/Bella szemszöge/

Jól emlékszek még arra a napra amikor meghoztam életem legrosszabb döntését. Furcsa ugyanis az emberi emlékek elhalványulnak, ez az emlék mégis élesebb, mint bármelyik

vámpíréletemből.

A temetőbe indultunk a bátyámmal, Jasper-el, megnézni anyánk sírját, aki pont egy évvel ezelőtt halt meg.

       Csodállak téged Bella. – mondta Jasper.

       Nincs bennem semmi csodálatra méltó. – vitatkoztam.

       Már hogyne lenne. Lány létedre nem sírtál egyszer sem anyánk halála miatt. Miért?

       Jasper, te sem sírtál. – tértem ki a kérdés elől.

       Igen, de én férfi és katona, míg te nő vagy. És köztudott, hogy a nőknél hamarabb törik el a mécses mint a férfiaknál, mert a férfiak könnyebben meg tudnak birkózni ezzel, és hasonlóakkal.

       Szép okfejtés. - dicsértem – De te úgy teszel, minthogyha nem éreznéd az emberek érzéseit.

       És te úgy, minthogyha te sem éreznéd.

Jasper-nek és nekem volt egy titkunk: éreztük, és befolyásolni tudtuk mások érzéseit. Jasper elmondta ezt szüleinknek, persze úgy minthogyha csak ő tudná ezt, és én nem, amiért külön hálás voltam neki. Persze én is elmondtam, de csak anyánknak. Apánk a mai napig nem tudja, hogy én is „érzelmes” gyerek vagyok.

       Nem számít. Én megtanultam nem figyelembe venni más érzéseit. Akkor apánk rájönne.

       Miért nem akarod, hogy tudja? – kérdezte Jazz.

       Így is jobban szeret engem, mint téged. Érzem. Ha megtudná még jobban szeretne.

       Nem értem, hogy tudsz engem ennyire szeretni?

       Nem vagy te szörnyeteg, ha erre célzol. – kuncogtam – Azért, mert sokat vagy tőlem távol, még nem kell, hogy bűntudatod legyen. – mutattam rá érzésére.

       Katona vagyok. Érések nélkül. – itt megköszörültem torkom. – Értsd jól. De te jobban szeretsz saját életednél. – most ő mutatott rá az én érzéseimre – Miért?

       Három oka van. Nyisd ki jól a füled, mert nem fogom még egyszer elmondani. Az első ok: a bátyám vagy. A második: csak te maradtál nekem. – itt nyitotta a száját apánkra utalva – aki nem kivételezik velem, tudja a titkomat és nem annak szeret akinek mutatom magam, hanem annak, aki vagyok. És végül: mert csak te ismersz igazán, és mert csak benned bízok teljességgel.

       Anyánkat ugyanezért szeretted, Bella.

       De ő meghalt…

       És nem sírtál miatta. – vágott közbe – Ha meghalnék, sírnál? Siratnál, és ha csatában vesznék oda, megkeresnéd a csontjaimat, és méltó helyre vinnéd, vagy legalább állítanál egy emlékoszlopot, ha keresés után nem találtad?

Nekem sem kellett több, sírva fakadtam. Hogy lehet ennyire féleszű bátyám? Eddig jól ment az érzelmeim nem mutatása, olyannyira, hogy nem is érezte meg a gyászomat – legnagyobb szerencsémre és megkönnyebbülésemre. – Két ok miatt kellett elrejteni bátyám elől érzéseim. Az első, és önzőbb ok, hogy atyánk ne jöjjön rá a képességemre. A második, és fontosabb ok, hogy Jazz ne érezzen háromszoros gyászt, ugyanis már apánk miatt is kétszeres gyászban részesült.

       Ne mondj ilyeneket. Persze, hogy sírnék utánad! És azért nem sírtam anyánk miatt, hogy ne kelljen háromszoros gyászban részesülnöd! A csontjaidat keresném, ha pedig nem találnám, akkor az egész világon a legszebb emlékoszlopot állítanám fel neked! – Jasper meghatódott. Éreztem.

       Annyira önzetlen vagy. Kétszeresen köszönöm. Az egyiket köszönömöt azért, mert választ kaptam mindenre, a másikat pedig, mert nem mutattad érzéseid miattam.

       Jaj, Jazz, ne bolondozz, ezt megköszönni… és ha azt nem mondod el nekem legalább tízszer egy nap, hogy önzetlen vagy, akkor egyszer sem! – sírtam tovább.

       Attól még igaz. – Adott egy puszit a homlokomra.

       Szerintem azért áldott meg a sors ezzel a képességgel minket, hogy érezzünk. Annyira érzelemmentesek vagyunk, hogy jégemberek lennénk, hogyha nem lenne ez a képesség. Tudod legalább érezzük más érzéseit, ha már a sajátunkból nincs.

       Most is sírsz. – mutatott rá Jasper

       Pontosan. Így legalább meg tanultunk érezni.

       Hmmm… érdekes elmélet.

       Köszönöm.

Közben megérkeztünk anyánk sírjához. Jazz ideadta a csokrot amit hoztunk, én

letérdepeltem a sír mellé, leraktam a csokrot, elsuttogtam egy „Hiányzol”–t és felálltam Jazz mellé, aki megérezte, hogy zaklatott vagyok, így már éreztem is a nyugalomhullámokat.

       Shhh… - suttogta.

       Menjünk innen, mert elsírom magam, és akkor te húzod a rövidebbet.

       Rendben. Bella…? – kezdte tétován bátyám, és felém fordult. Én szívtam még egyet bódító illatából.

       Igen?

       Holnap csatába megyek. Sajnálom, hogy csak most szólok, de a legalkalmasabb pillanatot vártam. – Rágcsálta alsó ajkát.

       Ez az? – Tettem fel a költői kérdést – És nem lehetne elkerülni, hogy elmenj? – Kérdeztem, s már éreztem is a lelkiismeret furdalást, ami Jasper-ből jött. Ezért küldtem neki nyugalomhullámokat.

       Sajnálom, de a csatát én vezetem, nem lehet.

       Segítsek pakolni? – kérdeztem, mire értetlenség áradt belőle.

       Ha tudom, hogy így reagálsz…

       Akkor mi? Nézd, nem tudok ellene mit tenni, akkor meg miért hátráltassalak?

Ez volt életem és létezésem legrosszabb döntése: hogy elengedtem abba a csatába. Mondanom sem kell, elveszett benne. Még most is gyászolom, 147 év után. Aro szerint felesleges, és Heidi szerint is csak emberi emlékek, amik majd elhalványulnak. De kérdem én: ha az összes emberi emlékem elhalványult már, ez miért nem? Szerintem nem is fog soha. Ahogyan az a nap sem, mikor legelőször találkoztam Aro-val. Szintén nem tudom, hogy azt miért hagyta meg tudatalattim, de biztos van rá valamilyen magyarázat. És én elmerengtem gondolataimban.

Az ígéretem megtartottam: Jasper testét ugyan nem találtam meg, de egész Texas-ban kapható legszebb emlékoszlopot csináltattam az ő emlékére. Elmentem egy koszorút rakni a gyönyörű emlékoszlopra és anyámnak is vittem egy csokor virágot a sírjára, amikor hirtelen neszt hallottam.

       Ki van ott? – kérdeztem a tájba meredve. Nem jött hang, de mit is vártam, hogy majd előjön, mert szólítom? Biztos csak egy mókus ugrál a fákon – gondoltam. – Aztán hirtelen előttem termett egy ember. Olyan gyorsan termett előttem, hogy csak egy elmosódott csíkot láttam. Az ember magas termettel, fekete vállig érő hajjal, gyönyörű szép arcal – és ami a legmegdöbbentőbb – piros szemekkel rendelkezett. Az ember – akinek még nem tudtam a nevét – megérintette az arcomat. Ezt végképp nem tudtam mire venni, na meg a belőle áradó döbbenetet.

       Ki maga? – kérdeztem, de nem számítottam arra, hogy válaszolni is fog.

       Az én nevem Aro. Nyugalom, nem foglak bántani. – Aztán olyat kérdést tett fel amire nem számítottam – Akarsz az örökkévalóságig élni? – én persze ledöbbenten, magam se tudom miért, talán önkívüli állapotban, de rábólintottam. Mire Aro a nyakamhoz hajolt, és megharapott.

Sosem éreztem még akkora fájdalmat. Három napig égett a testem, és amikor már kezdtem azt hinni, hogy sosem lesz vége a fájdalom alábbhagyott, hogy újbóli, még nagyobb erővel megtámadja a szívemet. És örökre 18 éves maradtam… Mikor felébredtem, mindent jobban érzékeltem: a látásomat, az illatokat, még a hangokat is. 

Töprengésemből az ajtóm kopogtatása „ébresztett fel”, ugyanis a vámpírok nem tudnak aludni. Heidi dugta be fejét az ajtómon.

       Megjöttek a vendégeink, tudod a Cullenek, akiket a Mester hívott meg – szólt csilingelő hangján – Jaj Bella, már megint a testvéreden gondolkoztál? – hiába, a barátnők már csak ilyenek, megérzik a rosszulléted, nem kell hozzá olyan képesség, mint amilyen nekem van… - Bella nézz rám! Ő meghalt, és akármennyit bánkódsz érte, nem fog visszajönni! Most pedig gyere le mert Aro már vár. Ha nem jössz le, én magam foglak lerugdosni a trónterembe!

       Jól van, jól van, már megyek is! – Azzal lesuhantam a trónterembe Heidi kíséretével, ahol intettem Aro-nak, hogy hívhatja vendégeinket. A lélegzetem is elakadt, amint megpillantottam a Culleneket…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés