(Edward szemszöge)



Mit tennél, ha a napok összefolynának? Ha rájönnél, hogy fogalmad sincs semmiről? Ha nem figyelnél a szeretteidre? Ha akaratlanul is megbántanád őket?
De főként, mit tennél, ha elveszítenéd Őt? A szerelmed?
Azt az embert, vámpírt, vagy esetleg félvért, aki… a mindenedet jelenti. Ő volt a Nap, aki beragyogta a szívem, Ő volt a Hold, aki békés fényességével megnyugtatta háborgó lelkemet. Ő volt a víz, amiben lemoshattam magamról mocskos bűneim bizonyítékát, és Ő volt a tűz, amiben minden fájdalom ellenére elégnék.
Ő mindenhol ott volt, csak… mellettem nem.

 - Edward, gyere, megyünk vadászni! – kopogtatott be Alice. Vajon ezt akarná? Így szeretne látni?
- Edward! – kiáltott be még egyszer bosszantó húgom. Sosem lehetek olyan, mint előtte… de meg kell próbálnom… a családomért és Őérte. Újra a régi Edwardnak kell lennem, hogy büszke lehessen rám… és hogy a családomnak ne okozzak fájdalmat.
Felálltam, és az ajtóhoz léptem. A zár kattant és az ajtó kinyílt.
Alice kerek szemekkel nézett rám.
- Indulhatunk? – kérdeztem. Hangon a megszokottnál mélyebb volt, de nem foglalkoztatott. Egyetlen mondatot kántáltam magamban: Őérte, Őérte…
- Öhm… persze! – válaszolta, majd lement a nappaliba. Csak játszd a szereped! – figyelmeztettem magam, és Alice után mentem.
Mikor leértem kínos csend fogadott a nappaliban. Mindenkinek fura volt, hogy egyik pillanatról a másikra részt akarok venni a közös családi vadászaton.
Megpróbálkoztam egy mosollyal, de csak egy fintort tudtam előcsalni magamból.
- Drágám, örülök, hogy velünk jössz! – ölelt át Esme finoman. Elmosolyodtam, s ez végre szívből jött.
- Akkor induljunk! - csapta össze tenyereit Em. Mind bólintottunk, majd futni kezdtünk. Órákig haladtunk, egyre feljebb a hegyre, hogy mindenki a kedvencére vadászhasson.



Épp megéreztem kedvencem – a hegyi oroszlán – illatát, ami különös szagokkal párosult.
Idegen vámpírokéval.
- Carlisle! – szólaltam meg kicsit hangosabban, mire mindenki riadtan kapta fel a fejét. – Szagolj bele a levegőbe!
Nem csak fogadott apám, hanem egész családom – Rose kivételével, aki rejtélyes módon elment – mélyet szippantott a felénk áramló levegőből.
Idegen vámpír… - elmélkedett Carlisle. – Ráadásul ilyen közel a határhoz…
- Azt hiszem, figyelmeztetnünk kéne… - mondtam. Carlisle egyetértően bólintott, és kelet felé kezdett futni. A többiek – akik eddig csöndesen figyelték kommunikációnkat – sietve akarták utolérni Carlislet.
Végre, egy kis bunyó! – kurjantott gondolatban Emmett, arcán elégedetten vigyor terült szét.
A vámpírok szaga kezdett felerősödni, tudtam, hogy már nem lehetünk messze.
Sejtésem beigazolódott, pár perc múlva egy nagy fenyőfa tövében megpillantottam az idegeneket.
A két alakon Volturi csuklya volt.
- Üdvözöllek titeket! – köszönt barátságos hangon Carlisle. A két feltételezett testőr csak biccentett egyet. – Carlisle Cullen vagyok, Ő itt a feleségem Esme – karolta át fogadott anyámat –, és a gyerekeink: Alice, Jasper, Emmett és Edward.
- Alex és Eric Volturi.
A társalgás itt megszakadt, kínos csend vette át a helyét.
Aztán olyan dolog történt, amire sosem számítottam. Alicenak látomása lett Roseról, aki… a Volturihoz ment. Láttam a kastély idős és megviselt falait, és Rose szemében a félelmet. Majd sötétség. Mintha… kitörölték volna a képet.
Alice felsikított.
Jasper védelmezően átkarolta, míg mindenki döbbent szemekkel nézte húgomat.
Milyen fura család – gondolta Alex. – Pont olyan kívülállók, mint az a Bella…
Bella nevének említésére valami megszakadt bennem. Az eddig elfojtott gyilkolási vágy most felszínre tört, és nem tudtam mit tenni ellene.
A vörös köd ellepte a gondolataim.
Nekiugrottam Alexnek, téptem, karmoltam, ütöttem, ott, ahol csak tudtam… Megölni nem sikerült… sokkal tapasztaltabb harcos volt nálam… de megsebesítettem.
- Edward… jól vagy? – kérdezte Esme, mikor Jasper és Emmett leszedett Alexről.
- Jobban… – szűrtem ki a fogaim közül, és rámorogtam a két Volturi testőrre. Rögtön védekező pozíciót vettek fel.
- Alice drágám, mit láttál? – kérdezte Jazz, a még mindig sokkos állapotban lévő feleségétől.
- Rose… - motyogta Alice.
- Mi történt vele? – termett húgom előtt Em.
- Elment… a Volturihoz… - dadogta kétségbeesetten Alice.
- Hogy micsoda? – kiabált Emmett.
- Most mit tegyünk?! - kérdezte ijedten Esme.
- Én a Volturihoz megyek, és bármi áron kiszabadítom Roset! – Azzal Em futásnak eredt. Automatikusan utána mentem, hisz tudtam, hogy bármi őrültséget megtenne, csakhogy Roset kiszabadítsa.
Hallottam, ahogy a családom egy pillanatig még tanakodik, majd követni kezdtek minket.
- Emmett, még ott sincs Volterrában! Van két napunk! – mondta Alice, mikor látta, hogy Em indulni készül. Iratok, pénz és minden egyéb nélkül.
- Akkor üljek ölbe tett kézzel, és várjam a csodát? Vagy mi?! – morogta Emmett.
- Nem, most szépen repülőre szállunk, és megkeressük Rosaliet – szólt közbe Jasper. Alice egyetértően bólintott.

 Alig egy nap múlva már Olaszországban voltunk, ahol kocsit béreltünk.
- És ha elkéstünk? – idegeskedett Em.
- Még a szállodában van… - révedt el Alice tekintete. – De még mindig el akar menni a Volturihoz.
- Nem mehetnénk gyorsabban?! – kiáltott rám Emmett.
- Ez a maximum sebesség – feleltem nyugodtan. Én is ilyen voltam, amikor… Bellát elrabolták. Az emlék hatására a rég nem dobogó szívem összeszorult.
Pár óra múlva megérkeztünk a hotelhoz.
- Ti menjetek be és keressétek meg! – utasítottam. – Addig én leparkolok.



- Megtaláltátok? – kérdeztem az előtérben lévő családtagjaimtól.
- Igen, Emmett már fent van nála.
Aztán megláttam bátyám boldog arcát, ahogy maga után vonszolja Roset. Azt hiszem, most sok kérdésre megkapjuk a választ…



(Rosalie szemszöge)



Láttam a családomat, ahogy megpillantanak minket. Egyenesen Edward szemébe néztem. Csak remélni mertem, hogy nem olvas a gondolataimban. Ha kiderül, hogy Bella él…
- Rose? Lányom, miért kellett ezt? – ölelt át Esme, amikor oda értünk.
- Szerintem ezt jobb lenne, ha fönt beszélnénk meg. Itt túl sokan vannak – jegyezte meg Carlisle, majd a lépcsők felé mutatott. Követtük őt.
Legalább kaptam egy kis időt… - gondoltam magamban. – Nem tudom, hogy mit tegyek… Nem tudhatják meg!
- Mit Rose? Mit titkolsz? – nézett rém Edward átható pillantással.
- Menjünk be! – nyitottam ki előttük a szobám ajtaját. Helyet foglaltak a kanapékon, és várakozóan rám néztek.
- Miért akartál elmenni a Volturihoz? – kezdte Jasper.
- Bella miatt - vágta rá Emmett.
- Miért? – kérdezte Alice.
- Bosszúból – nézett rám férjem.
- Semmi értelme nem lett volna… Bellát… - itt elcsuklott Esme hangja – Már nem hozhatod vissza… - Hirtelen rám kapta arany szemeit. – Még egy gyermekemet nem akarom elveszíteni.
- Nyugodj meg! – ölelte át Carlisle. Nem mondhatom el, nem szabad megtudniuk… - kántáltam magamban.
- Rose… azt hiszem, tartozol nekünk egy magyarázattal… - mondta Edward. Tudtam, hogy turkálni fog a fejemben!
- Nem tartozom semmilyen magyarázattal… - gyerünk Rose, ne hagyd magad!
- Titkolsz valamit, ami fontos…
- Nem! Ez nem igaz… egyébként, ne kutakodj a fejemben! – kiáltottam rá. Legjobb védekezés a támadás.
- Mondd el! – kérte, szinte már parancsolta.
- Edward, állj le! Ha Rosie tudna valamit, biztos elmondaná – mondta Em. – Ugye cica? – nézett rám.
Lesütöttem a szemeim.
- Ugye? Rose, ha baj van, mondd el… - ölelt magához gyengéden.
- Nem lehet… nem szabad… - zokogtam könnyek nélkül.
- Mit tettek veled? Bárki volt az, megölöm… - hörögte Em.
- Én voltam az… - dadogtam. – Hazudtam…
- Miben? – kérdezte kedvesen Esme.
Belenéztem egyenesen Edward szemeibe.
Edward, Bella él… - gondoltam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés