Evan a csészéje pereme fölül nézett, sötétzöld szemei csillogtak, én pedig egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Görcsösen szorongattam a teáscsészét, és közben azon gondolkodtam, hogy már megint mibe keveredtem bele. Emmett mérges lesz, nagyon mérges, a fenébe is, ötven mérföldes körzetben kifogom a legtermészetfelettibb fazont. Türelmetlenül felsóhajtottam, majd letettem a csészét, és ránéztem az előttem ülő fiúra.

- Hallgatlak – mondtam a legszenvtelenebb hangon, ahogy csak bírtam.
- Kezdjük ott, hogy nem kell előttem titkolóznod – mondta Evan kedvesen mosolyogva. – Tudom, hogy az egész Cullen család vámpír – ez nem lehet igaz.
- Nem tudom, hogy mire gondolsz – ráztam meg a fejem.
- Nem kell tagadnod semmit Lizzy – Evan letette a poharát, és teljesen felém fordult. – Nem ők az egyetlen természetfölötti lények – itt elvigyorodott. – Vannak vérfarkasok vagy alakváltók, de boszorkányok, és halhatatlanok is léteznek. Mit gondolsz, a filmek honnan veszik az ihletet?
- Ez őrültség – hajtottam továbbra is az igazamat. Ez lehetetlen, nem tudhat róluk. – Te miből gondolod mindezt?
- Bébi, én majd’ hatszáz éves vagyok – nevette el magát. – Nem sok olyan dolog van, amit nem tudok.
- Neked diliházban a helyed – felpattantam, és megint ki akartam menni a házból, már másodjára, de megint megállított egyetlen mondattal.
- Az lehet, hogy én bolond vagyok, de te sem vagy ép, ha vámpír akarsz lenni – hangja reszelős volt, és rémisztő. Szembe fordultam vele, és csípőre tettem a kezem.
- Neked ehhez semmi közöd – mondtam mérgesen. Semmi értelme, már mindent tud, majdcsak megoldjuk valahogy.
- Igaz, való igaz – felelte ő komoran, majd felállt, és megint egy lépéssel előttem termett, már megszoktam, még akkor is, ha egy csíkot látok belőle. – De egy kérdésem lehetne. Biztos vagy te abban, hogy az örök életet választod? Az marha hosszú idő.
- Biztos vagyok benne – mondtam komolyan.
- Akkor beszélnem kell a nagytanáccsal, már semmi dolgom itt – fordult el tőlem.
- Előtte elmagyarázod, hogy mi a fene az a nagytanács, és te hogy lehetsz hatszáz éves, és úgy alapjában véve, mindent – hadartam egy szuszra. Evan felém fordult, és mosolygott, ekkor megcsörrent a telefonom.
- Azt hiszem, hogy Alice végre felébredt – kuncogta Evan. – Vedd fel, mert a végén még balhé lesz, miattam.
- Azon nem csodálkoznék – morogtam, de közben a fülemhez emeltem a mobilom. – Igen?
- Lizzy, jól vagy? – Alice hangja egyszerre volt, aggódó, vádló és türelmetlen.
- Persze Alice, jól vagyok – feleltem egy hatalmas sóhaj után. – Viszont, azt hiszem, hogy megint bajt csináltam – kezdtem halkabban, mire Alice felmordult.
- Jöjjenek ide, mind – mondta Evan nagy arccal, de inkább utasításnak tűnt. – Segítek nekik, hogy megtaláljanak.
- Hallottad? – kérdeztem gyengén, biztos voltam benne, hogy Alice tisztán hallotta Evan hangját.
- Mi lesz a segítség? – kérdezte Alice komolyan.
- Lizzy illata, a kocsijától egészen a házig – felelte ő mosolyogva, mire én hitetlenkedve néztem rá. Evan felsóhajtott. – Na, jó, jöjjenek a rezervátum határán végig, a hármas kanyar után már biztos, hogy megtalálnak.
- Pár perc – mondta Alice, és megszakadt a vonal.
- Szuper – motyogtam, és visszacsúsztattam a zsebembe a telefont. – Most akkor megmagyarázod, hogyhogy élsz még mindig, hiszen nem vagy… öhm vámpír.
- Mondd, te nem figyeltél? – pislogott rám Evan bosszúsan.
- Nem, mert még mindig megpróbálom feldolgozni azt, hogy elraboltál – vágtam vissza hangosan.
- Mondtam, hogy nem csak vámpírok léteznek Lizzy – kezdte Evan nyugodtan. – A vérfarkasokról már hallottál? – kérdezte mosolyogva, mire én csak bólintottam. – Nos, léteznek más természetfölötti lények is, akik vérivás nélkül élnek századokig. De mindezt, majd ha itt vannak a Cullenek is, nem szeretem ismételni magam.

Nem szóltam erre semmit, viszont az agyam lázasan pörgött, nem volt minden világos, csak annyi, hogy Evan más. Hamarosan Evan felállt, és az ajtóhoz lépett, majd kitárta azt, mire Emmett rohant be rajta. Evan csak félrelépett, és beengedett mindenkit, míg szerelmem a karjaiba zárt.

- Bántott? – kérdezte a fülembe suttogva.
- Nem – feleltem halkan, akkorra már a mindenki a nappaliban volt.
- Carlisle Cullen vagyok – lépett Evan elé a doki. – Bizonyára te vagy Evan.
- Talált – felelte ő mosolyogva. – Nos, gondolom, tudni akarjátok, hogy miért is raboltam el Lizzyt.
- Ajánlom is neked – morogta Em, mire én megszorítottam a kezét. Vajon meglehet ölni egy hallhatatlant?
- Halhatatlan – hördült fel Edward. – Ez lehetetlen.
- Á, Edward, te vagy a gondolatolvasó – nézett rá Evan. – Alice a médium, Jasper az empátiaguru, Bella a pajzsával, Pam a különleges tanárnő, és végül Lizzy – nézett rám kedvesen mosolyogva. – Neked nem is tudom, hogy pontosan mi a képességed?
- Ezt még mi sem tudjuk pontosan – sóhajtottam fej ingatva.
- Te ki vagy? – kérdezte Alice, Carlisle mellé lépve.
- Nos, akkor kezdjük ott, hogy volt először az ősi hadvezér, aki emberek vérét itta, és a többi, és a többi… – legyintett Evan unottan. – Szerinte tisztában vagy a történetetekkel – nézett rá a dokira, aki halványan elmosolyodott. Neki is tetszik Evan stílusa, majdnem olyan, mint Emmetté. – És mint a farkasok, a mi fajtánk is miattatok teremtődött.
- A ti fajtátok? – kérdezte Pam.
- A halhatatlanok, de hívtak minket már mindennek – felelte Evan. – Mi magunk közt figyelőknek hívjuk egymást, vagy havernak – vigyorodott el, mire én s felkuncogtam. Emmett rám nézett, én pedig megpusziltam az arcát.
- Ti megfigyeltek minket? – Carlisle hangja aggódó volt.
- Nem csak titeket, hanem az összes természetfölötti lényt – jött a válasz.
- Ez nagyon érdekes – Carlisle arca hirtelen megkeményedett, még sosem láttam ilyennek.
- Nézd – Evan arca is komoly volt, és határozott. Carlisle elé lépett. – Mi általában nem szoktuk felfedni magunkat. Viszont Lizzy miatt muszáj volt.
- Ezt, hogy érted – Pan hirtelen nagyon ideges lett, talán ő többet tud, mint mindenki más.
- Nos, ő különleges – nézett rám Evan. – Nem csak nektek, de ő már eldöntötte, hogy mit szeretne.
- Mert akár lehetne közületek való is – Pan nem kérdezte, hanem kijelentette. Mindenképp ki kell kérdeznem.
- Mondhatjuk így is – mosolyodott el ő. – Viszont már nincs, rám szükség ezért hamarosan elmegyek.
- Nagyon helyes – mormolta szerelmem az orra alatt.
- Megvárom az érettségit – vigyorodott el Evan. - Titeket viszont már nem zaklatlak, csak tudnunk kellett.
- Tudnunk? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Van egy tanács – felelte ő komolyan. – Ott dől el minden fontos – Evan hátat fordított a dokinak, egyenesen rám nézett. – De te már döntöttél.
- Igen, én már döntöttem – feleltem halkan, éreztem, hogy Emmett erősebben megszorítja a derekamat.
- Helyes – csapta össze végül a tenyerét, és megint Carlisle felé fordult, de az arcán egy nagyon is furcsa érzelem suhant át. Először nem tudtam, hogy mi lehet az, és akkor fejen vágott, mint egy medicinlabda. Evan sajnált, engem. De miért, hiszen ha annyi mindent tud, akkor azt is kell, hogy tudja, hogy én akarom ezt, tiszta szívből vágyom arra, hogy vámpír legyek.
Carlisle, persze kíváncsi volt, és rengeteg kérdéssel bombázta Eveant, aki mosolyogva felelte azokra. Míg én megint csak a gondolataimba merülve ültem Emmett ölében, igaz, fél füllel halottam mindent. Más választás? Ezt nem értettem igazán, olyan lenni, mint Evan, ember, de mégsem. A pillantásom folyamatosan összeakadt Evanéval, ami zavarba hozott, nos, nem olyan izgalommal teli zavarba. Ez más volt, mintha közel érezném, magam hozza, mintha ismerném őt. Talán valóban igazat mond, és valamiféle kapcsolat van az olyan különleges emberek közt, mint ő és én.
Na, tessék, tizenhét évig úgy éreztem, mintha egy jelentéktelen senki lennék, és soha nem találnék magamnak olyan pasit, akit szeretni tudnék. És most? Van egy olyan fiú az életemben, aki különleges, és mindig szeretni fogom, bármeddig is tartson az a mindig. És én is különleges lehetek, még ha nem is érzem magam annak.
- Te mindig is különleges voltál Lizzy – szólalt meg hirtelen Edward, felkaptam a fejem, és belenéztem a mosolygós arcába.
- Kösz – motyogtam pirosan, Emmett magához ölelt, és a fülembe suttogott.
- A világ legkülönlegesebb, és legszexibb nője!
- Megint kösz – motyogtam lehajtva a fejem, még jobban zavarba jőve.
- Igen, valóban az – felelte Edward, egy általam nem halott kérdésre, mire megint felkaptam a fejem, Edward Evant nézte, azzal a nem-tetszesz-mert-az-öcsém-nőjét-bámulod nézésével.
- Tudod, nagyon idegesítő néha a gondolatolvasásod – mosolyodott el Evan.
- Ne is mond – horkantam fel, mire mindenki felkuncogott. Evan pedig mosolyogva rám kacsintott.
Nem szóltam többet egy szót sem, csak csendesen hallgattam Carlisle, és Evan beszélgetését. Az órák csak teltek, és Carlisle, még mindig nem fogyott ki a kérdésekből, Evan pedig még mindig mosolyogva válaszolt. Hamarosan felálltam Emmett öléből, és kijelentettem, hogy én hazamegyek.
- Elkísérlek – pattant fel szerelmem, mire én megráztam a fejem.
- Nem kell – mondtam kedvesen. – Hiszen látom, hogy mennyire érdekel téged is.
- Majd én – állt fel Pam, és átkarolta a vállam. – Gyere drágám, amúgy is van egy új elméletem.
- Oké – feleltem mosolyogva, majd átkaroltam Emmett nyakát, lábujjhegyre álltam, és szenvedélyesen megcsókoltam. – Este várlak.
- Ott leszek – suttogta vissza mosolyogva.

Miután elköszöntem mindenkitől, Pam és én kiléptünk a hűvös nyár eleji éjszakába. Fázósan összehúztam a kabátomat, és megindultam arra, amerre a kocsimat sejtetettem.
- Szerintem gyorsabb lenne, ha vinnélek – nevetett fel Pam, majd a karjaiba kapott, és már száguldottunk is. Valóban alig néhány perc után odaértünk a kocsimhoz.
- Hazajössz velem ugye? – kérdeztem, miután beültem a kormány mögé. Pam oldalra biccentette a fejét. – Szeretném.
- Akkor igen – felelte ő mosolyogva, és a következő pillanatban már mellettem is ült.
Az úton nem szóltunk egymáshoz, de én gyűjtöttem magamban a kérdéseket, amik már akkor megfogalmazódtak a fejemben, amikor láttam, hogy Pam hogyan reagál Evan „vallomására”. Pam eltitkol valamit. Nem csak előlem, de az egész Cullen család elől, és én tudni akarom, hiszen biztos vagyok benne, hogy miattam teszi mindezt. Miattam titkolózik, és ezt nem akarom, hiszen hamarosan egy család leszünk, ahol a titkok előbb utóbb kiderülnek. Én és előbb akarom megtudni, mint utóbb. Beparkoltam a kosit a garázsba, és Pam felé fordultam.
- És most – kihalásztam a zsebemből a mobilom. – Van két és fél óránk, amíg anyáék hazaérnek. Mond el mindent – néztem bele az aranyalóan csillogó, mégis meglepett szemekbe.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés