„Minden ébredés után felveszed az álarcod,

 És becsapod az egész világot.

 Úgy teszel, mintha az életed tökéletes lenne,

Különben a fájdalom teljesen felemésztene.

Mosolyt csalsz az arcodra,

És mindenkivel elhiteted, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga.”

     (Bella szemszöge)

Úgy látszik valamikor hajnal tájt mégis csak bealudhattam, mert reggel az ébresztőórám hangjára ébredtem. Ki akartam nyomni a telóm, a fejemre húzni a takarót és visszaaludni, ám amikor az asztal felé nyúltam, valami hidegbe ütköztem. Pontosabban valakibe. Miután egy halk kuncogást is eleresztett, már azt is tudtam, hogy ki az.

- Mit akarsz Emmett?- kérdeztem tőle barátságtalanul. Elég rosszul aludtam a múlt éjjel. Csoda egyáltalán, hogy álomra tudtam dönteni a fejem.

- Nem kell mindig bántani, mert én vagyok a legkicsibb. Én nem tettem ellened semmit sem. Nekem is vannak érzéseim. – kezdett el szipogni. Jajjjjj, hogy az istenit. Az őrületbe kerget ez a pasi. Amikor megjátssza a fejét, legszívesebben lekapnám. Minden bolond talál magának, egy még nagyobb bolondot, aki őt értékelni tudja.  Mellette én is elfelejthetem a problémáimat, és újra gyereknek érezhetem magam. Felhőtlenül boldog kislánynak. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen barátaim vannak. Hisz itt van nekem a mindig imádnivaló Alice, a kis humorista Emmett, és úgy tűnik, hogy Jasperrel is rendezni tudjuk a konfliktusunkat. Ezekre kellene gondolnom ahelyett, hogy a bunkó, szemétláda, köcsög, trampli Edwarddal törődnék. Ezt is fogom tenni. Viszlát rínyálós Bella, üdv mindig mosolygóska.

- Kérlek, Emmett, bocsáss meg – rebegtettem rá a szempilláimat.

- Nyem. Bedurciztam – nyújtotta ki rám a nyelvét, felhúzta az orrát, elfordult, majd keresztbe tette a kezeit maga előtt. Ezen kuncognom kellett.

- Naaaaaaaaaaaaa, plüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüssssssssssssssssssssssssszzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzmaciiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiim- akárcsak egy plázacica. Ez elég muris.

- Nyem, nyem és nyem – elég makacs. De engem sem kell félteni.

- És ha megengedem, hogy te vigyél le reggelizni az öledbe?- próbálkozásom nem járt túl sok sikerrel, mert csak a fejét rázta.

- Te is etethetsz meg- ennél jobbat már nem tudok kitalálni. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó és Alice rontott be rajta ordítozva.

- Játszhatsz is vele. Ma ő lesz a felöltöztethető Barbie. – sikongatott a kis kerti törpe. Erre Emmett szemei felcsillantak.

- Engedd meg Bella, lééééééééééééééééééééééééééééééééccccccccccccccci- nézett rám kölyökkutya szemekkel. Ki tudna ennek ellenállni?

- Rendben- mosolyogtam rájuk – De ma szexis akarok lenni.

- Szupíííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííí- ugrált körbe húgom és „kisöcsém”.

- Ma meg tudod milyen lánynak lenni. - kacsintott rám Alice.

- Na, gyere húgi- kapott fel a hátára Emmett. Újra gondok nélküli kislánynak éreztem magam. A kacagásom ebben a pillanatban szívből jött. Amikor leértünk az étkezőbe, Esme már az asztalra tette a reggelit.

- Jó reggelt- mosolygott rám.

- Jó reggelt- mosolyogtam vissza rá. Az asztalon finomabbnál finomabb dolgok vártam rám. Vajon mennyit fáradozhatott velük?

- Nagyon szépen köszönök mindent- hálálkodtam, majd átöleltem.

- Nincs mit, kincsem- ezzel elengedett. – Most pedig mindet megenni. Olyan sovány vagy. – ezen mindannyian jót kacagtunk, míg nem egy hárpiához tartozó hang bele nem pofázott.

- Hát, van rajta hús elég – nézett rajtam végig Rebecca szánalommal a szemében. Mi van? Ez nekem szólt be? Azt akarja, hogy beverjem a pofáját? Na, jó, nem tudnám, de azért ha megtehetném, biztosan nem haboznék. De ez a kis vipera labdát dobott nekem. Úgy látszik, ő még nem ismeri elég jól Bella Swant. Az új Bella Swant senki sem alázhatja meg.

- Nem számít a sok szenvedés, mit nekem okoztál, de sosem felejtem el, hogy velem gonosz voltál. Egy nap a szerencsecsillagod le fog hullani a porba, s a népszerűséged is a mélybe zuhan- miután az utolsó szó is elhagyta a számat, felkaptam a narancslével teli poharat és a ruhájára öntöttem. Kibaszott jól esett. A kis kígyó meg se tudott szólalni, csak állt ott meglepődött arccal. A többiek nagyon jól szórakoztak rajta.

- Te… te…- lépett volna oda felém- gondolom azért, hogy megfojtson- de ebben a pillanatban Edward lépett be a helyiségbe. Rebecca felé fordult és visítozni kezdett.

- Nézd, Edward nézd, mit csinált velem – nyavalygott neki egy sort. A kis bunkókát is kuncogás kapta el a narancsleves lány láttán. Ennyit ér számára a szerelem. Tipikus pasi- gondoltam magamban, majd megforgattam a szemem.

- Kedves Bella- lépett elém Edike- ha megkérhetnélek, hagyd békén a hercegnőmet. A saját érdekedben- nézett mélyen a szemembe. Húúúúúh, most aztán kurvára megijedtem. Hozzon valaki Pamperst!

- És kiknek a hercegnője? Az idióta, beképzelt libáké? – engem ne fenyegessen senki se.

- Rebecca igenis nagyon okos.

- Egy csigához képest.

- Nálad csak okosabb lehet. Bár, nálad mindenki okosabb. –felfuvalkodott hólyag.

 - Szerintem jobb lesz, ha felviszed a barcsinődet az emeletre, különben ráöntök még valamit. Tojás is van itt még. – néztem rá gonoszul- És akkor mondhatja majd, hogy Jaj, Edward látod ezt? Úristen, a hajam!!!!! Áááááááá, segítség, megtámadott egy kenyééééééééééér! Edward, szedd le rólam a paradicsomot! – mindenki jót röhögött az előadásomon, kivéve Rebeccát és Edwardot.

- Gyere édes- ragadta meg Edi fiú kezét „Rebcsike”, hátraarcot vágott, de olyat, hogy a haja csak úgy repült a levegőben, mint a Loreal reklámban. Utálom az ilyen egy számmal kisebb ruhákba préselt, sminkkel új arcot varázsolt, agy nélküli libákat. És jesszusom! Ez kell a pasiknak. Mondjuk őket se az agyuk vezérli. Ne feledd Bella, ma boldog vagy. Minden tökre happy lesz. Miután megpróbáltam elfelejteni ezt a kis incidenst, leültem reggelizni. Emmett betartotta az ígéretét.

- Brrrrrrrrrrrrrrr itt repül a sült tojááááááááááááááááááás- egész mulatságosra sikerült. Reggeli után ugyan úgy a hátán vitt fel, mint ahogy lehozott. Mikor letett a szobában, látszott rajta, hogy nagyon izgatott Alice- el együtt.

- Olyan gyönyörűen fogsz kinézni- mosolygott rám barátnőm. A tegnapi bevásárló szatyrokhoz lépett - amiket még nem volt alkalmam kipakolni, igazából csak lusta voltam- majd kutatni kezdett bennük. Először egy fehérnemű szettet vett ki belőle. Egy push-up melltartót- kicsit se célzás. Jó, nem lehet mindenki Pamela Anderson-divatos csíkos mintával, csábító, csipkés díszítéssel és kis díszmasnival. Kivehető szivacsbetéttel. A kosarain csipkeszalaggal. A vállpántjain kis díszmasnival, és egy hozzá illő francia bugyival. Hm… hát….jó. A kezembe nyomta, addig Emmettet kizavarta. Hát, az sem volt gyerekjáték. A kis mackó próbált küzdeni Alice ellen, de a kis törpe legyőzhetetlen.

- Elfordulok, ígérem- könyörgött kiscápa neki.

- Persze, pont olyannak ismerlek. Tűnés- adta meg a végszót kicsimanóh.

Miután Emmett elhagyta a szobát, magamra kaptam a fehérneműt. Felesleges lett volna ellenkezni. Kicsit félve léptem a tükör elé, de mikor megláttam magam benne, elképedtem. Nem is vagyok olyan rossz.

-  Na, hogy tetszik?- kérdezte mosolyogva Alice.

- Nagyon szép.

- Akkor csak várd ki a többit – lelkendezett a kis kerti törpe.

Tovább matatott a ruhák közt, míg ki nem húzott egy fekete cicanadrágot, és egy szürke tunikát. Kissé ijedten néztem rá, de ő csak bíztatott. Végül is megbízok benne, szóval felvettem őket. Végső stádiumban előkapott egy fekete magas sarkút, amit rám tuszkolt, majd pár kiegészítőt is rám aggasztott. Már léptem volna a tükör elé, hogy megcsodáljam a remekművét, vagy inkább elájullak a látványtól, de ő megállított és egy fekete táskát nyomott a kezembe.

-  Így tökéletes az összhatás. Ez a sulis táskád. Nyugi, már mindent beletettem, amire ma szükséged lesz.

Mikor megláttam magam, ledöbbentem. Ez nem is én vagyok. Ez nem lehetek én. Képtelenség.

-  Na, hogy tetszik?- kérdezte izgatottan Alice.

- Ez, ez csodálatos- fordultam felé meghatottan.

- Este kifestem a körmeidet, holnap pedig hajat csinálok neked és kisminkellek. Ezekre ma már nem jutott idő.

- Bemehetek már végre?- kiáltott be idegesen Emmett. Ezen mindketten jót kuncogtunk.

- Gyere- szóltam ki.

Mikor belépett az ajtón, legyökerezett a lába.

- Apám! Ez biztos te vagy, Bella?- nézett rajtam végig elképedve – Ha nem lennék vámpír, tuti beájulnék tőled. Te csaj vagy. – füttyentett egyet elismerően.

- Kösz, Emmett. Ennél nagyobb bókot nem is kaphattam volna tőled.

- Em fiút mindig is láwolták a csajok. Egyszerűen megzabálnak. Nem tehetek róla. Ha lány lennék, én is szerelmes lennék magamba. – húzta ki imagát büszkén. Fő, hogy no ego.

- Jól van srácok, lassan indulnunk kell – jelentette be Alice. A lépcsőn lefelé a kis törpe egész végig mosolygott. Mi lehet ennyire vicces? Mikor leértünk a nappaliba, Carlisleon kívül mindenki ott tartózkodott. Az arcukra döbbenet ült ki, mikor megláttak. Percekig meg se tudtak szólalni.

- Lassan indulnotok kellene- törte meg a csendet Esme. – El fogtok késni.

- Ööööö jaaaaa aham, persze – hebegett habogott Edward. Majd elindult kifelé, de közbe neki ment az asztalnak, átesett a széken, ráadásul mikor felállt, belelépett a felmosó vödörbe. Ezen igen jól szórakoztam. Mégis csak hatással vagyok rá. Ez jó jel.

- Ma még kijutsz a házból?- röhögött rajta Emmett. Edward erre csak morgott rá. A kis incidens után sikerült végre kijutnunk a házból, ám ekkor egy újabb arcon csapást kaptam. A sors ugyan is úgy hozta, vagy lehet, hogy csak ez a két szipirtyó, de egy kocsiba kerültem Rebeccával és Edwarddal. Édes hármas. Hát ez fantasztikus! De nyugi Bells, happy van. Beszálltam a kocsiba, és imádkoztam, hogy minél hamarabb ott legyünk. Még soha életemben nem kívántam ennyire semmit sem. De persze amilyen az én szerencsém, csigalassúsággal teltek a másodpercek. Ráadásul Rebecca mindent megtett annak érdekében, hogy még rosszabbul érezzem magam. Nem feltűnő módon simogatta, csókolgatta Edwardot. Majdnem elhánytam magam. Jobbnak láttam, ha elfordulok, és bámulok kifelé az ablakon, ahelyett, hogy kínzom magam.

„Miért hiszed azt, hogy különb vagy, mint én?

Miért hiszed azt, hogy nincs nálad szebb a Föld kerekén?

Miért hiszed azt, hogy vicces, ha pokollá teszed az életem minden egyes percét?

Miért akarod még elviselhetetlenebbé tenni számomra a létezést?”

    (Edward szemszöge)

Mikor ma reggel megláttam az új Bellát, még a szavam is elakadt. Nem tudtam elhinni, hogy még gyönyörűbb lett, mint volt. Ezért hálával tartozok Alicenek. Csak sajnos ezt nem oszthatom meg vele, különben kiderülne, hogy Bella mégsem közömbös számomra. Azt pedig nem engedhetem meg. Már csak az önbecsülésem miatt sem. Az a sorsom, hogy távolról csodáljam. Itt van egy karnyújtásnyira tőlem, mégis ezermérföldnyire. Most is csak hátra kellene fordulnom, és bevallani neki, hogy mennyire szeretem. De a büszkeségem nem engedi. Hiába, a szerelem először gyönyört ad, de végül csak fájdalmat a szívnek. Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya, mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd. Mint amikor olyan álmokat kergetsz, amiket te is tudod, hogy sohasem fognak teljesülni. De mégis kergeted őket, mert reménykedsz benne, hogy miért ne lehetnél te az az egy, akinek sikerül? Akkor szeress, amikor legkevésbé érdemlem. Mert akkor van rá a legnagyobb szükségem. Néha azok a dolgok változtatnak meg minket, amiken mi magunk nem tudunk változtatni. Nálam a változás szelét a Bella vs. Jasper csók hozta el. Azok a lehetetlen módon kristálytiszta emlékek, melyeket el kellett volna homályosítani...de itt vannak. Minden egyes alkalommal, amikor lehunyom a szemem, látom magam előtt őket. Soha sem fogom elfelejteni azt a percet, ami végleg megváltoztatta az életem. Az akarok lenni, ami akkor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok.  De ez már képtelenség. Döntöttem. Véglegesen.  Döntések, melyeket küzdelmes meghozni...Összetört szívek, melyeket nehéz megragasztani... Ha elindulsz egy úton, lehet, hogy nem érsz célba, de nem baj. Mert az a lényeg, hogy az úton te magad mennyit változol. Mindenki maga döntse el, hogy mennyire tetszik neki az új énem. De ezt a folyamatot megfordítani már képtelenség. Épp ezért, makacsul előre, soha ne nézz vissza!

       (Bella szemszöge)

Olyan jó volt, ha csak pár pillanatra is, de a gondolataimba merülni, és álmokat szőni. A bánat, gondolta, olyan, mint egy szikla az óceán partján. Ha az ember elalszik, akkor beáll a dagály, és hoz némi enyhülést. Igen, az álom a dagályhoz hasonlít: elborítja a fájdalom szikláját. De ha az ember fölébred, a dagály visszahúzódik, és nemsokára ismét felbukkan a szikla, a kagylók lepte, elvitathatatlan valóság, és ott is marad örökre, legalábbis addig, amíg az Isten ki nem mozdítja a helyéről. Alvás. A legkönnyebb dolog. Egyszerűen... csak becsukod a szemed. De oly sokunknak az álom kicsúszik a kezéből. Akarjuk, de nem tudjuk, hogy szerezzük meg. De ha szembenézünk a démonainkkal, a félelmeinkkel, és ha segítséget kérünk egymástól, az éjszaka már nem is olyan ijesztő, mert többé nem vagyunk egyedül a sötétben. Hiszek benne, hogy az álmok szentek.
Elviszik a legsötétebb félelmeimet, s játékot faragnak belőlük.  Álmodozok itt, akárcsak egy kislány. De ez sajnos nem egy álom, hanem a valóság. Amíg itt sajnáltatom magam, addig értékes másodperceket vesztek el, amiket boldogabb dolgokra is fordíthatnék.  De az emberek sajnos nem mindig veszik észre azt, ami a szemük előtt van.  Azt hisszük van épp elég időnk. Pedig az idő titokban repül el, és becsap mindenkit.  Úgy éljük az életet, mintha örökké tartana, mintha a halál valami olyasmi lenne, ami csak másokkal történik meg. Számunkra a halál csak egy elvont fogalom. Az emberek egész életükben olyanok, mint az alvajárók, azzal foglalkoznak, ami nem fontos, pénzt akarnak és hírnevet, irigyelnek másokat, és olyan dolgokért ügyeskednek, amikért nem érdemes. Értelmetlen életet élnek, és megfeledkeznek a lényegről. Csakhogy a halál nem elvont fogalom. Az az igazság, hogy ott áll a következő sarkon. Aztán egy napon, amikor az ember szokása szerint éppen alvajáróként sétálgat az utcán, egyszer csak jön egy orvos, és azt mondja: meg fogsz halni. És ekkor az álom hirtelen elviselhetetlenné válik, s akkor fölébredünk. Hiába, valljuk be, hogy mindent szeretnénk, amit csak lehet. De vajon ez lehetséges? Talán nem kaphatunk meg mindent az életben. Nagy szerelmet, szenvedélyt, álmokat. Talán végül jobban járunk egy kis szerelemmel, álmok nélkül. Összeállt bennem a kép, mégis szanaszét vagyok. Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockáztat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt. Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed csukva, füled mellett megy el a dal is. Nem látsz színeket, nem érzel ízeket. Ott állsz magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben. Ha elmentél már a legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem térhetsz vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy másik útvonalon, mint addig. Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz "a valósághoz". Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is. Nehéz talpra állni egy csalódásból. Nehéz újra egyenesbe hozni az életed. Nem azt mondom, hogy lehetetlen, mert minden lehetséges, ha akarod. De vajon könnyebb, ha a lelki fájdalom testivé alakul át? Könnyebb azt elviselni, hogy a tested megy tönkre, és nem a lelked sorvad? Megjátszhatod magad mindenki előtt, de a szívedet nem csaphatod be. A szív hangja – az igazság első szava. Meg kell tanulnod, hogy a hősök olyan emberek, akik azt tették, ami szükséges volt, szembenézve a következményekkel. Hogy a türelem rengeteg gyakorlást igényel. Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki. Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni. Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével. Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné. Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak. Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod. Fel kell állnod, és tovább kell küzdened. Senki sem állította, hogy élni könnyű. De ki mondta, hogy meghalni könnyebb? Hagynád magad legyőzni, mikor még annyi mindent átélhetnél? Hisz minden jóban van valami jó.  Különben is: Mi az élet??!! Bátran küzdeni, elviselni a szenvedést, kinevetni a kínt, büszkén talpra állni, tovább lépni… és mosolyogni. Elég lesz már ebből a depizésből. Ne feledd! Új életet kezdesz. Büszkén felszeged az állad, és boldog leszel. A végszóra megérkeztünk a suli parkolójába. Hál istennek! Gyorsan kipattantam a kocsiból, és friss levegőt szívtam. Ez most nagyon rám fért. Időközben Emették is megérkeztek, és Alice már felém is tartott roppant boldogan.

- Minek örülsz ennyire törpilla? – kérdeztem tőle kíváncsian. Nem válaszolt, csak mosolygott.

- Már a kocsiban is ennyire izgatott volt- csóválta a fejét Jasper. Valamiben biztos settenkedik. De felesleges lenne nyaggatnom, mert úgy sem árulna el semmit se. Jobbnak láttam tehát, ha a sulival kapcsolatos dolgokról faggatom. Nem tudtam semmiről sem, nem töltöttem ki papírokat sem, de ő csak mosolyogva megvonta a vállát, és ezt mondta:

- Nyugi, Bella, minden el van intézve.

- Köszönöm Alice.

- Mellesleg említettem már, hogy Edwarddal lesz az első órád?- villantott rám egy ezer wattos mosolyt. Hát ez remek! Akkor ennek örült ennyire? Biztos. Mi másért?

- És velem mi lesz?- kérdezte visítozva Rebecca. Esküszöm, legszívesebben lefejelném ezt a plázacicuskát. Teljesen földhöz vág, hogy milyen hülye. Van ennek egyáltalán agya?

- Te Rosalie és Emmett órarendjét kaptad. Bellának csak az Edwardét tudtam elintézni- kacsintott rám picimanóhm. Az igazi szeretet tettekben, és nem a szavakban nyilvánul meg.

- Most mi lesz a tökéletességeddel?- kérdeztem Rebeccát tettetett ijedséggel. Szívózok vele egy kicsit.

- A tökéletes szó gyenge kifejezés rám- vetette oda nekem. Mi van? Hát ez a csaj. Hát ez kész.

- No ego.

- Nem vagyok egoista, csak tisztában vagyok az adottságaimmal- OKÉ. Ha tovább hallgatom, félő, hogy lesüllyedek a szintjére.

- Ha már úgy is veled lesznek közös óráim- fordultam Edward felé- akkor esetleg mehetnénk? Még szeretnék körülnézni.

- Persze. Csak előbb szeretnék elbúcsúzni a barátnőmtől. Megengeded?- kérdezte némi gúnnyal.

- Természetesen- vissza a pofájába cinikusan. Majdnem ledugták a nyelvüket egymás torkán. Már közel álltam a hányáshoz. Mikor végre sikerült elválniuk egymástól, elindultunk a terem felé. Pontosabban Edward ment elől, én pedig követtem. Az ajtóban megtorpantam. Be kellett vallanom, hogy kicsit megijedtem. Elvégre nem ismerek itt senkit sem, csak Edwardot. De az ő segítségére nem igen számíthatok. Szedd össze magad Bella! Képes vagy rá.

- Ha akarod, mellettem is ülhetsz- gúnyolódott rajtam Edward. Nem szerezheted meg neki azt az örömöt, hogy gyengének lásson.

- Köszönöm, de boldogulni fogok- néztem határozottan a szemébe. Bár ne tettem volna! El is felejtettem, hogy milyen gyönyörű szeme van. Ő megváltozhat, de a szeme nem. Hisz a szem, a lélek tükre. Akármennyire is próbálja leplezni, a lelke mélyén ugyanaz az Edward maradt. Úgy látszik feleszmélhetett, mert megfordult és beviharzott a terembe. Itt az idő! Most vagy soha! Határozott léptekkel beléptem a terembe. Mindenki tekintete rám szegeződött. Kicsit zavarba hoztak, de most nem szabad ezzel foglalkoznom. Elkezdtem végig nézni a teremben. Edward az első padban ült. Kis stréber. Gondolhattam volna. De akkor sem fogok mellé ülni. Tovább folytattam a kutatást egy üres helyért. És akkor megpillantottam őt, kiről később kiderült, hogy végleg megváltoztatta az életemet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés