(Bella szemszöge)


- Mondd már! – kértem türelmetlenül.
Bree épp megszólalt volna, amikor az ajtó hangos nyikorgással kinyílt. Demetri lépett be rajta, arcán gúnyos mosolyt ült.
- Aro hivat titeket. – éretlenül néztem magam elé, de azért követtem Őt. Bree mögöttem haladt.
- Áh, üdv újra! – szólalt meg Aro, mikor már a teremben álltunk. – Mivel azt szeretném, hogy a lehető legjobban érezzétek magatokat itt, ezért van számotokra egy meglepetésem. – elégedetten elmosolyodott, látva meglepett arckifejezésünket.
- Úgy gondoltam, hogy férjhez adlak titeket! Így legalább nem lesztek magányosak. – a lélegzetem elakadt, és ájulás közeli állapotba kerültem. Én és a házasság? Ráadásul egy idegen vámpírral, aki embereket öl?
- Tetszik az ötlet? – kérdezte Aro, megunva, hogy 5 perce néma csönd van a teremben. Rápillantottam Bree-re. Ő is engem nézett, kétségbeesett pillantásától, én is megrémültem. Szökésre nincs esélyünk!
- Őszintén megmondva, nekem nem tetszik! És biztosan állíthatom, Bellának sem! – hitetlenkedve néztem rá Bree-re. Meg akar minket ölni?
- Akkor most jól figyelj ide! Itt én parancsolok! – szólalt meg fenyegető hangon Aro. – És ha én azt mondom, hogy megházasodsz, akkor úgy is lesz!
Még mindig lesokkolva néztem Bree-re. Egyetlen szó zakatolt gondolataim közt: házasság. Igazából – ezt még magamnak se mertem bevallani – egyetlen egy személlyel tudtam volna oltár elé lépni. De Ő valószínűleg talált egy csinos vámpírnőt, akivel boldog lehet, s engem elfelejtett. Nem nehezteltem rá emiatt. Egy kis részem örül, hogy Ő boldog és legbelül én is az vagyok, hisz Ő szabad.
Szeretem Őt, ez nem fog megváltozni. De el kell engednem.
Ki kell szabadulnom innen, és elutazni messzire! Minél távolabb kell tőle lennem.
- Beleegyezünk. – szólaltam meg először, mióta a teremben vagyunk. Bree hitetlenkedve nézett rám. Biccentettem neki, jelezve, hogy később megbeszéljük.
- Nagyszerű! – csapta össze tenyerét Aro. – Azt hiszem kíváncsiak, vagytok választottaimra.
Intett egyet és két alak lépett elő a sötétből.
- Bree neked Demetrit szántam. Azt hiszem a természetetek nagyon illik egymáshoz. – Bree ha lehetséges, még fehérebb, mire én félve pillantottam rá.
- Bella kedvesem! Őt még nem volt szerencséd megismerni, de az örökkévalóság előtettek áll. – megfordult és a Demetri mellett álló személyhez szólt - Alec vedd le a csuklyát!
Megláttam az arcát, s legszívesebben felkiáltottam volna. De jelen helyzetben ezt senki sem értékelte volna, így visszafogtam magam.
Alec még a 15 éves kort is alig érhette el, amikor átváltozatták. Fiatal vonásai, nyúlánk testalkata, barna, rövid haja volt… A korkülönbség jól kivehető volt köztünk.
Felnyögtem.
Ezután mi jöhet még?
- Bree ti holnapután esküsztök, Belláék meg rá két hétre. – van két hetem a pokolig! Várjuk csak! Hisz én már itt vagyok!
- Rendben… - rebegetem, majd próbáltam minél gyorsabban felszívódni, azonban ez nem volt olyan könnyű, mert magam után kellett húznom a lesokkolt Breet.


Mikor becsukódott mögöttünk a szobaajtó, ernyedten hullottan az ágyamra.
- Mégis mire volt ez jó? – kérdezte hisztérikusan Bree.
- Nem azt mondtad, hogy van egy terved? – fordultam felé.
- De az még azelőtt történt, hogy kiderült: két nap múlva férjhez megyek! – kiáltotta kétségbeesett.
- Figyelj! Mondd el az ötletedet, aztán kitalálunk valamit! – mosolyogtam rá bátorításként.
- Oké.


(Rosalie szemszöge)


A gép pár perc múlva felszállt. Egyedüli utas voltam, így nem kellett aggódnom az önuralmam elvesztése miatt.
Több terv körvonalazódott bennem, de egyik sem volt megfelelő.
Ha csak úgy beállítok a Voltruihoz és kérem, hogy engedjék el Bellát, valószínűleg szembe röhögnek és megölnek.
Gondolkozásomból a stewardess hangja szakított.
- Elnézést hölgyem, kérem, kösse be az övét. Hamarosan megkezdjük a leszállást. – rám mosolygott majd arrébb ment.
Teljesítettem a kérését, bár felesleges volt. Ha lezuhanunk előbb lesz a gépnek baja, mint nekem.


A landolás probléma nélkül ment, és amikor leszálltunk egyenesen a taxik felé mentem.
- A legközelebbi szállodába. – szálltam be, köszönés nélkül.
- Ö…öö… persze. – dadogta idiótán a sofőr. Szemei kocsányon lógtak és valahol a mellkasomnál leragadtak. Szánalmas!
- Indulhatnánk? – kérdeztem kicsit ingerülten. A férfi felkapta a fejét, és bólintott. Hurrá, lehet, hogy még ma eljutok a szállodába.
A út nem volt hosszú, ezért hamar megérkeztünk a hotelbe.
- Miben segíthetek?
- Az elnöki lakosztályt kibérelném… - mondtam, és türelmetlenül doboltam az ujjaimmal.
- Hány napra?
- Nem tudom… - elgondolkoztam. Vajon mennyi időbe telik kiszabadítani Bellát? A nő megvetően nézett rám, s kedvem lett volna jó modorra tanítani. Nem tudja, hogy a vendég az első?
- A 3. emelet, 253-as ajtó az öné. Kellemes időtöltést! – mondta egy álmosoly kíséretében.
- Kösz. – vetettem oda mogorván.


2 nap telt el, és én még mindig nem tudom, hogy mit tegyek. Valljuk be, nem egy könnyű feladat a Volturitól megszöktetni valakit.
Hangosan kopogtattak, vagyis dörömböltek az ajtómon.
- Nem ismeri a kopogás fogalmát? – sziszegtem idegesen, miközben felrántottam az ajtót.
- Rosalie Lilien Hale! – ordította villámló szemekkel Emmett. Követett?
- Mit keresel itt? – kérdeztem kicsit sem kedvesen.
- Ez én is kérdezhetném! Mit keresel ilyen közel a Volturihoz? – gyerünk Rose, találj ki valamit! Máskor is hazudtál már, most miért ne menne?
- Gyere be! – tártam szélesre az ajtót. Em bevágtatott egyenesen a kanapét célozta meg.
- Hallgatlak… - mondta durcásan. Erre felment bennem a pumpa.
- Én is! Miért követtél? – kezdtem. – Ennyire betegesen nem lehetsz féltékeny! Azt hittem ennyi év után bízol bennem! – kiabáltam.
- Alice látta, hogy elmész a Volturihoz amint beléptél a kapun a jövőd elveszett. Sajnálom, hogy betegesen aggódom érted! – morogta.
- Ó! – feleltem megilletődve.
- Bizony Ó! – utánozott Em.
Kínos másodpercek teltek el, amikor újra megszólalt, jóval szelídebb hangon.
- Miért?
- Bella miatt. – válaszoltam.
- Bosszúból? Cica, Bella meghalt és már semmi se hozza őt vissza. Tudom, hogy hálás vagy, amiért megmentett. Én is hálás vagyok neki, sőt… ő a húgom volt. Szerettem őt… - motyogta lehajtott fejjel. Emmettet ritkán lehetett szomorúnak és letörtnek látni, és ilyenkor hasonlított leginkább egy kis macira.
Odaültem mellé és átöleltem.
- A többiek ugye nincsenek itt? – faggattam pár perces csend után. Ha Edward most olvas a gondolataimban…
- Lent várnak minket. – Nagy bajban vagyok! – Miután Alice látta, hogy idejöttél, megegyeztünk, hogy mind elkísérnek.
- Edward is?
- Igen, Edward is! – felsóhajtottam. Csak remélni merem, hogy Edward nem a gondolataimat hallgatja ki…
- Gyere cica, menjük le! Esme teljesen ki volt akadva… - felhúzott a kanapéról és egyenesen az ajtóhoz vezetett.
Nem tudom megvalósítani a tervem. Kudarcot vallottam. Életemben két személyt akartam megmenteni… Az első Emmett volt, aki ennyi év után még mindig hűséges párom. A második Bella, akit nem szerettem, megvettettem és borzasztóan irigyeltem másságáért.
De segítek neki. Bármi áron.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés