Az iskolában, minden végzős izgult, hiszen elkezdődtek az előkészítő vizsgák, és hamarosan élesben ment az egész. Emmett még mindig furcsán viselkedett Pam-mel, de én nem foglalkozom vele, mivel tudtam, hogy ő még nagyon sokat tudott nekem segíteni, a képességem fejlesztésében. Rengeteget beszélgettünk, és azzal biztatott, hogy ez még csak a kezdet, és ember létemre, nagyon erős, és kitartó vagyok. Éppen kicsöngettek irodalomról, mire összepakoltam, és kiindultam, de ő visszahívott.

– Lizzy, egy percre, kérlek – szólt utánam, mire visszafordultam, Emmett pedig árnyékként követett.
– Mondja tanárnő – vigyorogtam rá, mivel még páran voltak az osztályban.
– Délután elmarad az edzés – hajolt közelebb. – Vadásznom kell – suttogta mosolyogva, és én akkor láttam, hogy a mindig karamellbarna szeme, most éjfeketén csillog.
– Ohh, rendben, akkor… – fordultam a már vigyorgó Emmett felé –, csak a miénk ez a nap, na meg a könyveké.
– Ez egy csodálatos ötlet – sóhajtott fel szerelmem, majd a derekam köré tette az egyik karját, és húzni kezdett a menza felé. – Viszont, minden növésben lévő szervezetnek táplálékra van szüksége, tehát enned kell – mormolta tudományos hangnemben, amin muszáj volt elmosolyodnom.
– Igenis – szalutáltam idétlenül grimaszolva. – Megrágni nem akarod helyettem? – kérdeztem játékos gúnyolódással.
– Ha jó íze lenne, még meg is rágnám, de így, hogy sár íze van... – fintorgott.
– Nem lehet mindennek vér íze – suttogtam vigyorogva.
– Egy tökéletes világban, igenis lehetne – felelte viccelődve, és besoroltunk a diákok közé. Miközben Emmett megpakolt a tálcánkat, én a jegyzetfüzetemet tanulmányoztam. Egyszer csak valaki megkopogtatta a vállam, mire én hátra fordultam.
– Szia Evan! – köszöntem mosolyogva.
– Lizzy! – vigyorodott ő is el, majd egy fejbiccentéssel elintézte az Emmettnek való köszönést. Jobban megfigyelve, alig pár centi méretkülönbség van a két fiú közt
– Segíthetek valamiben? – kérdeztem még mindig mosolyogva.
– Behajtani jöttem – felelte oldalra biccentett fejjel. – Emlékszel, tartozol nekem – vigyorodott el megint.
– És mit szeretnél kárpótlásul? – hallottam, hogy Emmett halkan felmordul. Nem tudtam mire vélni, ezért ránéztem, de ő nem engem nézett, hanem a menza túloldalán ülő Edwardot, aki szintén mérgesnek látszott.
– Segítened kéne matekból – kezdte Evan, és lezserül nekidőlt a falnak. – Elég ramatyul állok, és hamarosan itt az érettségi is.
– Az a baj, hogy nekem is sokat kell tanulnom – Emmett valami érthetetlent morgott az orra alatt, mire én megint ránéztem, most Evan-t méregette gyilkos tekintettel.
– Tudom – felelte lehajtott fejjel, majd egy csibészes mosollyal rám kacsintott. – De, arra gondoltam, hogy mind a ketten tanulnánk? Szerintem tudnálak én is tanítani – vigyorogta, mire én elpirultam, ez félreérthetetlen volt.
– Köszöni szépen, de már van tanulópartnere – szólalt meg Emmett síri hangon. – Nem hiszem, hogy lesz rád ideje.
– Nyugi Cullen, nem elrabolni akarom a barátnődet – nézett rá Evan gúnyosan mosolyogva. – Csak egy szívességre szeretném megkérni.
– Nem köteles szívességet tenni neked – fortyant fel Em. – De nekem tehetsz egyet. Húzz innen, most – fenyegető hangjára borzongás futott végig a gerincemen.
– Mert ha nem? – nem félt, mindenki félt a Cullenektől, de Evan nem.
– Ne akard megtudni – oké, ez már halálos fenyegetés volt, közbe kell lépnem.
– Oké fiúk – szólaltam meg határozottan, legalábbis reméltem, hogy határozott a hangom. – Most kell ezt itt abbahagyni – Evan-hez fordultam. – Nézd, az időpont most tényleg nem jó, de ígérem, valahogy megegyezünk ebben a matek korrepetálásban – ő csak némán bólintott, majd elsétált. Emmett mérgesen csapkodta a tálcánkra az ételt, szerencsétlen alumínium, azt hittem, hogy szétreped. – Most mond meg, hogy mi bajod? Féltékeny vagy?
– Te nem hallottad, hogy mit gondol rólad – felelte Em flegmán.
– Miért te igen? – kérdeztem felvonva az egyik szemöldökömet.
– Nem, de Edward igen, és csak egy hajszál választott el attól, hogy átharapjam a torkát – morogta, és megindult az aszalunk felé.
– Emmett, nem ölheted meg az összes pasit, aki rám néz – sóhajtottam fel fáradtan.
– Nem, de ennek a bájgúnárnak szívesen kitépném a gerincét, úgysem használja.
– Segítek tesó – szólalt meg Edward, én pedig csúnyán néztem rá.
– Velem is folyamatosan ezt csinálja – rántotta meg Bella a vállát, mire én férgesen fújtatva lehuppantam a padra.
– Csak azt nem tudom – mormoltam halkan –, hogy mi lesz akkor, amikor már én is… akkor gyönyörű leszek, és elhiheted, többen fognak megnézni, mint most.
– Nem hiszem, hogy te tudsz ennél gyönyörűbb lenni – ölelt át szerelmem. Persze, most békülni akar. Elegem van ebből az alárendeltségből.
– Nem vagy alárendelve – morgolódott Edward, mire én még mérgesebb lettem. Nem feleltem, csak a kezemben lévő narancslevet kezdtem el nézni.
– Lizzy, ezt nem kéne érezned – nézett rám Jasper. Ekkor telt be a pohár. Felpattantam, és lecsaptam az üveget az asztalra.
– Te, szállj ki a fejemből – mordultam rá Edwardra. – És te pedig, hagyd az érzéseimet – néztem rá a meglepett Jasperre.

Mérgesen kicaflattam a menzáról, és a kocsim felé vettem az irányt. Igaz, volt még két órám, de nem érdekelt. Haza akartam menni, hogy csak egy kicsit, de egyedül lehessek. Hallottam, hogy Emmett utánam kiált, de nem foglalkoztam vele, csak rohantam a kocsimhoz. Bepattantam, és már indítottam is a motort, de ekkorra ért oda Em is. Feldúlva kopogtatott az ablakon, ami megremegett, féltem, hogy betöri, ezért leengedtem.

– Meglógsz? – kérdezte őszinte meglepettséggel a hangjában.
– Meg – feleltem kurtán.
– Mérges vagy rám? – lehajtotta a fejét, ilyenkor olyan volt, mint egy kisfiú. Hát lehet egy ilyen tökéletes teremtményre haragudni?
– Nem – feleltem végül mosolyogva. – Nem tudok rád haragudni, pedig akartam – vallottam be őszintén.
– Szeretlek – suttogta, még mindig lehajtott fejjel.
– Én is szeretlek – kinyúltam az ablakon, és megsimogattam a hideg arcát, majd az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét, hogy a gyönyörű szemeibe tudjak nézni. – Csak most egy kis magányra vágyom. Megértesz ugye?
– Persze, hogy megértelek – felelte Emmett mosolyogva, majd összeszűkült szemekkel nézett rám. – Két óra magány elég? – kérdezte végül, mire elnevettem magam.
– Elég – feleltem, és kihajoltam a kocsiból. – Hiányozni fogok? – kérdeztem az ajkaimat alig észrevehetően nekinyomtam az ő tökéletes szájának.
– Már most hiányzol – suttogta rekedten.
– Helyes – mosolyodtam el, majd egy szenvedélyes csók után felhúztam az ablakot, és elhajtottam.


Bekapcsoltam a rádiót, és feltekertem a hangerőt, kell egy kis kikapcsolódást, csak, hogy ne pörögjön folyton az agyam. Mert ha így folytatom, még a végén felrobbanok Teli torokból énekeltem az egyik kedvenc dalomat, és alig figyeltem a vezetésre, szinte csukott szemmel tudtam már a hazavezető utat. Egyszer csak valaki megelőzött, (pedig nem mentem épp lassan) mégpedig egy motor, egy fekete nagyon is ismerős motor. Besorolt elém, és lassítani kezdett, s ezzel engem is kényszerített arra, hogy lentebb vegyem a sebességet. Hátranézet, és a vezető épp felpattintotta a bukósisak üvegét, egy csodaszép sötétzöld szempárt láttam, és egy hamiskás mosolyt. Evan, ez ő, hirtelen lefékezett, mire én is beletapostam a fékbe. Ijedtemben majdnem megállt a szívem, mérgesen kipattantam, és odamasíroztam hozzá.

– Te nem vagy normális – méltatlankodtam kikelve magamból. – Hát egyáltalán nem félted az életedet, te…
– Nyugi csillagvirág – vágott a szavamba Evan vigyorogva. – Tudtam, hogy úgysem ütsz el, túlságosan is tetszem neked.
– Kicsit el vagy szállva magadtól, nem gondolod? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – És most menj az utamból, mert tényleg áthajtok rajtad.
– Csak mondani akarok valamit – emelte fel a kezeit Evan.
– Mit? – türelmetlenkedtem.
– Hazudtam a nagydarab pasidnak – vigyorodott el hirtelen.
– Mit hazudtál neki? – kérdeztem magasba szökött szemöldökkel.
– Azt mondtam neki, hogy nem foglak elrabolni – felelte komolyan –, de ami az azt illeti, mégis megteszem – nevette el magát, és hirtelen felkapott, majd még a járó motorra ültetett, és ö is felpattant mögém.
– Azonnal állj meg – sikítottam, s közben a hátát püföltem. – Ha nem akarsz megsérülni, azonnal leállítod, ezt az átkozott motort – próbáltam túlkiabálni a zajt.
– Nem, amíg nem beszéltem veled, nyugodt körülmények közt – felelte nyugodt hangon.

Azt fontolgattam, hogy leugrom a motorról, de mintha Evan olvasott volna a gondolataimban, az egyik karját erősen a derekam köré tekerte, míg a másikkal irányította a motort. Megpróbáltam kivenni a kulcsot a gyújtóból, de Evan gyorsabb volt nálam, és lefogta a kezem.

– Lizzy, kérlek, csak egy percre nyugodj meg – kérlelt szelíd hangon, és a fülembe suttogott. - Egyszerűen nem tudom, hogy mit eszel azon a rohadt vérszívón – megborzongtam ugyan, ahogy a meleg lehelete a nyakamat súrolta, de meg is ijedtem. Azt mondta, hogy vérszívó? Vagy csak rosszul hallottam.
– Miről beszélsz? – kérdeztem egy kicsit nyugodtabb hangon.
– Tudom Lizzy, nagyon jól ismerem a Cullen család piszkos, kis titkát – felelte ő. – Most már hajlandó vagy velem beszélni?
– Milyen titok? – próbáltam kontrollálni a hangom, hogy ne remegjen, de nem segített sokat, úgyhogy kiabálnom kellett. Evan lassított, és hamarosan le is állította a motort, egy hatalmas ház előtt parkoltunk le.
– Megérkeztünk, itt nyugodtan tudunk beszélgetni – leugrott, és a kezét nyújtotta nekem. – Ugyan, ne makacskodj, nem bántalak – nevette el magát, majd összeszűkült szemekkel folytatta. – Nem mintha tudnálak, még a végén agyoncsap egy villám.

Atya úr isten – sikítottam fel magamban. - Honnan tudja mindezt, ki ő valójában, és miért pont most csinálja ezt. Nem hagyhatom, hogy a féltve őrzött titkom kitudódjon, tagadnom kell mindent. De közben ki kell derítenem, hogy Evan Mcelister, ki is valójában. Szó nélkül lemásztam én is a fekete motorról, de a kezét nem fogadtam el. Ő csak mosolyogva megindult a ház felé, biztos volt magában, hogy követni fogom. És követtem, mert a kíváncsiságom nagyobb volt, mint a félelmem. Beléptünk a házba, ami majdnem olyan ízlésesen volt berendezve, mint a Cullen ház, a bútorok nagyon jó ízlésre utaltak. Az agyam kattogott, és próbáltam összeszedni, hogy mit is tudok, erről a fiúról. Három éve költöztek ide az anyjával, aki nagyon hallgatag, és alázatos nőnek tűnik. Egyszer, talán kétszer láttam, ami furcsa, de eddig nem is törődtem vele. Anyától tudom, hogy Evan elvált szülők gyermeke, az apja valahol New Yorkban lakik, de többet senki sem tud róla. Evan tizenkilenc éves, és mivel múlt évben nem sikerült neki az érettségi megismételte az utolsó évet. Gondolkodj Lizzy, mit tudsz még? – szitkozódtam magamban.

– Foglalj helyet – intett Evan a fekete bőrkanapé felé. – Kérsz egy kis teát? – a válaszomat meg sem várva eltűnt. Én leültem, és vártam, hamarosan visszatért két csészével a kezében. – Remélem eltaláltam a cukormennyiséget – mosolygott kedvesen, és elém rakta az egyik csészét
– Mit akarsz tőlem Evan? – kérdeztem idegesen.
– Csak beszélgetni – felelte ártatlan képpel. – Ígérem, hogy mire a barátod végez, addigra már te is otthon leszel, és várod őt.
– Miről akarsz beszélgetni? – próbáltam közömbös hangot megütni, de egyszerűen nem ment, a hangom folyton elcsuklott. Vettem egy nagy levegőt, majd becsuktam a szemem, Pam tanította, hogy így a legkönnyebb lehiggadni, és ha nem akarom elrepíteni Evant, akkor ezt kell csinálnom, lenyugodni.
– A döntésedről – felelte ő úgy, mintha az időjárásról beszélgetnél.
– Milyen döntés? – kérdeztem meglepve, erre nem számítottam. – Össze-vissza beszélsz, egy szavadat sem értem, a fenébe is – mérgelődtem kikelve önmagamból.
– Nyugodj meg kiscsillag – nevetett fel Evan. Most meg kinevet, szuper. – Mindent megtudsz a maga idejében – mondta végül, és hátradőlve beleivott a teájába. Felálltam, és egyszerűen ki akartam sétálni, de újra megszólalt. – Én majdnem hatszáz évet vártam arra, hogy mindent megtudjak, egy pár percbe te sem halsz bele életem – megtorpantam, és ránéztem.
– Ki vagy te? – kérdeztem ijedten.
– Varázsló, mágus, vagy csak egyszerű emberi nyelven, halhatatlan – felelte halál nyugodtan, mire én hisztérikusan felnevettem.
– Te bolond vagy – ráztam meg a fejem, még mindig nevetve.
– Ugyan Lizzy – Evan letette a csészéjét, és egy ugrással szorosan elém állt. – Vámpírokkal lógsz, sőt egy a szeretőd közülük – itt fintorogva elfordította a fejét. – És azt akarod mondani, hogy nem hiszel a természetfölöttiben?
– Nem tudom, miről beszélsz – hátrálni kezdtem, mire ő megint felnevetett.
– Mindent a maga idejében – ismételte magát, majd visszaült a kanapéra, és megveregette maga mellett a bőrt. – Ülj le, és mindent elmesélek, elvégre megígérted, hogy rám is kerítesz sort. És tudod, az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó.

Mérgesen kifújtam a levegőt, és leültem mellé, majd a kezembe vettem a teáscsészét, és ránéztem. Vártam, hogy végre megtudjam, mit titkol előlem Evan. Azt mondta, hogy hatszáz évet várt az igazságra, de ez lehetetlen. Vagy mégsem?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés