Ezután Alice kiválasztotta a legmegfelelőbb ruhát az estéhez. Halványlila, testhez simuló, selyemruha, hozzá illő cipővel és táskával.  A mindig egyenes hajamat, most lágy hullámokba rendezte, és halvány sminket vitt fel. Amikor megláttam magamat a tükörben, nem hittem a szememnek.

-         Jézusom! Ez én vagyok? – kérdeztem Alicet, aki most büszkén vigyorgott.

-         Bizony.

-         Alice te egy zseni vagy.  – mondtam még mindig magamat nézve.

-         Tudom – mondta fülig érő vigyorral. – Csak kár, hogy nem látom előrre, hogy mit akar Jake ezzel a vacsival.

-         Hú, de rossz lehet nem látni a jövőt. Csak hogy emlékeztesselek én mindig így érzek – mondtam nevetve. Ekkor hallottam, hogy egy kocsi áll meg a ház előtt, de ez nem a megszokott kicsi kocsi hangja volt. Kilestem az ablakon. Egy csilli villi ezüst Volvo állt a ház előtt.

-         Wáó… ez

-         Ez Edward kocsija – mondta Alice.

-         Edwardnak ilyen kocsija van? – kérdeztem leesett állal.

-         Aha, Jake biztos kölcsönkérte – mondta vállvonogatva. – Ja, és válogattam ki pár cuccot, amit neked akarok adni. Már betettem a Volvo hátsó ülésére – tette hozzá vigyorogva. Én csak a szememet forgattam. Csengettek, és én úgy rohantam az ajtóhoz mint akit üldöznek. Amikor kinyitottam – vagy inkább feltéptem – nem hittem a szememnek. Jaken egy fehér ing volt zakóval, de nem ilyen komolyan összegombolva, hanem lazán az ing félig kigombolva. Egyszerűen lélegzetelállító volt. De neki is leesett az álla a ruhám láttán.

-         Hűha, de csinos vagy! – mondta szájtátva.

-         Te sem panaszkodhatsz – motyogtam, még mindig kábán. Miután elvezetett a kocsiig, besegített és maga is beült, elindultunk Port Angeles felé. Egy ki étterembe vitt, aminek a neve Lagúna volt.

-         Jézusom Jake! Nem tudtam, hogy ilyen is tudsz lenni – mondtam ámuldozva, amikor megláttam azt a meghitt kis zugot, ahol az asztalunk volt.

-         Hát, igen. Én sem. Ami azt illeti, még sose csináltam ilyet. – mondta és elpirult. Én csak elvigyorodtam a zavarán. Az este kellemesen telt. Az ételek, nagyon finomak voltak, de a desszertnél Jake kicsit elkomolyodott.

-         Mi a baj? – kérdeztem, és aggódva fürkésztem az arcát.

-         Öhm… semmi, csak kérdezni szeretnék valamit, amit már korábban is akartam csak… - nem tudta befejezni a mondatot, mert megcsörrent a telefonom. Jake nagyot sóhajtott.

-         Ilyen nincs – motyogta magában. Bocsánatkérően néztem rá, és legszívesebben kidobtam volna az ablakon azt az átkozott telefont, de valami arra késztetett, hogy fel kell vennem, mert fontos.

-         Igen? – szóltam bele kicsit paprikás hangon.

-         Gina! Ó hála az istennek! – ez  Mia volt és remegett a hangja a félelemtől.

-         Mi történt Mia? – kérdeztem a hangomat felemelve. Erre már Jacob is felkapta  fejét.

-         Gyere kérlek! Gyorsan! Rachel… mi csak sétálni akartunk… és… gyere …kérlek – zokogta.

-         Mia, nyugodj meg! Hol vagytok pontosan? – kérdeztem de már az én hangom is remegett.

-         Az erdőben, vagyis mi már kijöttünk Leilával, de… Rachel nem… gyere…kérlek – zokogott fel újra.

-         Figyelj Mia! Próbálj meg megnyugodni. Öt perc és ott vagyunk. – Jacob ugyan olyan rémült arcot vágott mint én.

-         Jó, csak siess. Az a valami még itt van, biztos – ezt nem értettem.

-         Milyen valami? Mia mi történik ott?

-         Az a valami ami ránk támadott, olyan volt mintha ember lenne, de mégsem volt az. A szeme vörös volt… és …és – hallottam a háttérben Leila sírását is.

-         Tartatok ki! Öt perc – mondtam és letettem a telefont, majd egyből Jakehez fordultam. Ő nem tudott megszólalni, csak bólintott és már fel is pattantunk. Jake otthagyta a pénzt az asztalon és már ott se voltunk.

-         Te vezetsz! – mondtam remegő hangon. – Én felveszek valami olyan ruhát amiben tudok mozogni. – mondtam és bemásztam a hátsó  ülésre, amit Alice ruhákkal halmozott el. Jake mióta kijöttünk az étteremből egy szót se szólt és ez nyomasztott. Miközben azért küzdöttem, hogy fel tudjak venni egy nadrágot, ami kicsit nehézkes volt, mivel Jacob kb. úgy 160-nal söpört végig az utakon,  megszólítottam.

-         Jake! Jól vagy? Miért nem szólsz egy szót sem? Kezdesz megrémíteni – a hangom még mindig nagyon remegett.

-         Semmi, bajom, csak gondolkodom. – motyogta, de azért küldött felém egy bátorító mosolyt, amit most nem tudtam viszonozni. Nagy nehezen magamra ráncigáltam egy szürke csőgatyát és egy lila rövid ujjú pólót, de mivel cipő nem volt ezért maradt a magas sarkú. Hat percbe telt mire odaértünk az erdőhöz, de senkit sem láttunk sehol sem. Mind a ketten kiugrottunk a kocsiból.

-         Mia! Leila! Hol vagytok? – kiabáltam, mire az erdő másik széle felől két alak szaladt felénk. Mind kettőjük ruhája koszos volt, de sebesüléseket nem láttam rajtuk. A nyakamba ugrottak.

-         Gina, jaj de jó hogy itt vagy – zokogta Mia.

-         Hol van Rachel? – kérdeztem, de erre mind a ketten könnyekben törtek ki.

-         Mi… próbáltuk megkeresni… de nem találtuk… és… az a valaki, meg jött utánunk és… - megint csak zokogtak.

-         Nyugalom, meg fogjuk találni. -  nyugtattam őket. Jakere néztem.

-         Én bemegyek és megkeresem Rachelt – mondta.

-         De az a fickó téged is megtámadhat! Jacob az nem ember, higgy nekem! Láttam – nyöszögte Leila, de Jake meg én csak halványan összemosolyogtunk. Mia és Leila értetlenül néztek.

-         Higgyétek el megtudja védeni magát – mondtam nyugodtabb hangon.

-         De Gina! – akart ellenkezni Mia de én csak leintettem. Jacob már el is tűnt a fák között. Hangos vonítás jelezte, hogy már farkas. A vonításra Mia és Leila összerezzentek,de én megnyugodtam, mert tudtam, hogy most már nem kell féltenem Jaket. Miával és Leilával leültünk egy kidőlt fa törzsére és vártunk.

-         Hogy nem félted? -  törte meg a csendet Leila.

-         Bárcsak elmagyarázhatnám – sóhajtottam fel. Tényleg el akartam mondani az igazat nekik, de nem lehetett. Egyrészt azért mert felforgatná az eddigi nyugodt életüket – már ha ezt lehet nyugodtnak nevezni – másrészt féltem, hogy  félnének tőlem és már nem akarnának a barátaim lenni.

-         Hát magyarázd el! – kontrázott rá Mia.

-         Nem lehet – mondtam halkan.

-         Azt hittem barátok vagyunk. Már pedig a barátok nem titkolóznak egymás előtt. – vádolt meg Mia.

-         Tudom, de ez bonyolult – motyogtam.

-         Köze van ehhez a fura valakihez?- kérdezte Leila, kis szünet után. Nem tudtam mi tévő legyek. De nem tudtam válaszolni, mert Mia felsikított mellettem. Ijedten néztem rá de ő csak az erdő szélét bámulta és halálra vártan nézett valamit. Odanéztem, hogy lássam mit néz. De bár ne tettem volna. Az erdő szélén egy magas, hófehér bőrű, és élénkvörösen csillogó szemű idegen állt. Én tudtam hogy mi ő valójában. Vámpír. Ebben biztos voltam. Leila és Mia halálra ijedve zokogtak mögöttem, és a pólómnál fogva próbáltak hátra felé huzigálni. Az idegen elvigyorodott.

-         Milyen szerencsés napom van. Tudjátok nagyon éhes vagyok. – mondta csevegő hangon. -  A barátnőtöket sajnos nem tudtam elkapni, mert jött valami farkas, de ehelyett most háromszor annyit kapok – nevetve rázta a fejét és közelebb jött. Miáék még erősebben ráncigálták a pólómat, de én megálltam és halkan beszéltem hozzájuk.

-         Most megtudjátok mit titkoltam. Bármi is történik, ne mozduljatok innen. Értitek? Akármennyire is megijedtek tőlem, maradjatok itt.  – mondtam komolyan. Már szólni akartak de én közbe vágtam.

-         Később mindent elmagyarázok! – ígértem meg és előre léptem.

-         Gina, ne! Meg fog ölni – nyüszögte Leila, de nem foglalkoztam vele. Közelebb mentem az idegenhez, aki látva közeledtem még jobban elvigyorodott.

-         Nocsak! Te akarsz az első lenni? Nekem így is jó. De előbb játszunk egy kicsit – mondta nyájasan és éhesen megcsillant a szeme. Gúnyos vigyorba szaladt a szám. Erre nem számított, ezért megtorpant.

-         Nem tudod kivel kezdtél – mondtam mézes mázosan, és futásnak eredtem, majd félúton a levegőbe ugrottam, és mire földet értem már négy lábam volt. Láttam az idegen arcán a félelmet, amikor meglátta kivel van dolga. Mia és Leila mozdulni se bírtak, csak nézték azt a helyet ahol az előbb még emberként álltam. Eközben az idegen hátrálni kezdett, de én nem hagytam. Elé ugrottam és vadállati morgásba kezdtem. A fejemben hallottam Jacobot.

-         Mi történt Gina? – kérdezte és közben láttam, hogy éppen visszafelé szalad Rachellel.  – Rachelnek nincs semmi baja, csak elájult – nyugtatott meg.

-         Jake, itt a vámpír. Megtámadott minket. Nem volt más választásom. Át kellett változnom.

-         Nem baj. Nyugi. Tartsd fel. Mindjárt ott vagyok.

-         Oké, de siess! Nem tudom meddig bírom még feltartóztatni – panaszoltam fejben, de az arcom ugyanolyan kifejezéstelen volt, és még mindig a vámpír útjában álltam. Láttam, hogy Jake gyorsabban kezd futni és egy perc sem telt el és már ott is volt az erdő szélén. Odament a még mindig odafagyott Miáékhoz és letette melléjük a még mindig eszméletlen Rachelt, majd odajött hozzám.

-         Kerítsük be – javasolta Jacob és lassan megkerülte a vámpírt. És amikor az egy pillanatra nem figyel, gyors ugrással a földre küldte, majd beszaladt vele az erdőbe. Gondolom nem akarta Leila és Mia előtt elintézni. Én most az említettek felé fordultam, akik most rám néztek.

-         Gina? – kérdezte remegő hangon Leila. Bólintottam, és olyan farkasosan elvigyorodtam, úgy ahogy Jake szokott. Erre mind a ketten felkacagtak. Nagy csodálatomra nem féltek tőlem, inkább kíváncsiak voltak, és közelebb jöttek. Én türelmesen leültem, és néztem őket.

-         Hűha! – ámuldozott Mia. – Szabad? – kérdezte és a fejem felé nyúlt hogy megsimogassa. Én csak bólintottam. Óvatosan megérintette a fejemet.

-         De puha, és selymes – kuncogott. Ezután Leila is megsimogatta a fejemet.

-         Azta! Ez nem semmi! Ezért hiányoztál annyit a suliból? – kérdezte vádlón Mia. Megingattam a fejemet, hogy részben.

-         És az a vörösesbarna farkas az… Jacob volt? – kérdezte most Leila. Ismét csak bólintottam.

-         Emlegetett szamár – szólt hangosan Mia, és fejével az erdő felé bökött. Jacob sétált kifelé, csak már emberi alakba. Eközben Rachel is kezdett ébredezni. Amikor kinyitotta a szemét, és meglátott engem, elkezdett sikítozni.

-         Úristen! Leila, Mia, vigyázzatok! – kiabálta és az éppen megérkező Jacob mögé bújt. Leila, Mia, és Jake hangosan felnevettek, Rachel meg bambán nézte őket. Az arckifejezése láttán én is felnevettem.

-         Most min nevettek? Ez nem vicces – háborgott, de amikor meglátta, hogy én is nevetek, csak gügyén nézett rám.

-         Ez most nevet? – kérdezte akadozva.

-         Ő nem EZ, hanem Gina – mondta nevetve Mia, de Rachel csak felugrott.

-         Na tudod kivel szórakozz! – sziszegte dühösen, és el akart indulni, nem is tudom merre, csak valahova. De én felálltam, és elé léptem, mire ő meg visszahuppant, és megint Jake mögé kezdett araszolni. Elindultam a Volvóhoz, hogy keressek magamnak valami ruhát.

-         Hé, Gina hová mész? – kérdezte Leila aggodalmasan, de én csak biccentettem és mentem tovább. Mikor odaértem, kerestem magamnak valami felvehetőt, de csak egy farmerruhát találtam. Ez is jobb mint a semmi – gondoltam. A számba vettem és megkerültem a kocsit, majd visszaváltoztam, és felvettem a ruhát. Elindultam vissza a többiekhez. Amikor már látótávon belül voltam, láttam hogy Rachel szeme kb. négy és fél méteresre nő. Halkan kuncogtam magamba. Mikor odaértem, Jake megölelt.

-         Nagyon bátran viselkedtél. – suttogta a fülembe és lágyan megcsókolt. Annyira megfeledkeztem Miáékról, hogy csak akkor kapcsoltam, amikor hangosan megköszörülte a torkát. Elpirulva húzódtam el Jacobtól, aki csak gonoszul vigyorgott.

-         Gina? – kérdezte Rachel félénken.

-         Igen Rachel? Én vagyok az. Nyugi – mondtam mosolyogva.

-         És az a farkas az…

-         Én voltam – fejeztem be helyette.

-         Na jó, ez nekem magas – mondta és lehuppant a fatörzsre.

-         Gina! Mesélj el mindent. Mostmár  muszáj lesz! – monda Mia és ő is helyet foglalt Rachel mellett.

-         Megbocsájtotok egy percre? – kérdeztem, és a választ meg sem várva elhuzigáltam Jaket a Volvóhoz.

-         Most mit csináljunk? – kérdeztem kétségbeesetten.

-         Nem tudom. Szerintem meg kéne mondani az igazat. – mondta vonakodva.

-         Lehet.- gondolkodtam el, de mivel nem jutottam semmire, leroskadtam a földre és a hátamat a Volvo oldalának támasztottam. Az arcomat a kezembe temettem.

-         Ilyen nincs – nyüszögtem. Jake leguggolt velem szemben, lefejtette a kezemet az arcomról és megfogta.

-         Nem lesz semmi baj. Együtt elmondjuk nekik jó? Sosem hagylak cserben. –mondta őszintén és magához ölelt. Olyan biztonságos volt az ölelése, hogy erőt gyűjtöttem belőle, és felálltam.

-         Menjünk és mondjuk el nekik – határoztam el, és Jakekel az oldalamon odamentünk Miáékhoz, akik egymás mellett ültek a kidőlt fatörzsön.

-         Mondanunk kell valami – mondtam, és én meg Jacob velük szembe leültünk a földre török ülésben. Ezután beszámoltam nekik arról, hogy hogy tudtam meg hogy Jacob vérfarkas és, hogy én hogyan lettem az. Az átváltozós résznél nagyon rémült képet vágtak.

-         Jézusom! És hogyan? És ki? És úristen! – szörnyülködött Leila.

-         Hát… ez bonyolult. – mondtam röviden, de csak nem hagyták annyiban.

-         De ki volt az? – erősködött. Óvatosan Jakere néztem, akinek az arcán most fájdalom tükröződött. De olyan mérhetetlen, fájdalmat láttam, hogy nekem is görcsbe rándult a gyomrom. Erősen megszorítottam a kezét, mire rám emelte sötét szemei, amik most még sötétebbnek tűntek mint valaha. Rámosolyogtam. Ő is küldött felém egy gyenge mosolyt. Miáék várakozóan néztek rám, de én megmakacsoltam magamat.

-         Úgy gondolom, hogy ez csak rám tartozik és arra az illetőre. Sajnálom, de ezt még nem tudom elmondani nektek. Nem vagyok rá felkészülve, és szerintem ti sem. – mondtam és lehajtottam a fejem. Nem tudtam a szemükbe nézni.

-         Sajnálom, hogy erőltettem. Ne haragudj Gina – mondta Leila sajnálkozva. Félősen rámosolyogtam és folytattam a sztorit. Jake  pedig kiegészítette a mondókámat, ahol tudta. Beszéltem nekik Cullenékről. Hogy mik ők valójában, és hogy nem isznak emberi vért. Ennél a résznél Mia hangosan felszisszent.

-         Edward is vámpír? – kérdezte meglepetten, és kicsit félve.

-         Igen az. És még van pár dolog amit nem tudsz róla. Például… várjunk csak. Szerintem kapaszkodj meg valamiben – tettem hozzá poénkodva, de Mia csak csúnyán nézett. Jake viszont hangosan kuncogott.

-         Mondjad már! – morogta.

-         Oké te akartad – sóhajtottam, és nagy levegőt vettem.

-         Van egy felesége Bella, és egy kislánya Nessie. – Mia szeme kerekre tágult és leesett állal nézett. – Ja és kb. 110 éves. – tettem hozzá lazán. Jake és én nagyon jól mulattunk az arcuk láttán.

-         Ez… ez most egy vicc? – hitetlenkedett Rachel.

-         Én halál komoly vagyok – mondtam és komoly képet vágtam.

-         Hű – csak ennyit bírtak kinyögni.

-         Na, jó a sztori röviden ennyi, de meg kell ígérnetek, hogy senkinek sem szóltok egy szót sem. – csúnyán néztek rám.

-         Gina! Mégis kinek nézel minket? – háborgott Leila.

-         Jó, jó, csak…. Ez… nagyon fontos dolog. De mostmár ideje lenne hazamennetek mert, a szüleitek, halálra aggódják magukat. – mondtam. Mia úgy pattant fel mint akit üldöznek.

-         Úristen! Mennyi az idő? – kérdezte ijedten.

-         Öhm… nem tom úgy 11 körül lehet. – mondtam lassan és gyanakvóan fürkésztem.

-         Anya, és apa meg fognak ölni – nyüszögte. Jacob értetlenül nézett rá, de én csak mosolyogtam.

-         Mia szülei nagyon szigorúak tudnak lenni – magyaráztam szelíden Jacobnak.

-         Okés, akkor hazaviszünk titeket – ajánlotta fel, mire Mia a nyakába ugrott.

-         Köszi Jake! Annyira aranyos vagy! – mondta boldogan. Belül dühös voltam, inkább féltékeny, de nem akartam kimutatni. Jacobnak mégis sikerült észrevenni, az arcomon egy pillanatra átsuhanó bánatot, mert gyorsan kibontakozott Mia öleléséből. Megfogta a kezem és rám mosolygott.  Rachel csúnyán nézett Miára.

-         Most meg mi van? – formálta hangtalanul a szavakat a szájával, de Rachel csak a fejét rázta. Miután hazafuvaroztuk őket, elindultunk a mi házunk felé. Nagyon régen nem jártam otthol, és szerintem Mileynak is elfogyott a kajakészlete, pedig jól feltöltöttem vízzel és kajával. Jake kitett a háznál, mivel neki vissza kellett vinnie a Volvót. Én becsoszogtam a házba, és örömmel vettem észre, hogy még mindig csillog villog minden. Kimentem a kertben és kiengedtem Mileyt, aki örömében össze vissza puszilgatott.

-         Jó, jó, én is örülök neked – mondtam nevetve. Most vettem, csak észre, hogy a virágoskert, amit Jane tönkretett jobb mint újkorában. Esme tényleg jó munkát végzett – gondoltam.

-         Szerintem is – szólalt meg egy kellemesen ismerős hang a hátam mögül. Olyan lendülettel fordultam meg, hogy majdnem elhasaltam. Egy hideg, fehér kéz gyorsabb volt és elkapott.

-         Edward? – kérdeztem bizonytalanul.

-         Nem, az ördög. Persze, hogy én vagyok az– mondta nevetve. Valahogy hirtelen megkönnyebbülés áradt szét a testemben.

-         Ó hála az istennek! – öleltem meg. -  Mégis hogy képzelted hogy csak úgy lelépsz? – estem neki, mire feltartott kézzel hátrált egy lépést.

-         Héj, héj, nyugi. – mondta még mindig vigyorogva. Szerintem örült, hogy így reagálok és nem félek tőle.

-         Ne nyugtass! Csak úgy leléptél!  - háborogtam tovább – Soha. Többé. Ne. Menj. El. Így. Szó, Nélkül.! – minden szónál erőset böktem a mellkasára, és ő vigyorogva hátrált.

-         Jó, bocsi, csak… szégyelltem magam. Én… –kezdte szomorúan, de én közbevágtam

-         Köszönöm – mondtam halkan, mire befejezte a beszédet.

-         Hogyan?

-         Köszönöm! – mondtam hangosabban.

-         Mit? Hogy majdnem megöltelek? – kérdezte gúnyosan, és keserűen.

-         Nem. Azt, hogy még élek. És ezt neked köszönhetem. – mondtam komolyan.

-         Jaj, Bel…Gina. Miért vagy ennyire csökönyös? Hogy köszönheted meg, hogy majdnem megöltelek? – kérdezte kicsit ingerülten, de nem tudta elterelni a figyelmemet arról, hogy majdnem Bellának hívott.

-         Azt akartad mondani, hogy Bella?

-         Én csak…- nem tudott válaszolni,csak az arcomat nézte.

-         Csak? – várt egy kicsit, utána végül kibökte.

-         Néha annyira hasonlítasz Bellára, amikor még ember volt. Ugyanolyan csökönyös, önfejű vagy mint ő volt. Ő is addig kutatott amíg rá nem jött, hogy mi vagyok, És utána azért küzdött, hogy olyan legyen mint én. Valamiért, néha őt látom benned. – vallotta be, és félve rám mosolygott.

-         Akkor azért mondtad, azon az estén amikor megmentettél azelől a vámpír elől azt, hogy „annyira hasonlít rá”. – gondolkodtam el.

-         Igen – bólintott – ott is olyan makacsul meg akartad tudni az igazat, hogy megint csak Bella jutott rólad az eszembe.

-         Értem- mondtam halkan.

-         De ígérem, nem fogom többet mondani – mondta gyorsan.

-         Ne is. Én nem vagyok ő.  – mondtam komolyan de arckifejezése láttán hozzátettem – De azért nem fogok megharagudni, ha véletlenül azt mondod – mondtam mosolyogva. Ő is elvigyorodott.

-         Oké, majd igyekszem. – ezután bementünk a házba és beszélgettünk. Elmesélte, hogy a Delani klánnál volt, és hogy Tanya mennyire nyomult rá.

-         Borzasztó az a csaj. Ne érti meg hogy nem érdekel. Én próbálok udvarias lenni, de hiába – panaszolta. Mesélt arról is, hogy Kate még mindig gyászolja Irinat. Azt a testvérüket akit a Volturi ölt meg. Jó volt így beszélgetni, de volt valami amit meg akartam kérdezni, csak féltem hogy szomorú vagy dühös lesz. Az a kérdés motoszkált a fejemben, hogy milyen lehetett a vérem az ő számára, mert elvileg vérfarkas vagyok, és hát…

-         Édes. – motyogta halkan.

-         Hogy mondod? – kérdeztem bambán.

-         A véred. Édes volt. Nem annyira édes mint a Belláé, de volt benne valami …

-         Valami?

-         Finom… - lehelte alig halhatóan.

-         Ugh… - csak ennyit bírtam kinyögni. El is felejtettem, hogy tud olvasni a gondolataimba, mármint ha én úgy akarom. Szóval a vérem nem volt vérfarkasos – gondolkodtam, de Edwardról megint megfeledkeztem.

-         Egyáltalán nem – mondta halvány mosollyal az arcán. Én is elmosolyodtam. Nem sokkal ezután, kinyílott a bejárati ajtó és beléptek rajta anyáék.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés