-         Félsz? – kérdeztem megbökve Bella oldalát.

-         Nem. – felelte kurtán.

-         Miért nem? – egy kicsit játszottam az idegeivel.

-         Mert nem. – mondta. Ott volt a bujkáló mosoly a szája szegletében. Tudtam, hogy észrevette a csúnya játékot, amit űzök vele.

-         De miért nem? – óvodás játék, de rendkívül szórakoztató.

-         Mert a nyúl szőrős és nem borotválkozik.  – mondta.

-         És a nyúl miért nem borotválkozik? – kérdeztem.

-         Mert nincs kedve. – kezdett kijönni a béketűréséből.

-         És miért nincs kedve? – kérdeztem. Sóhajtott.

-         Edward… - felkacagtam. Olyan jó kedvem volt. Bár még mindig jelen voltak a kételyek, melyek szerint egyik idő után meg fog unni engem. Ez sosem fog abbamaradni. – Ne táncolj az idegeimen. – vigyorgott.

-         Úgy valamiért nem tanultam meg táncolni. – ráncoltam össze a homlokomat. – Azt  valamiért kihagytam. Pedig ilyet elhalasztani! – színpadiasan sóhajtottam. – Az emberi memória. – böktem a fejemre. Már nem tudtam visszafojtani a kacagást. Velem együtt nevetett. Jó volt hallani csilingelő kacagását az enyém mellett. Ránéztem. A zöld egybe olvadt a feketével.

-         Mióta nem vadásztál? – kérdeztem. Láttam rajta, hogy éhes.

-         Körülbelül már három hete nem vadásztam. – mondta könnyedén. Kidülledt szememre csak egy legyintéssel válaszolt. – Ez igazán semmiség. Nem vagyok szomjas.

-         Tudom, hogy szomjas vagy. – makacskodtam. – Majd ha elmegyek akkor kötelező elmenned vadászni. Rád uszítom Alicet. Gondoskodni fog róla, hogy vadász. – mondtam. Tudta, hogy Alice úgy is kierőszakolja belőle a csajos vadászatot.

Rendben. – mondta. Kezeit a vállamra tette. Sosem fogunk odaérni, ha ötpercenként megállunk egy kis szünetre. – De addig is itt vagy. – játszadozni kezdett az inggallérommal. Felkuncogtam. Annyira jó, hogy ismét itt van, teljes valójában. Képes volna meghalni csak azért, mert nem szeretem Őt? Mondjuk ez teljesen képtelenség, mert úgy belehabarodtam ebbe a csalafinta nőszemélybe, hogy az örökkévalóság sem elég, hogy kiszeressek belőle. Ő a mindenem. – Szeretlek, Edward. – mondta, és felnézett rám. Választ nem várta meg. Az ingemnél fogva húzott magához.  Szerelmes csókban forrtunk össze.

                                                                           *

- Készen állsz bemenni? – kérdeztem az ösvénynél.

- Azt hiszem - mondta, és sóhajtott. Mintha csak egy vallatásra mennénk. Már látom magam előtt Emmett Cullen kaján vigyorát…

Haladtunk, haladtunk. Szerintem egy kicsit gyorsan is. Túl gyorsan. Jó, nem félek meg ilyenek, de valami furcsa gyomorforgató érzés terjeng bennem.  Bella előttem haladt, és valahogy a ringatózó csípője vonzotta a tekintetem… El kell ismernem; nagyon vonzott.

Várjunk, várjunk! Mikor lettem én perverz? Mikor váltottam én át Emmett Cullen stílusába?

-         Öhm Edward… - motyogta Bella zavartan. Észre vette, hogy nyál csorgatva bámulom Őt. – Kicsit kezd zavarni, hogy nézel. Már mint szeretem meg minden, de…

-         Értem. – mondtam mosolyogva, és még csak azért is bámultam Őt. Olyan gyönyörű volt. – Ne legyél ilyen gyönyörű és akkor nem foglak. – szélsebesen mellettem termett.

-         Szerinted gyönyörű vagyok?

-         Igen, az vagy. – simítottam meg az arcát.

                                                                            *

Az ajtó előtt álltunk, Bella sóhajtott, majd belépett rajta. Alice és Jasper a kanapén ültek, Emmett és Rosalie nem voltak ott, Esme a konyhában ügyködött, Carlisle pedig egy biológia könyvet olvasott. Alice – mikor meglátta, hogy megjöttünk – Bellához sietett.

-         Megnézhetem? – kérdezte. Tudtam, hogy mire gondol. Jasper értetlen arcot vágott, még Carlisle is felpillantott a könyv felől. – Nem mondtam nekik semmit, mikor láttam. – kacsintott Alice. – Ez szigorúan titkos. – kuncogott. – Na jó nem titkos, de csak akkor tudják meg, mikor akarjátok, hogy megtudják. – mondta.

-         Kösz Alice. – mondta Bella, s hálásan nézett a nővérére.

-         Szívesen. – pukedlizett Alice. Mint egy kis gyerek.. – Na de megnézhetem? – kérdezte bájosan mosolyogva. Szerintem Bella is ugyan arra gondolt; hogy lehet neki ellenállni, ha így mosolyog?

-         Itt van. – nyújtotta Bella a kezét. Alice megnézte a gyűrűt.

-         Többé nem kételkedek az ízlésedben. Ez gyönyörű. – mondta nekem.

-         Kösz. – mondtam. Mi az, hogy kételkedett az ízlésemben? Hát ki kérem magamnak.

-         Szeretnék mondani valamit. – mondta Bella. Túl akartunk esni a bejelentésen.

-         Mondjad. – mondta Carlisle. Letette a könyvet.

-         Edward megkérte a kezem. – mondta Bella, és várta a reakciót. Rosalie az emeleti lépcsőnél bukkant fel, s visítva rohant Bella nyakába.

-         Gratulálok! – visította. Mindketten nevettek.

-         Köszi. – mondta Bella. Sugárzott az örömtől. 

-         Mi is gratulálunk. – mondta vidáman Esme, és a lányához sietett, hogy egy kicsit megszorongassa.

-         Hát öcsi sajt, és tudtam, hogy ez lesz! – dörmögte Emmett, és bordaropogtató ölelésben részesített engem.

-         Kösz.. – préseltem ki a fogaim közül.

-         Emmett engedd el, mert megfujtod a vőlegényemet. – morogta Bella.

-         Gratulálok srácok. – mondta Jasper mosolyogva.

-         Köszi, mi most felmennénk. – intett szerelmem. Bár mi is lesz én mellette leszek. Mellette, mindörökké.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés