(Bella szemszöge)

Az ember nem gondolkodik rögtön, mikor feltesznek neki egy kérdést. Nem veszi figyelembe az erőfeszítéseket, melyek áldozatot követ, aztán pedig magát a véget.

Én sem vettem észre, mikor igent mondtam Alicenek, hogy megszervezheti az esküvőmet.

Oké, nem azt mondom, hogy nagyon rosszul csinálta, de amit most itt ügyköd, az már talán kicsit sok.

Talán?

Oké, a mennyasszonyi ruha rendben, de díszítés…. Bár ennek is csak a felét láttam, mert Alice makacskodott, hogy csak akkor láthatom az udvari díszítést, mikor már az oltárhoz igyekszem.

Röhejes, nem? Az, tudom én jól, de nem mondhattam nemet Alice könyörgő boci szemeinek…ez az egyik nagy hibám, de nem az egyetlen.

Silvy, Alice, és Rosalie vállalták a koszorúslány szerepet, míg Emmett volt a pap – igen, Emmett!

Carlisle kísér engem az oltárhoz – nagyon örült, mikor megkérdeztem ez tőle.

Megismerkedtem Edward anyukájával – kedves nő, megkedveltem, ráadásul vicces jelenet volt, mikor Edward bejelentette az esküvőt. Igazából köpni, nyelni nem tudott, először, de aztán mosolyogva közölte, hogy nagyon örül nekem, megölelt, én pedig viszonoztam az ölelését.

-          Bella, Bella, Bella! Föld hívja Bellát, Bella jelentkezz! – legyezgetett a szemem előtt Alice egy virágcsokorral. – Hallod? Készen vagy, állj fel, mert hamarosan nekem le kell mennem!

-          Ja, értem. – mondtam, s megráztam a fejem. Annyira furcsa volt, és…nem is tudom megmondani milyen…csak olyan földöntúli…boldogságos, de furcsa is egyben.

-          Bella, térj észhez! – mondta, én pedig végre összeszedtem magam. Ezt az egészet az izgalom műveli velem.  – Annyira izgulok, pedig nem is az én esküvőm. – ugrándozott Alice.

-          Mennünk kell! – jött be Carlisle. – Csodásan nézel ki, Bella.

-          Köszönöm Carlisle. – mondtam, s belekaroltam. Elkezdődött a nászinduló, és Alice már lement a lépcsőn. Magamban számoltam. Mikor elértem a nullához sóhajtottam, majd bólintottam Carlislenak, és levezetett a lépcsőn. Az első, amit megláttam Edward volt, aki az oltárnál várt engem. Mosolyogtam, de valójában izgultam, nagyon izgultam. Próbáltam magabiztosnak tűnni, de véleményem szerint nem éppen a legjobban sikerült. Mindenesetre elértem az oltárig. Ott Carlisle áttette a kezemet Edward kezébe.

-          Azért gyűltünk ma itt össze…- kezdte Emmett a mondókáját. Csak mondta és mondta; én elmondtam a menyasszonynak való szöveget, Edward pedig a vőlegény szövegét. Meghatódottságomnak csak a hangom, és az arcom adott tudomást, pedig legbelül sírtam a boldogságtól.

-          Isabella Cullen, elfogadod hites férjedül az itt jelen lévő Edward Massent? – kérdezte Emmett, s láttam egy pillanatra a huncut mosolyt az arcán.

-          Igen.

-          És te Edward Massen, elfogadod hites feleségedül az itt jelen lévő Isabella Cullent? – kérdezte. Nyeltem egyet, ezen múlik minden.

-          Igen. – mondta mosolyogva. Egymás ujjára húztuk a gyűrűt.

-          Edward, megcsókolhatod a feleséged. – mondta Emnett kajánul mosolyogva. Nem is Ő lenne, ha nem így mosolyogna. Edward megfogta az arcomat, és megcsókolt. Lágyan szerelmesen. Tudtam, hogy ebben a csókban minden benne volt, legfőképpen: a jövő csodálatos ígérete.