-         Uhh… Sziasztok – látszólag ő is meglepődött a személyek sokaságán.

-         Szia Mia! Ő itt Aaron – mutatta be szívélyesen Rachel. Arra a következtetésre jutottam, hogy tetszik neki Alec. Akkor szokott ilyen lenni.

-         Szia – ő is kezet nyújtott. Mielőtt még megszólalhattam volna Rachel ismét megelőzött.

-         Aaron vallása tiltja ezt – mondta komolyan mire Alec megint vissza fojtott egy nevetést.

-         Miért? Mily… - gondolom ő is meg akarta kérdezni a vallásos  dolgot, de én gyorsan megelőztem..

-         Aaron csak azért ugrott be hogy megnézze Mileyt de már megy is. Igaz Aaron? – szembefordultam vele úgy, hogy csak ő láthatta az arcomat. Figyelmeztetően néztem rá.

-         Ja, igen, de látom hogy jól megvan. – mondta és kezével az éppen a kertben rohangáló Mileyra mutatott, majd elmosolyodott. Mia és Rachel elég gügyén vagy inkább ámuldozva néztek Alecre. Hát igen, elég helyes amikor nem komoly és félelmetes, hanem mosolyog.

-         Na akkor szia – mondtam és elkezdtem a kapu felé taszigálni. A hátam mögé pillantva láttam Rachel és  Mia – de inkább Rachel – csalódott arcát. Kikísértem Alecet a kapuig, de ott szembefordult velem. Olyan közel volt az arca az enyémhez, hogy az számomra kellemetlen volt. De mégis valamiért úgy dobogott a szívem, hogy azt hittem mindjárt elszáll. Hátrébb akartam lépni, de ott volt a kapu. Észrevette a próbálkozásomat és elvigyorodott. Én csak álltam ott, és vártam mit akar csinálni. Remélem nem azt amire gondolok mert akkor nem tudom hogy térjek ki előle. Behunyta a szemét. Ajaj… ne lécci ne. Már készültem, hogy kitérjek előle, de ekkor éreztem, hogy az orra végigsiklik a nyakamon. Fellélegeztem, de azért furcsálltam a dolgot. Elvégre is én vérfarkas vagyok. Elvileg neki nem kéne szeretni a szagomat. Igaz mindenki azt mondja, hogy még véletlenül sincs vérfarkas szagom. Pár másodpercig álltunk így utána felemelte a fejét.

-         Hát akkor viszlát Gina – mondta és már fordult is ki a kapun, de utána kaptam és megfogtam a karját. Nem tudom miért csináltam. Még én is meglepődtem, de amikor belegondoltam, hogy lehet hogy soha többé nem látom, máris hiányérzetem támadt.

-         Mi az? – kérdezte meglepve, mivel én még nem tudtam megszólalni.

-         Nem tudom miért akarom ezt, hiszen te elvileg rossz fiú vagy de… Látlak még? –kérdeztem szinte  suttogva. Nem mertem az arcára nézni.

-         Akarsz még látni? –  kérdezte reménykedve. Nem mertem megszólalni csak bólogattam és most a szemébe néztem. Halvány mosoly látszott az ajkán.

-         Hát… akkor még fogsz. Amúgy is, kedvesek a barátnőid. Sőt az a szőkés hajú egész csinos. És nem vagyok annyira rossz mint amilyennek gondolnak, vagy a Cullenék beállítanak – mondta szélesen vigyorogva és a ház sarkához nézett ahol Rachel és Mia éppen úgy tettek mintha valamit keresnének. Ezután puszit adott az arcomra, majd megfordult és kisétált a kapun. Odanyúltam, ahova a puszit adta. Szinte még hűvös volt a helye. Elmosolyodtam. De épphogy csak elment, Rachel és Mia rohantak oda hozzám.

-         Mi volt ez Gina? – szegezte nekem a kérdést Rachel. Mintha dühös lett volna.

-         Mi mi volt? – adtam a hülyét.

-         Na ne szórakozz! Mindent láttunk! – mondták szinte kórusban.

-         Majdnem megcsókolt! – háborgott Mia.

-         Dehogy is! Al…Aaron csak egy haver. Ennyi! – majdnem Alecet mondtam.

-         Láttam, hogy néz rád! – harsogta Rachel. Hú, tényleg bejött neki Alec.

-         Nem tudom miről beszélsz – zártam le a vitát és megindultam a ház felé, de Mia visszarántott.

-         És mi van Jakekel? Őt már nem is szereted? – felment bennem a pumpa.

-         Na elég legyen! – kiabáltam. Mind a ketten megszeppenve néztek rám. – Hányszor kell még elmondanom? Aaron csak egy barát és semmi több. Egy nagyon jó barát! Jacobot pedig nagyon szeretem! Ő az egyetlen akit szeretek. –  itt befejeztem a monológomat.

-         Ja és bocsássatok meg de most egyedül szeretnék lenni – mondtam és elindultam a ház felé. – Sziasztok – szóltam még hátra utána bementem. Az ablakból láttam, hogy még egy darabig ott állnak és néznek utánam, de utána elindultak haza. Én bementem a nappaliba és lehuppantam a kanapéra, de félek túlságosan nagy lendülettel, mert visszapattantam és a földön landoltam.

-         Hogy az a jó büdös…. – káromkodtam egy sort, utána normálisan felültem és bekapcsoltam a tv-t. nem ment semmi érdekes, de igazából ha ment volna se néztem volna mert éppen gondolkodtam. Azon amit Rachel mondott, arról, hogy néz rám Alec. Tényleg így lenne? De nem lehet hisz csak most ismertem meg. De miért vagyok olyan izgatott ha meglátom? Vagy, miért vert olyan gyorsan a szívem amikor olyan közel hajolt hozzám? Ezekre a kérdésekre még én sem tudtam a választ, de egyet tudtam. Azt, hogy számomra ő nem ellenség, hanem egy nagyon jó barát. Aki szemlátomást lenyűgözte Miát és Rachelt. De inkább Rachelt. Ha most nem sértődött meg – bár ahogy ismerem biztos, hogy egy kicsit haragszik – akkor tuti fog kérdezősködni Aleccel kapcsolatban. Hát igen, ha tetszik neki egy srác, azért mindenre képes. Ahogy ezen agyaltam eszembe jutott amit Leila mondott arról a Natalyról. Ha tényleg úgy van ahogy mondja, akkor vigyáznom kell Jakere. Most, hogy így rá gondoltam hirtelen hiányérzet tört rám. Vajon hol van most és mit csinál? Épp hogy csak rágondoltam valaki hátulról átölelt.

-         Na hiányoztam? – duruzsolt a fülembe egy kellemesen, ismerős hang.

-         Épp rád gondoltam – mondtam és elmosolyodtam, majd szembefordultam vele és puszit nyomtam a szájára. Ő is csak vigyorgott és jó szorosan magához ölelt, de utána hirtelen el is engedett és hogy rémülten vagy dühösen nézett rám azt nem tudtam eldönteni.

-         Mi a baj? – kérdeztem meglepve.

-         Itt járt…itt járt. Megint – szűrte ki a fogai között a szavakat. Megértettem. Megérezte rajtam Alec szagát.

-         Figyelj Jake… - kezdtem de a szavamba vágott.

-         Ugye nem bántott, mert ha igen akkor az volt az utolsó cselekedete. – mondta még mindig dühösen.

-         Nem, ami azt illetni valamit el kell mondanom – a hangom elég határozottan csengett.

-         Igen? – húzta fel a szemöldökét. – És mi lenne az? – kérdezte kíváncsian. Ezután elmeséltem neki, hogy itt járt Alec – megjegyzem amikor elmondtam neki hogy a szobámba volt meglehetősen bepöccent, de utána sikerült lenyugtatnom – aztán beszámoltam neki arról hogy azt javasoltam neki hogy igyon állati vért. Itt félbeszakított.

-         És hallgatott rád? Ez most komoly? – kérdezte döbbenten.

-         Aha. Komolyan. De ez miért olyan meglepő? – nem értettem miért lepődött meg ezen annyira.

-         Hát.. csak mert a Volturi tagjai nem hallgatnak másra, csak magukra. Ja persze kivétel Aro. Rá mindenki hallgat. Ő ott a főnök. – na ezt se tudtam.

-         Pedig Alec megfogadta a tanácsomat, és ezt onnan tudom hogy láttam a szeme színén – mondtam büszkén. Elég furcsa arckifejezéssel nézett rám. 

-         Igen? – kérdezte gyanakodva.

-         Aha. A vörös és az arany keveréke volt. – mondtam és közben az arcát fürkésztem. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki a lelkesedésem, és azt is, hogy remeg a keze.

-         Jake, mi a baj? – kérdeztem és a remegő kezére mutattam.

-         Hogy mi a baj??? – kérdezte kiabálva – az hogy az a pióca vagy…nem is tudok rá mit mondani, itt járt és te még csak nem is tartottál tőle! Pedig akármikor a torkodnak ugorhatott volna, és azt hiszem nem vagy olyan tapasztalt, hogy megvédd magad egy ilyen helyzetben! – még sosem láttam ilyen mérgesnek. Őszintén szólva egy kicsit megijedtem tőle, de utána a sarkamra álltam.

-         Ne mond azt hogy gyenge vagyok! És amúgy is nem tudom mit hisztizel, amikor Alec rendes és tudom, hogy sosem bántana, és.. – még folytatni akartam a szónoklatomat, de Jake dühösen közbevágott.

-         Még hogy nem bántana! Gina, ha tudnád hány ártatlan ember halála szárad az ő lelkén, már ha van neki! Nap mint nap ártatlan emberek halnak meg az ő kezük által. Vagy inkább foguk által. – már nem üvöltözött annyira, de az arca komolyságot tükrözött. Nem tudtam mit mondani, mert belegondoltam, hogy igaza van. Jó, hogy Alec nem bánt engem, de ha nem állítom meg akkor lehet megette volna a barátnőimet. Nem! Ezt a gondolatot kiűztem a fejemből és megszólaltam.

-         Nem tudhatod, hogy Alec mit vagy kit eszik, hiszen nem láttad még. – keltem a védelmére.

-         De hallottam, egy olyan embertől, aki fültanúja volt ennek az egésznek – magyarázta halálos komolysággal. Volt egy tippem hogy ki lehet az az ember.

-         Ó és az az ember véletlenül nem Bella? – kérdeztem gúnyosan.

-         De! – látszott rajta hogy nem tetszik neki a gúny a hangomban.

-         És had kérdezzem meg. Bella látta is hogy Alec embereket eszik? – kérdeztem tettet ártatlansággal.

-         Nem – felelte komoran. Láttam, hogy dühös amiért ennyire védem Alecet, sőt szerintem volt benne egy kis féltékenység is.

-         Hát akkor meg? És ha eszik is embereket, szerintem olyanokat akik megérdemlik. Rengeteg gyilkos rohangál kint. Na mind egy, Bella azt mond amit akar. Én Alecet nem tekintem ellenségnek. Te meg azt gondolsz amit akarsz. – zártam le a vitát és a tv felé fordultam. Még akart valamit mondani, de inkább nem tette. Lassan felállt és az ajtó felé sétált. Még visszanézett felém és utána kiment. Ezután már csak egy nagy üvöltést hallottam, és mancsok puffanását, ahogy azok szélsebesen elrohannak.

                                            *

Nem is figyeltem rá hogy mi megy a tv-be, csak úgy bámultam. Egyrészt rettentően dühös voltam Jacobra, mert nem tudtam felfogni, hogy nem tudja megérteni, hogy Alec nem akar rosszat. Másrészt, el voltam keseredve, mert tudtam, hogy most biztosan haragszik rám. Most, hogy így belegondoltam, rájöttem, hogy még nem is vesztünk össze Jake-kel. Még soha nem hallottam ilyen dühösnek, mint most. Nem értettem, miért féltenek ennyire Alectől. Kis ideig még ezen agyaltam, de utána rájöttem, hogy mennyire bosszant a dolog, úgyhogy úgy döntöttem nem gondolkodom többet rajta. Kikapcsoltam a tv-t és elindultam a konyhába, hogy egyek valamit, mert nem is tudom mikor ettem utoljára. Miután megettem két meleg szendvicset, elpakoltam magam után. Kicsoszogtam az ajtón és beengedtem Mileyt, aki mint a villám, úgy rohant be a házba. Követtem. Mire bementem már a szobámban volt, azon belül az ágyamon trónolt.

-         Te kis sunyi – mondtam vigyorogva és elkezdtem játszani vele. Mivel már elég nagy volt, nagyokat is tudott harapni, ezért úgy döntöttem ez így nem fair.

-         Jól van. Te akartad – mondtam. Felálltam az ágyról és behúztam a függönyöket. Kíváncsi szemei végig követtek. Miután behúztam a függönyt hátrébbléptem és átváltoztam. Persze megint elfeledkeztem a ruhákról, ezért sajnálattal vettem tudomásul, hogy miszlikbe szakadt az egyik kedvenc felsőm. Miley aki eddig az ágyon volt most leugrott és megállt velem szemben. Kicsit betojt, de azért közelebb jött és megszimatolt. Én csak nyugodtan figyeltem, ahogy körbejár és szimatol. Nem sokat habozott. Kis szaglászás után játékosan vakkantott egyet. Úgy egy óráig játszottam vele, utána álmos lett és lefeküdt az ágyamra. Én bevonultam a fürdőbe.  Visszaváltoztam, megfürödtem, fogat mostam és felvettem a pizsimet. Úgy döntöttem, hogy ma hagyom, hogy Miley bent aludjon. Egyedül féltem volna. Kimentem a fürdőből és fáradtan dőltem bele a jó puha ágyba. Arra ébredtem, hogy Miley az arcomat nyalogatja és nyüszög. Gondolom ki kellett mennie. Nagy duzzogva  - na meg álmosan – kikászálódtam az ágyból és elindultam a bejárati ajtó felé. Útközben kétszer nekimentem az ajtófélfának és vagy háromszor bevertem a lábujjamat a küszöbbe. Ilyenkor káromkodtam egy sort, de csak az orrom alatt motyogtam. Mikor kinyitottam az ajtót, Miley úgy rohant ki rajta, hogy majd elvitt. Egyenesen a kert felé vette az irányt. Most jól telerakja aknákkal anya kertjét. – erre a gondolatra elvigyorodtam. Vártam 10 percet, utána kezdtem megunni a dolgot, ezért elindultam megkeresni.

-         Miley! Gyere elő!  - kiabáltam, de nem jött válasz. Hátramentem a ház mögé de ott sem volt senki. Vagy kétszer körbejártam az egész házam, de akkor sem találtam senkit. Kezdtem kétségbeesni és egyre hangosabban kiabáltam Miley nevét. Már harmadszorra értem vissza a bejárathoz, amikor motoszkálást hallottam a hátam mögül. Fellélegeztem.

-         Miley, hát itt bujkál.. – a megkönnyebbülésem ebben a pillanatban tovaszállt. Velem szemben egy alacsony, szőke lány állt. A haja kontyba volt fogva, és a szeme vörösen izzott. Fekete köpenyt viselt. Ebből jöttem rá hogy a volturiból való. Na meg abból hogy egy kacifántos nagy vé betűs nyakláncot viselt. Mileyt a kezében tartotta. Elég nagy volt, de szemlátomást ez meg se kottyant neki. Rémült ábrázatom láttán elvigyorodott. Most ugrott be honnan ismerős annyira. Ő is szerepelt az álmomban. Ő bántotta Jaket. Ezen kívül nagyon hasonlított Alecre. Olyan mintha ő állt volna itt, csak lány formába. Ettől még jobban megijedtem, de végül szóra bírtam magamat.

-         Tedd le Mileyt! – magam is csodálkoztam, hogy egyből ezt mondtam neki, és nem azt kérdeztem meg hogy kicsoda. Erre felkacagott.

-         Mert ha nem, mit teszel? – kérdezte gúnyos vigyorral a képén. Erre nem tudtam mit felelni. De borzasztóan dühös voltam.

-         Egyáltalán ki a fene vagy te, és mit akarsz a kutyámtól? – kérdeztem mérgesen, mert láttam hogy Miley eléggé meg van ijedve.

-         Tényleg bátor vagy. – jegyezte meg. De inkább magának beszélt mint nekem. – Jól mondta Aro. És nem a kutyádhoz jöttem. De hogyhogy nem ijedt halálra?  – elmélkedett még mindig. Nekem meg a név hallatán beugrott, hogy kiről is van szó. Jake  beszélt nekem valami Aroról. Valami olyasmit mondott hogy rá hallgat az összes volturi tag. Tehát ő volt a főnökük.

-         Mi a francról beszélsz? – szegeztem neki a kérdést. Lassan felemelte a fejét, majd elkezdte csóválni.

-         A bátorság egy határon túl már őrültség. Ugye tudsz róla? – kérdezte még mindig vigyorogva. De inkább vicsorgásnak tűnt.

-         Tudod, nem ismerek határokat – magam is meglepődtem, hogy milyen nyugodt vagyok. Pedig félnem kellett volna. De még mennyire hogy félnem. De nem tettem. Ehelyett gúnyos vigyorba szaladt a szám. Most már tényleg felhúztam, mert lehervadt a vigyora és szikrákat szórt a szeme. Elengedte Mileyt, aki ahogy talajt ért egyből odarohant hozzám és a lábam mögé bújt.

-         Miley! Helyedre! – szóltam rá szigorúan, mire egyből berohant a házba.

-         Hogy van merszed így beszélni velem? – sziszegte mérgesen a lány.

-         Miért ki vagy te? – kérdeztem gúnyosan nevetve. Erre aztán végképpen bepöccent és bájosan mosolygott rám. Nem tudtam mit akart ezzel, de amikor látta hogy semmi hatása lehervadt a vigyora és nekem rontott. Nekinyomott a ház falának. Éreztem, hogy a kezem reccsen egyet, mert a hátam mögött volt és így azt érte a legnagyobb ütés. Iszonyatosan fájt ezért felkiáltottam.

-         Azt hiszed egy gyenge kis ember így beszélhet velem? – még mindig lángolt a dühtől. De azért élvezet ült ki az arcára. Élvezte, hogy fájdalmat okoz, ezért még jobban nekinyomott a falnak. A kezem – szó szerint – sikított fájdalmában, de én összeszorított szájjal tűrtem. Mikor látta, hogy meg se mukkanok, nagyot dobott rajtam és én elterültem a földön. Fel akartam állni és átváltozni, de nem volt  rá időm, mert megint ott volt és most a kerítéshez lapított. Nem tudtam mozgatni a kezemet, ami megrémített. Valamit végighúzott oldalamon,de  mivel nem láttam semmit sem a helyén, nem foglalkoztam vele.

-         Na mi van? Most már nem olyan nagy a szád? – kérdezte és gonosz vigyor ült a képére. Összeszedtem a maradék erőmet.

-         Nem tudod ki vagyok – mondtam, de csak nagyon halkan mert nehezemre esett beszélni. Az ájulás kerülgetett, szédültem és borzasztóan fájt a karom de ez volt az utolsó esélyem.

-         Miről beszélsz? – kérdezte ingerülten, de én nem válaszoltam, csak akkorát löktem rajta amekkora a maradék erőmből telt, utána összeroskadtam és térdre estem. Éreztem, hogy valami meleg csordogál a szám széléből. Megnyaltam. Vér volt az. Ezután a kezemhez nyúltam, de bár ne tettem volna. Ahogy hozzáértem erős fájdalom nyilallt belé. Felszisszentem és inkább nem piszkáltam. Eközben az a lány – aki anya virágoskertjében landolt – felállt és gyűlölködve – már-már eszelősen – nézett rám. Tehetetlen voltam. Nem bírtam felállni, nem volt elég erőm rá. Tettem egy próbát, de esetlenül hanyatlottam vissza a földre. Eközben észrevettem, hogy az oldalam is vérzik. Átáztatta a pizsamámat. Nem is éreztem eddig, hogy az is megsérült. Azt se tudtam hol sérthettem fel, hiszen az udvarunkon egy éles tárgy sincs. De utána eszembe jutott, hogy valamit csinált az oldalammal. Ezek szerint megvágta. De miért nem szúrt le? Megint az ájulás szélén álltam, de kényszerítettem magamat, hogy nyitva tartsam a szememet. Most nem vámpírtempóba közeledett hanem lassabban. Nem tudtam miért.

-         Ez volt az utolsó cselekedeted! – mondta dühtől eltorzult arccal, de amikor már csak pár lépésnyire volt tőlem megtorpant. A szeme éhesen megcsillant. Megérezte a vérem szagát. Legalább gyors halálom lesz – gondoltam keserűen. Meg se próbálkoztam az átváltozással, hiszen arra sem volt elég erőm, hogy felálljak. Akkor kellett volna átváltoznom, amikor még lehetett. Most már késő. És ami a legrosszabb volt, az az, hogy el sem tudtam búcsúzni Jaketől, sőt haraggal váltunk el és félek nem lesz alkalmam bocsánatot kérni tőle, vagy elbúcsúzni a szüleimtől és Edwardtól meg mindenkitől akit szeretek. Erre a gondolatra könnyek szöktek a szemembe. De nem volt sok időm a sírásra, mert ezután hirtelen rám vetette magát, de még mielőtt belém mélyesztette volna a fogait valaki élesen felkiáltott és ő a hang irányába kapta a fejét.

-         Neee! Jane, ne!!! – hallottam Alec kétségbeesett kiáltását. Egy másodperc múlva Jane már nem rajtam volt, hanem pár méterrel odébb és Alec állt előttem védelmezően, félig guggolva. Olyan volt mint egy támadni készülő oroszlán vagy tigris. Nem bírtam megszólalni, sőt a szemhéjam is egyre nehezebb lett , de én küzdöttem az ájulás ellen. Jane meglepődve nézett Alecre.

-         Mi az, csak nem támadsz rám, a saját testvéredre? – kérdezte gúnyosan. – Ki ő neked?

-         Hogy találtál rá? – kérdezte Alec, mit sem foglalkozva testvére kérdéseivel.

-         Követtelek. Kíváncsi voltam, miért jössz vissza ide, amikor már rég elvitted az üzenetet a Cullenéknek. Aztán láttalak bemenni a szobájába – közben rám mutatott – Nem értettem mit akarsz ott ezért vártam mi fog történni. Utána megjött ő – itt gyűlölködő pillantást vetett rám – és azután már csak annyit láttam, hogy ott röhögcsélsz ezzel a kis gyenge halandóval. Nem tudtam hogy ilyen mélyre süllyedsz bátyám. Összeállni egy gyönge emberi lénnyel. – mondta és szánakozó pillantást vetett felém. A fájdalmaim ellenére felment bennem a pumpa.

-         Húgom, hát nem vetted észre, hogy ő több mint egy közönséges halandó – hallatszott Alec hangján hogy nagyon dühös.

-         Tényleg? És akkor mi? – kérdezte maró gúnnyal a hangjában Jane. Mielőtt Alec válaszolhatott volna Összeszedtem minden erőmet és megszólaltam.

-         Vérfarkas vagyok – a hangom elég gyengén csengett. Ismét megpróbáltam felállni. Most sikerült, de eléggé imbolyogtam, mert szédültem és az oldalam most talán még jobban fájt  mint a karom.

-         Gina, ne állj fel! Inkább maradj ülve. El kell hogy vigyelek egy orvoshoz – mondta Alec, de én makacsul fel akartam állni. Mikor látta, hogy feltett szándékom felállni, segített. Megkapaszkodtam a karjában és nagy nehezen feltornáztam magam a földről.

-         Óóó, istenem, milyen megható ahogy aggódsz érte! Szóval ő egy vérfarkas. Hát ez különös. Egyáltalán nem úgy néz ki és ahogy látom elég gyengécske – gúnyolódott Jane. Alec mérgesen felszisszent.

-         Tűnj el innen!És ne gyere többet a közelébe!  -kiabálta dühösen. Nem értettem ,miért nem állt a testvére mellé, és akkor könnyen elintézhettek volna, hiszen én lábra se tudtam állni. De ő ehelyett mellém állt és megvédett, pedig tudta, hogy emiatt össze fog veszni Janenel.

-         Jó! – vágta rá dühösen – De ne gondold, hogy ezt nem mondom meg Aronak – mondta és már el is tűnt. Alec egy ideig arra nézett amerre a húga eltűnt utána hozzám fordult.

-         Jézusom, te vérzel! – hördült fel, és most először láttam az arcán félelmet. – És hulla sápadt vagy.

-         Egy kicsit szédülök – vallottam be is megtántorodtam, de időben elkapott.

-         Ne izgulj, nem lesz baj! Elviszlek a Cullen házba, csak tarts ki oké? –kérdezte remegő hangon. Bólintottam. Felvett az ölébe és én átfontam fél kezemmel a nyakát. Láttam, hogy erősen összeszorítja a fogát és nem vesz levegőt. A vér szaga. – ugrott be hirtelen. Hisz ő is egy vámpír.

-         Alec, figyelj nem muszáj ezt csinálnod. Jól leszek. Van kötszer a házba és… - nem tudtam befejezni.

-         Nem! Hidd el nem lesz bajom! Vadásztam nem rég. Kibírom, és amúgy is szerintem a kezedet nem tudod rendbe hozni és elég csúnyán felsértetted az oldaladat is. És sok vért vesztettél. Úgyhogy ne vitatkozz velem. – mondta halálos komolysággal  és villámgyorsan elindult velem a Cullen ház felé. Éreztem ahogy a szél az arcomba vág. Lehunytam a szemem, mert már nem bírtam tovább nyitva tartani.

-         Hé, Gina kérlek ne add fel! – szegényt jól megijesztettem. Éreztem ahogy lassít, ezért újra kinyitottam a szememet.

-         Nyugi, semmi baj. Csak pihenek – mondtam és magamra erőltettem egy mosolyt. Fellélegzett.

-         A szívbajt hoztad rám. Azt hittem már feladtad – mondta megkönnyebbülve  és rám mosolygott.

-         Nem adom fel. Amúgyis szerintem nem annyira vészes. Az oldalam az lassan beforr majd, de a kezem az szerintem rosszul forrt össze -  mondtam savanyúan és szemügyre vettem a kezemet. Kívülről nem látszott semmi, de szerintem belülről nagyobb a baj.

-         Hogy érted azt hogy lassan beforr? A vérfarkasok nem gyorsan regenerálódnak?

-         Hát, de én nem teljesen vagyok vérfarkas. Én félvérfarkasnak nevezem magamat. – láttam, hogy elgondolkodik.

-         Ezt, hogy… - már tudtam mit akar kérdezni, úgyhogy megelőztem.

-         Úgy értem, hogy én nem gyógyulok olyan gyorsan, nem vagyok olyan izmos, de erős vagyok és máshogy is nézek ki. Ja és nem érzem büdösnek a vámpírokat…

-         Igen ezt én is észrevettem – vágott közbe vigyorogva – Upsz, bocsi – mondta gyorsan, de ezen én fennakadtam.

-         Hogy?

-         Mit hogy? – játszotta a hülyét.

-         Hát, hogy vetted észre?

-         Úgy hogy amikor először „ megtámadtalak” nem undorodva húzódtál el, sőt nem is undorodtál tőlem. A legtöbb vérfarkas már több méterről közli velem hogy bűzlök. Én meg közlöm velük, hogy nekik sincs jobb szaguk, de nálad semmi ilyet nem éreztem, sőt szerintem egész finom a véred. – tette hozzá, majd rám nézett hogy lássa mennyire zavar a dolog.

-         Értem, köszi – mondtam és felnevettem, de inkább ne tettem volna. Belenyilallt az oldalamba. Nem igaz, hogy még nem gyógyult be. Felhúztam a pólómat és ránéztem a sebre. Ugyan olyan volt mint amikor utoljára láttam. Mély, és nagyon vérzett. Egyre szaporábban vettem a levegőt, és egyre jobban szédültem.

-         Alec, van egy kis baj – mondtam remegő hangon.

-         Mi az? – kérdezte aggódva.

-         Ez… ez  nem akar begyógyulni. És nagyon vérzik. Ha ez nem gyógyul be, én… - nem tudtam befejezni a mondatot. De nem is akartam. Alec arcán félelem látszott.

-         Mutasd! – mondta és megállt majd úgy, hogy nem vett levegőt megvizsgálta a sebet.

-         Az a szemét – szisszent fel és kétségbeesés ült ki az arcára, ami engem még jobban megijesztett.

-         Mi az? Alec mondj már valamit – kérleltem.

-         Azt hiszem Jane megmérgezett. – mondta halkan.

-         Mi? – kiáltottam rémülten.

-         Ez a Volturi egyik ölési módszere. De ezeket a trükköket az ellenségeik számára tartogatták. Nem tudom megérteni miért tett ilyet Jane – mondta elhűlve. Hirtelen eszembe jutott valami. Sőt dejavu érzésem támadt.

-         Ha ez az amire gondolok, nekem lőttek. Nem igaz. Már másodgyára. Hogy lehetek ekkora szerencsétlen  – mondtam és kicsordultak a könnyeim.

-         Ne, ne mondj ilyen. Mindig van remény. Majd Dr. Cullen kitalál valamit. Nem lesz semmi baj csak ne add fel – könyörgött és újra rohanni kezdett. Mialatt szaladt eszembe jutott, hogy mit fognak reagálni, ha meglátnak így szétesve Alec karjaiban. Biztos azt hiszik majd, hogy ő tette ezt velem. Ezt el akartam kerülni.

-         Milyen messze vagyunk a háztól? – kérdeztem halkan, mert nem bírtam hangosabban beszélni.

-         Még 2 mérföld. Miért? – kérdezte.

-         Csak kipróbálok valamit. – mondtam. Az az ötletem támadt, hogy Edward már biztos hall engem, ezért megpróbálok szólni neki.

-         Edward! Hallasz? Na mind egy. Gina vagyok, gyere gyorsan és szólj Jakenek. Van egy kis baj. – itt ismét belenyilallott az oldalamba és fel nyüszögtem.

-         Mi az? Még tarts ki egy kicsit oké? – hallottam Alec aggódó hangját.

-         És Edward ha hallasz, NE bántsd Alecet, ő segített nekem –  külön kihangsúlyoztam a ne szót. Két perc múlva Edward fékezett le előttünk ezzel megállásra késztetve Alecet, aki ahogy meglátta Edwardot elkomorodott és rá sem ismertem az arcára. Így úgy nézett ki mint egy igazi Volturi tag.

-         Gina! – kiáltott fel ijedten és már ott is volt. – Mi történt veled? – kérdezte és sanda oldalpillantást lövellt Alec felé, aki még mindig úgy állt mint egy kőszobor.

-         Ez hosszú, de hol van Jake? – kérdeztem halkan. Ki se mondtam befutott egy hatalmas vöröses barna farkas és ahogy meglátott engem, tágra nyílt a szeme ijedtében. De ez nem tartott sokáig ,mert ahogy meglátta Alecet vadállati morgásba kezdett és közelebb jött. Alec még mindig nem engedett el de ő is vicsorgott és hátrált.

-         Ne! Állj, Állj! Ne Jake, ő segített – kiáltottam kétségbeesetten, de ahogy felkiáltottam, az oldalamhoz kaptam mert még az eddigieknél is jobban fájt. Azon kaptam magam, hogy sikítok, mert annyira fájt mint még eddig soha. Alecnek és Jacobnak azonnal eltűnt a harag és a gyűlölet az arcáról és annak helyét félelem váltotta fel.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés