott a magányból, felszabadultam. Úgy gondolom, ő segített nekem megnyílni… bár barátokat azután sem kerestem, mert beértem vele… tudtam, hogy változtam… miután megmentett és életben hagyott… nagyon hálás voltam neki érte… valamivel meg kellett neki hálálnom és mivel nem volt semmim, csak is a szerelmemet tudtam neki adni. De miután elutasított egyre reménytelenebbé vált hogy valaha is szeretni fog… még én magam sem jöttem rá, miért vagy egyáltalán mikor szerettem bele, de éreztem egyik pillanatról a másikra, hogy nélküle az életem üres folt a nadrágomon. Jelentéktelen, mint az ember. Így hát, megkértem… szeretkezzen velem mikor gyenge… tudtam, tudtam, hogy veszélyes, de annyira akartam, hogy nem érdekelt semmi, még a saját életem sem, Nem volt beszámítható és én… mindennél jobban akartam. Hiszen előtte beszélt nekem hogyan lehet valakit átváltozatni, és tudtam, ha már eleget ivott belőlem, de még nem ürítette ki a szervezetemet… akkor leáll, és én olyan lehetek, mint ő és akkor talán belém szeret, de máshogy alakultak a gongok, mint vártam. Edward teljesen bezakózott az éjszaka után… és azután én sem tettem említést rá, és aztán egyszer csak… - hallgatott el és ráncokba szaladt a homloka.
- Talán elvesztettem az emlékezetemet, de csak azt érzékeltem először, hogy szörnyen rosszul vagyok és ak…
- Itt jön a baba… juhé – tapsolt Emmett szemrehányóan, de gyilkos tekintetem visszahorgasztotta előbbi állapotába: üres tekintettel hallgatta Kathrinet.
Kathrine megköszörülte a torkát és nem törődve a megjegyzéssel folytatta:
- Akkor rájöttem, hogy gyermeket várok – mozdult meg szája sarka, láthatatlan mosolyra.
Bella mellettem megmerevedett, teste reszketett, feszülten várta a folytatást.
Én nyugtatólag simogattam a karját, de nem tudott lenyugodni, kérlelően nézett rám, de nem engedtem el. Nem engedem el mellőlem soha többé.
- Olyan érzéseket váltott ki belőlem a gyermek, amit soha azelőtt nem éreztem. Elmentem a szüleimhez, de elküldtek, azzal, hogy „képzelődsz, mindig is a saját álomvilágodban éltél, majd pont te lennél terhes, he?”. Egyedül voltam, és még Edward hallgatása is kétségeket vert bennem. Aznap mikor elárultam neki, hogy gyermekünk lesz… egyszerűen kisétált a képből. Láttam a fájdalmat az arcán a vívódást, mégis egy szó nélkül hagyott magamra, a porba rogytam, és egészen naplementéig ott fetrengtem, mert a fájdalom, a görcsök olyan intenzitással jöttek, amiket még nem éreztem… aztán Lucian, egy vámpír segített megszülnöm őt és változtatott át… de azt nekem sem árulta el soha, hogy talált rám… hiába faggatóztam mindig csak annyit mondott „arra jártam”. Aztán egy idő után nem kérdezősködtem, csak hálás voltam neki, amiért megmentett. És a mai napig az vagyok… ha ő nem segített volna átvészelnem az újszülöttséget. Talán az emberi faj kihalt volna – nevetett fel gúnyosan saját viccén. Senki nem nevetett, mert mindenki jól tudta, milyen nehéz újszülöttnek lenni, kivéve Bella, akinek határtalan önuralma volt, még nem ölt embert sem. És hála ennek a képességének, az apjával is tarthatta a kapcsolatot. Hébe-hóba meglátogat Sueval és olykor olykor, főleg nagyünnepekkor mi is ellátogatunk hozzájuk. Bellának ez nagyon sokat jelent, látnia az apját, olyan mintha nem lenne kitaszított.
- Nehéz volt? Kérdezte Carlise.
- Igen, majdnem két éven át gyötört – sóhajtott Kathrine. – De Lucian megtanította, hogy vannak dolgok, amik elterelhetik a figyelmünket, így hát akárhányszor rá akartam vetni magamat egy emberre, mindig Lana-ra gondoltam, és hogy nem akarom őt bántani… ez mindig segített… bár mikor a közelemben volt ügyelnem kellett nehogy úrrá legyen rajtam a vérszomj… egyszer majdnem megöltem… - hajtotta le bűntudatosan a fejét. Esme elszörnyedve felsikított, és szája elé kapta kezét, míg Rosalie ijedten kapaszkodott az asztalba.
Én csak eltátottam a számat és lestem, mit mondott. Hogy érti, azt hogy majdnem megölte?
-. Véletlen volt… Lana utánam jött, amikor vadásztam és én pont akkor eredtem egy szarvas után… - magyarázta és hangja egyre halványodott, míg egészen nem hallatszódott.
- Ez szörnyű – borzaszkodott Esme. – De jól van?
- Semmi baja nem lett, Lucian a közelben volt – mondta hálás tekintettel előre nézve.
Jól láttam, hogy megköszönte??????
Elhessegettem képzelgéseimet és úja mondandójára összpontosítottam.
- Szóval… teltek a napol… mígnem megérkezett a Volturi. – mondta lazán, mintha csak egy mesét mesélne el, ami nem is vele történik, hanem már évezred óta a közhiedelemben keringett volna.
- El akarták vinni, de amint meglátták Luciant… olyan furcsa volt… az egyik pillanatban még vérengzésre számítottam aztán mikor Lucian megjelent - a semmiből – meghátráltak… pedig Lucian a légynek sem ártana… de nem erről beszéltem… szóval… Aro elnézést kért és távozott, de megígérte, hogy meglátogat… kíváncsi volt milyen ajándékot rótt rám az élet. Lucian ekkor döntött úgy, hogy el kell hagynunk Franciaországot, ezért Amerikába jöttünk, ahol először Seattle-ben szálltunk meg, de aztán átutaztunk Washingtonba… úgy gondolta… itt is megtalálnak, ha nagyon akarnak, de legalább az emberek szeme elől el tudtunk bújni…
Lana-ra is gondolnom kellett, hiszen egyre csak nőtt és nőtt. Nagyon féltettem, ha egyszer újra eljönnek… akkor megölik őt… és a jóslatom bebizonyosodott… eljöttek és meglátták… sikerült elhetyegetnie Luciannak az ügyet, és egy „hamarosan találkozunk” -kal elbúcsúztak… az volt az érzésem, mintha csak ellenőriznének, azért jönnek folyton utánunk… egy ideig nem zargattak, ekkor fedeztem fel a képességemet, ami Lucian lenyűgözte – mondta büszkén kiejtve Lucian nevét. Mintha valami istenség lenne vagy mi.
Ki lehetne az a vámpír, aki iránt ilyen mély tisztelettel érez?
Újabb kérdés… hogy ki ez a Lucian…
- Lenyűgözte? – ismételte Carlise.
- Igen, nem olyan különleges képesség, mint mondjuk a gondolatolvasás vagy a jövő belátás… esetleg az érzelmek manipulálása, de az emberek esetében hasznos. Ha nomád lennék, még jól is jönne. Több mint jó – nevetett, mire Carlise szemében felcsillant az értelem, azonnal kérdések áradata sorakozott a fejében, azt sem tudtam milyen sorrendben, tegye fel őket.
- Mi az a képesség? – kérdezte sürgetve.
Kathrine meglepődött.
- Sajnálom, nem akartam így… - kezdett volna mentegetőzni, de Kathrine leintette.
- Semmi baj, Carlise – mondta kedvesen.
Egyre inkább kezdett felszabadulni.
- Oh, akkor elmondod? – kérdezte újra.
- Elég bonyolult lenne elmagyarázni, hogy érthető legyen, de azt hiszem, van rá egy szó… - érintette meg állát gondolkodva, melytől nevethetnékem támadt. Rosalie szúrósan, míg Bella egyik szemöldökét felhúzva nézett rám.
- Csak amit csinált… - hagyott alább nevetésem és újra elkomorodtam arckifejezésükön.
Nekik nem volt vicces.
Kathrine nem törődött velem, Carlisehoz beszélt.
- Egy szó… mond neked valamit az, hogy alakváltoztató? – kérdezte bólogatva. – Igen, alakváltoztatókról hallottam már… hány alakot vagy képes felvenni?
De ekkor Jacob felpattant.
- NE, ALAKVÁLTOZTATÓ? EZ MOST KOMOLY? – kérdezte mély hangon, ijedten.
- Igen, mi a gond vele? – kérdezte ártatlanul Kathrine.
- Még hogy mi a gond… bárki alakját felveheted akkor… ki tudja, mit fogsz művelni…
Ellenséges sziszegése, bántott.
- Jacob, nem hallottad mit mondott Esme, mikor elkezdtem mesélni? – kérdeztem lagymatagon.
Jacob az orrát felhúzta. A pokolra küldött gondolatban.
- De most nem te beszélsz – adott neki igazat Rosalie.
- De Kathrine beszél… és illene végig hallgatni, hogy megértsünk mindent, mert pár szóból sok félreértés lehet – mondta Esme, és Jacobnak intett, hogy menjen hátrébb.
Jacob felszegte állát, és felszaladt Nessiehez, a közelsége lenyugtatta.
Kathrine újra az asztallapot bámulta, nem nagyon izgatta fel Jacob ingerültsége, de az hogy felvenni más alakját és bántani valakit, az már annál inkább.
- Sosem bántanék senkit… - suttogta megtörten.
- Persze, hogy nem – mondtam neki és megsimogattam a karját, mitől megremegett, de nem nézett rám. Azonnal visszahúztam a kezemet, amikor Bella ellenségesen kezdett méregetni.
Újra szorosan magamhoz vontam, hogy érezze nekem ő a világ közepe.
- Hol is tartottunk, mielőtt Jacob félbeszított? – kérdezte Esme. Bella haragos pillantást vetett Esmere, aki Kathrinet nézte, úgyhogy nem láthatta.
- Alakváltoztató… - mondta Carlise lázasan. Mintha egy új betegségre találtak volna gyógyírt.
- Igen, képes vagy felvenni más alakot is? – kérdezte Esme hüledezve.
- Igen, de csak meghatározott ideig… - mondta Kathrine.
- Pontosan? – kérdezte Jasper.
- Úgy 48 óra, de ez csak azokra az alakokra vonatkozik, amiket kívülről szedek… például ha valakinek felvenném az alakját ebben a teremben…
Carlisenak elállt a lélegzete.
Agya sebesen dolgozott, még többet szeretett volna tudni erről a képességről.
A magam részéről már most is többet tudtam…
- Megmutatnád? – kérdezte Emmett, Rosalie rá se nézett, úgy tört össze arca.
- Hát… ha szeretnétek… - rázta a fejét Kathrine félénken.
- Gyerünk, állt fel Carlise.
Mindenki követte, hátra a hátsó kertbe. Bella nem szívesen, de jött utánam. Bátorítólag a kezét fogtam. Kathrine kecses lépkedett előre, jó 2 méter távolságra tőlünk.
Rosalie karba tett kézzel várta mit hoz ki magából, míg Emmett Rosalie-t bámulta a kert másik végében, Alice mellett állva. Szemeiben a megbánás és a szomorúság csillogott, amikor Rosalie lopva ránézett szégyenérzett tükröződött rajta.
Gondolataik messze jártak, természetesen egymáson.
- Még nem békültetek ki? – súgtam oda Rosenak, flegmán kinyújtotta a nyelvét.
- Hé, nyugi, biztos rendben lesz – mutattam rá Emmettre, aki már Kathrine-t nézte, mintha nem hallaná, mit mondok.
Rosalie kurtán felnevetett.
- Kétlem, hogy megbocsátana, túl mentem a határon…
- Szerintem nem – mondtam, és Bellára néztem.
Sima arca bujaságot mutatott, és míg Kathrine megfordult, loptam egy csókot tőle.
Kathrine, mintha nem látta volna, Carlisera nézett.
- Magamtól csupán két alakot tudok felölteni. Ezt – mutatott magára. – És a valódi vámpír külsejemet… - fintorodott el, majd behunyta a szemét. Mikor újra kinyitotta, szemei aranybarnák voltak, akárcsak nekünk, bőre színe fehérré változott, már szinte bántóan fehérré. Bár arca ugyanolyan maradt, a lényéből áradt a magabiztosság.
Carlise álla leesett.
- Ez hihetetlen – nyögte két gondolat között.
Kathrine elmosolyodott és mintha zenére mozdult volna megállt közvetlenül előttem.
- Ez vagyok én – mondta és újra elmosolyodott, immár mintha el akarna csábítani. Bella mellettem vett egy mély levegőt. Láttam az arcán, hogy bármikor ráugorhat és ekkor Alice felkacagott, Bella pedig előre lendült. Fel sem fogtam, mi történik, de egyszer csak Bella Kathrine és közém állt, és már csak Kathrine sikolya töltötte be a teret.
Renesmee
A kábultság mely elöntötte az elmémet, kezdett elpárologni, mint a víz.
Egyre jobban érzékeltem a környezetemet és a bénultság, mely elborított kezdett felengedni. A testemet béklyóba zárt burok elillant, nem szorított többé.
Éreztem, ahogyan valaki megérinti a karomat és halkan a nevemen, szólít, de a szememet satuba fogó ragasztó nem engedte megmutatni, azt, akit a világon a legjobban akartam látni.
Éreztem, éreztem, ahogyan valaki felemeli a fejemet, és nedves folyadékot juttat a számba, és én egyre mohóbban akartam belőle többet. Olyan édes volt, mint a méz, és az illata… el nem tudtam képzelni finomabb illatot.
A torkom égett, kapart, mintha valaki fel akarná szántani, de mikor a hűs enyhülés elérhetett volna eltűnt. Elvették. Ne! Ne vegyék el! Szükségem van rá! Kell nekem! Nem tehetik ezt velem!
Akkor nem éreztem mást, csak lágy érintést, mely elengedi a fejemet, és a meleg érintés eltűnt, helyét cirógató érzés váltotta fel… és ez így ment, míg nem abbamaradt. Kellemes meleget éreztem a karomon, újra, mely olyan jól esett, hogy kedvem lett volna dorombolni. De nem találtam a hangomat, így csak belül tudtam visítani, hogy Itt vagyok, valaki segítsen kijutni innen! Hall valaki? Itt vagyok…
A meleg érintés fel leszánkázott a kezemen, majd az arcomon… és aztán az is eltűnt. Jelezni akartam, hogy ne hagyja abba, de nem tettem semmit. Nem tudtam mozdulni.
Éreztem, ahogyan a bénultság újra erőt vesz rajtam… melytől nem menthet már meg, csak a sötétség…
- Nessie - suttogta egy bársonyos hang a fülem mellett.
A hangtól összerázkódtam. Meleg érintését éreztem a testemen, finoman tapadt keze az enyémre.
Aprókat lélegeztem, miközben próbáltam kinyitni a szememet. Hunyorogva pislogtam, mikor végre sikerült.
Minden fehér volt és kellett egy perc, mire felfogtam, hol vagyok. A vizsgáló szobában feküdtem, mellettem valami megfigyelő gépezet csipogott. Idegesítően.
Megnyaltam a számat, melyen éreztem a vér jellegzetes ízét. A torkom újra égni kezdett.
A szomjúság újra elöntött és az érzéstől felnyögtem, ekkor valaki megmozdult mellettem, én meg ijedten ültem fel, kezeimmel megmarkolva az ágyszélét.
- Nyugalom, Nessie. Csak én vagyok – lehelte Jacob, és én azonnal ellazultam.
Oda hajolt hozzám, arcát az enyémhez dörgölve. Puha volt, mint mindig és olyan jó illata volt... Te jó ég! Az ő illatát éreztem!
És még milyen jó volt érezni…
- Jacob!? – mondtam fásultan. Hangom nem volt több sóhajnál, de így is értett.
- Igen, itt vagyok, drágám. – mondta, és óvatosan végigsimította a kézfejemet.
Ide-oda ingattam a fejemet, míg ránéztem. Rézbarna bőre csillogott, tekintete fátyolos volt, ahogyan rámnézett. Meleg tekintete pedig vonzotta az enyémet.
- Hogy érzed magad? – kérdezte halkan.
- Jól – meglepett hangom szilárdsága. Jobbnak hangzott, mint teveztem. – Mit történt? – kérdeztem, mert tényleg nem emlékeztem semmire, csak hogy Rosalie néniék szobája előtt állok, amint anyával beszélgetnek aztán…
- Úristen! – ziháltam. – Anya… Rosalie néni… Emmett – fogtam a torkomat. Jacob idegesen követte a kezemet és elvette torkomról.
- Mi a baj? Anyukád odakint van, Rosalieval együtt. Semmi baj – nyugtatott, miközben karjaiba zárt. Mellkasába fúrtam arcomat és halkan zokogni kezdtem.
- Az én hibám… minden az én hibám… - sírtam, de Jacob nyugtató simogatása elcsitított.
Emlékeim záporoztak… az utolsó, amire emlékeztem az volt, hogy Carlise valamit mond… talán, hogy eszméletét vesztette?
A szívem kettéhasadt, fejem megtelt gyötrő kérdésekkel.
- Nessie, semmi nem a te hibád – mondta Jacob kierőszakolva, hogy ránézzek.
Tekintete olyan bizalmas volt, mint akkor… az erdőben… amikor kettesben voltunk. Azt mondta soha nem hagy el… hogy mindig velem marad. És most itt volt. És örültem neki. Rá volt most a legnagyobb szükségem.
Jobban, mint bármi máskor.
- De az enyém… - suttogtam.
Jacob tekintete értetlenségről árulkodott.
- Miről beszélsz? – kérdezte lassan.
Fájdalmasan néztem rá.
- Emmett és Rosalie miattam vesztek össze… anya pedig majd meg hal a fájdalomba… - leheltem elkínzottan.
- És azt hiszed ez a te hibád? – kérdezte játszva. Szeme megvillant. – Ez nevetséges. Nem! Te egyáltalán nem vagy hibás! Erről csakis az a nő tehet… hogy a fene enné meg, azt a nőszemélyt – szűrte a fogai közt az utolsó mondatot.
Könnyes szemeimen átláttam a haragot rajta. Én is hasonlóképpen éreztem, mindent meg tettem volna az ellen, hogy távol tartsam a családomtól. Bármit.
- És a nénikédé – tért vissza, immár füstölgött. – Olyan önző, hogy az sem érdekli, hogy Emmettel mi van. Csak a saját kárára hajtotta a malmot, akármit is tett. De te… - nézett végig rajtam, és még jelen állapotomban is képes voltam elpirulni pillantásától, mely oly sóvárgón és szemléletesen vizsgált meg, hogy azt hittem mindjárt rávetem magam – te még a légynek sem tudnál ártani… olyan ártatlan vagy – mondta őszintén utoljára a szemembe nézve.
- Te pedig állatian sexi – motyogtam elveszve a szemeiben, mely mintha folyékony lávatenger lenne, úgy izzott.
- Annak gondolsz? – kérdezte kacéran átölelve.
- Aham – helyeseltem, és mélyen beszívtam illatát, ajkamat szétnyitottam és készültem, hogy megízleljem mámoros csókját, mikor megéreztem valami nedveset.
Nyelvemet végig húztam ajkam vonalán, és rájöttem a nedvesség nem más, mint vér.
Ezt éreztem, amikor…
Jacobra néztem, aztán le a kezére, melyen nem látszott semmi. Azonnal elöntött a pánik, de Jacob mintha csak olvasna a gondolataimban megszólalt.
- Az én vérem – mondta és letörölte egyik ujjával a már majdnem alvadt vért, kiszáradt számról.
Meglepődtem.
Olyan ismerős volt… de mégsem ismertem fel… pedig annyiszor kóstoltam.
- De… Jacob… te…
- Minden rendben, Nessie – mondta mosolyogva.
- De… nem lett semmi bajod?
- Semmi – mondta és büszkén átölelt. – Mindig tudtam, hogy még öntudatlan állapotodban sem lennél képes bántani. Ahhoz túl jó vagy – érintette ajkát a fülemhez.
Belebokszoltam a vállába, mutatva, hogy nem minden olyan amilyennek látszik.
Magában nevetett, miközben közelebb hajolt ajkamhoz, de mielőtt elérhette volna őket, fülsüketítő sikítást hallottam odakintről. Jacob duzzogva engedett el és lépett az ablakhoz én pedig kicsit csalódottan néztem utána.
Amikor kipillantott láttam testét megmerevedni, és már túl jól ismertem ahhoz, hogy tudjam nincs rendben valami. Egész testem elkezdett remegni. Anyukád odakint van, Rosalieval együtt.
Testem előbb reagált, még mielőtt Jacob visszafordulhatott volna, már a lépcsőn szaladtam lefelé. Kirohanva oda, ahonnan a sikolyt hallottam. A nap megvilágította bőrömet, fényt vetve a növényzetre, miközben futottam a hátsó kertbe.
Szinte már siklottam, úgy vetettem magamat előre.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés