Tudtam, hogy hova kell mennem, bár ne tudtam volna. Próbáltam halasztani a percet, de az túlságosan önző dolog lett volna. Jasper felajánlotta, hogy velem jön, de nem tartottam jó ötletnek, hogy odajöjjön az ő képességével. A többiekkel pedig már évek óta nem találkoztunk, és csak havonta beszéltünk telefonon. Párokra hullottunk szét, de mintha ez csak nekem fájt volna. Ők nem tudtak róla, hogy mi történt Bellával.

Felnéztem a hatalmas fehér épületre, és tétováztam. Féltem. Tudtam, hogy mi vár rám, láttam előre a látomásaimban, de szemtől szemben… borzalmas. Egy hatalmas fekete ajtó tűnt fel előttem, a rácsos ablakok sokaságában. Erőt vettem magamon, és emberi tempóban beléptem az ajtón, és egyenesen a recepciós pulthoz siettem. Egy középkorú nő ült mögötte, és éppen telefonált, tudomást sem véve rólam. Megköszörültem a torkomat, mire felnézett, de nem zavartatta magát. Kezdtem ideges lenni, de visszafogtam magam. A kezemet a pultra helyeztem, és finoman dobolni kezdtem rajta. De csak óvatosan, nem akartam, hogy horpadások keletkezzenek a kezem nyomán. Az ciki lett volna.

Letette a telefont és végre normálisan rám nézett.
- Miben segíthetek?
- Bella Swanhoz jöttem látogatóba – feleltem magabiztos hangon. Elszállt minden kétségem, azonnal látni akartam a barátnőmet. Talán csak tévedésből van itt, és nem illik ide. Talán… minden félreértés. A rengeteg fehér szín borzalmasan zavart, olyan orvosi fennhangot teremtett. De sajnos én nem érzékeltem a csendet, hallottam az ajtók mögött lévő emberek vad zaját. És ami igazán zavart, hogy Bella is ezek mögött az ajtók mögött van valahol, egyedül és magányosan.
- Kije maga? – kérdezte el sem fordulva. Már megterveztem a belépőmet, így jelentőségteljesen ránéztem és meggyőző hangon megszólaltam.
- Alice Cullen vagyok, Bella unokatestvére.
- Maga Alice? – tágultak ki a szemei döbbenten, ami váratlanul ért. Honnan hallott rólam? Úgy nézett rám, mintha szellemet látna. Nem… Bella nem árulhatta el a titkunkat…
- Igen, én vagyok. Honnan hallott rólam? – kérdeztem udvariasan, holott magamban tomboltam a türelmetlenségtől. Idegesen fészkelődni kezdtem, amit ő is észrevett, de barátságosan mosolygott rám. Meglepett a változás. Aztán lehajolt és keresni kezdett valamit a szekrényben. Majd felnézett, majd egy vastag levélköteget nyújtott felém.

- Ezek magának szólnak, Bella írta őket. Talán ebből megtudhatja, hogy mi vezetett idáig. Állandóan magánál tartotta őket, nem tudtuk tőle elvenni.
- Akkor mi változott? – értetlenkedtem, mire a nő elkomorult.
- Talán ezt valamelyik nővérrel kéne megbeszélnie – felelte. – Én csak pletykákkal szolgálhatok, de jobb, ha még azzal sem. Megkértek, hogy adjam át ezeket, ha maga felbukkanna. Ezen a szinten, a baloldali szárnyon, a folyosó végén a 33-as szoba.
- Köszönöm – háláltam meg a segítséget, és elindultam arra, amerre az útmutatás szólt. Borzalmasan büdös volt, és megborzongtam, mikor megláttam néhány szerencsétlent. Néhányan kint ültek a folyosón, de a legtöbb fehér ajtó zárva volt. Megálltam a 33-as szoba előtt és lenyomtam a kilincset. 
Haboztam, de aztán beléptem.

A látványra nem voltam felkészülve, és az egész testem megremegett. Bella feküdt az ágyon, az a Bella, aki egykor tele volt élettel és boldogsággal. De már nem ő volt előttem, csak egy test, egy erőtlenül dobogó szív és egy minden bizonnyal megbomlott elme.
- Bella – suttogtam megrendültem és az ágy mellé térdeltem. A kezemmel óvatosan végig simítottam a kócos, csatakos hosszú barna hajon. Egykor szerelmesen csillogó szemei most élettelenül és üresen meredtek a semmibe. Észre sem vett engem, talán fel sem fogja, hogy mi történik a külvilágban. Még azt sem, ami közvetlenül a szeme előtt zajlik.
- Jó napot kívánok – szólalt meg hirtelen mögöttem egy hang. Felkaptam a fejem, és egy ápolónőt pillantottam meg.
- Jó napot – biccentettem, de a szememet visszafordítottam a barátnőmre. Olyan szomorúság szorította össze a szívemet, amit még soha nem éreztem. És nem hittem, hogy valaha is érezni fogok. Jövőbe láttam, de legnagyobb bánatomra, nem tudom megváltoztatni a múltat. – Alice Cullen vagyok – mutatkoztam be, és láttam, hogy a tekintete megvilágosodik és bizonyára a leveleket is látta a kezemben. – Hogy van? – céloztam Bellára.
- Először van itt, igaz?
Bólintottam.
- Nem akarom elkeseríteni, Alice, de rengeteg esettel találkoztam a munkám során. Sajnos Miss Swan a reménytelen páciensek közé tartozik. Az agya olyan mértékben károsodott, amit nem lehet visszafordítani semmiképpen. Nem használt semmilyen kezelés.
- Biztos benne? – kérdeztem, és alig tudtam visszafojtani a könnyek nélküli fájdalmas zokogást, ami legszívesebben kitört volna belőlem.
- Igen. Most azért ilyen nyugodt, mert rengeteg nyugtatót voltunk kénytelenek adni neki a tegnapi után.
- A tegnapi?

- Bella vámpírnak képzeli magát, és tegnap kiszabadult a szíj alól és megtámadta a többi beteget. Megharapta őket, és azzal magyarázta, hogy neki vért kell innia, mert vámpír. Alig tudtuk elkapni, és akiket megharapott elvittük beoltatni, hogy ne kapjanak el semmilyen fertőzést. Volt, hogy Bella három teljes napig feküdt az ágyon és megállás nélkül sikoltozott. Megvizsgáltuk, semmilyen változás nem történt a testében, pedig azt állította, hogy átváltozott. Ez természetesen nevetséges, de azért elvittük megvizsgálni, hátha meg tudjuk győzni, hogy csak képzelődik. Vámpírok nem léteznek.
- Uramisten – suttogtam megrökönyödve. Én tudtam, hogy ez még borzasztóbb, mint ahogy a nővér hiszi, hiszen magam is vámpír voltam. Bella ellenben teljesen ember volt… Vajon, van remény, hogy meggyógyul? Vajon, ha átváltoztatnám, akkor újra az a Bella lenne, akit megismertünk? 
- Nővér? Lehetne egy kérésem? Itt maradhatok mellette egy kicsit? Közben elolvasnám a leveleket…
- Hát… nem szabadna engednem, de rendben. Maga Dr. Cullen lánya, igaz?
- Igen.

- Ez esetben nyugodtan maradhat, ameddig szeretne. De semmi esetre se segítsen neki leszedni a szíjakat, mert akkor nem lehet bírni vele. Még nem volt olyan páciensem, aki ilyen leleményesen bújt volna ki a szíjazásból, de Bella mindig megoldja. Ha bármi gond van, ott a nővérhívó a falon, hívjon azonnal – mondta, majd becsukta az ajtót, én pedig kettesben maradtam Bellával.
- Bella… drága Bella, annyira sajnálom. Sajnálom, hogy magadra hagytunk, sajnálom, hogy tönkretettük az életed. Mindent sajnálok, és ne aggódj, soha nem bocsátom meg magamnak, hogy ez így történt – suttogtam, miközben a haját simogattam. Aztán a levélköteg felé nyúltam és levettem a legelsőt, a legkorábbi dátummal…
„Kedves Alice” – olvastam a megszólítást, és olvasni kezdtem. Az őrülethez vezető út…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés