Eltűntetek. Mint minden más is. Elmentetek, és veletek ment minden. Most kivel beszélhetek? Elvesztem. A lelkem és a szívem is veletek tartott, csak a testem maradt itt, üresen, kiégve. Olyan mintha minden eltűnt volna. Nem látom többé a színeket, nem látom többé a virágokat, számomra nem kel fel többé a nap, hiába kapcsolom fel a lámpát, nem látom a fényt. A lelkemet néma csend és feketeség veszi körbe.
Folyton a fejemben zengnek a szavai, és borzalmasan fájnak. Ó, Alice! Mindig is tudtam, hogy nem vagyok elég jó neki, és hogy jobbat érdemel. Mindig is tudtam, és bekövetkezett a pillanat, amitől féltem. Amikor eltűnt az erdőben, én követtem. Most már tudom, hogy ostobaság volt, de akkor nem akartam elengedni őt. Addig rohantam, amíg bírtam, de nem láttam őt sehol. Hogyan vehetném fel a versenyt egy vámpírral? De legalább megpróbáltam. Aztán elaludtam az avarban, és Sam Uley talált rám, majd vitt haza Charlie-nak. Aggódom Charlie-ért, nem akarom tönkretenni őt. Látom rajta, hogy mennyire megijeszti őt az új Bella, és már ő sem önmaga. De tulajdonképpen néha magam is megijedek, ha tükörbe nézek. Ez jobb lesz valaha? Elviselhetőbb?
Nem megijeszteni akarlak, csak őszinte vagyok. Tudom, hogy soha nem olvasod el ezt a levelet, de mégis valahogy jól esik. Így olyan, mintha legalább belőled itt maradt volna egy darab. Levelet kellett írnom, nem tudtam nem megtenni. De az Ő nevét nem tudnám még papírra se leírni, és te vagy a legjobb barátnőm. Ezért írok neked.
Bár talán igazatok van, és így lesz a legjobb. Talán elfelejtelek titeket, és az életem újra normális lesz. Talán, de nem hiszem. Vigasztal a tudat, hogy legalább ti boldogok vagytok. Ő is megszabadult egy tehertől, és kereshet valaki olyat, aki elég jó neki.
Most mennem kell, későre jár. Charlie ragaszkodik hozzá, hogy lefeküdjem. Én nem látom értelmét, rettegek az éjszakáktól. Olyankor minden még hidegebb és még sötétebb. Fázom. Minden éjjel sikoltva ébredek, minden éjjel újra átélem, ahogy elhagy és eltűnik a semmiben. Begyógyul valaha a mellkasomon érzett hasadék? Változni fog ez valaha, Alice?
Szeretettel,
Bella
2005. október 10.”
„Kedves Alice!
Megint nem tudok aludni, már hetek óta. Mégsem érzem magam fáradtnak, inkább kába vagyok egész nap. Néha egész órák tűnnek el, mintha meg sem történtek volna. Egyszer még reggel van, aztán mire észbe kapok, már megint este van. Néha nem emlékszem, hogy hogyan jöttem haza, egyszer csak itthon vagyok. Már a suli sem ugyanolyan, nem tudok megszólalni sem. Még vannak, akik megpróbálnak beszélgetést kezdeményezni velem, de nem jut el az agyamig a mondandójuk. Két lehetőség van, a fájdalom és a semmi. Én a semmit választottam. Nem érzek semmit, mintha nem is léteznék. Csak a szívem dobog, de nem élek. Olyan álomszerű minden, még ő is. Elvitt magával mindent, ami rá emlékeztetne. De akkor sem tudom őt kitörölni, nem megy. Azt ígérte, hogy olyan lesz, mintha nem is létezett volna. De soha sem lesz olyan. Charlie már be se rohan, ha éjjel sikoltozva ébredek. Már ő is megszokta, és beletörődött. Látom az arcán a fájdalmat, és próbálok úgy tenni, mintha jól lennék. De azt is látom, hogy a közömbösség mennyire fáj neki. Pedig én kezdek beletörődni ebbe az életbe.
A suliban tegnap leültem a ti asztalotokhoz, és ez egy kicsit megnyugtatott. Behunytam a szemem, vettem egy mély levegőt és egy teljes pillanatig azt képzeltem, hogy még ott vagytok velem. Boldog pillanat volt, de hamar tovaszállt. Kinyitottam a szemem, és ti nem voltatok sehol. A székek, ahol egykor ültetek üresen hirdették a hiányotokat. Amikor elfordítottam a tekintetem, kinéztem az ablakon, zuhogott az eső. Nagyjából én is így éreztem magam, de én már nem sírok, Alice. A fájdalmam túlnőtt a könnyeken. Nem bánom, hiszen utálok sírni.
Már több levelet is írtam az előző óta, de aztán mind a szemetesben landolt. Talán majd ennek is ott lesz a helye. Valahogy jól esik mindezt kiírnom magamból, olyan mintha naplót írnék, de ez más. Mert ott van az illúzió, hogy ott egy második személy is, te. Kérdezhetnék ezrével, de tudom, hogy nem kapok választ soha sem. Pedig annyi mindenre kíváncsi lennék. Miért hagytál el te is? Ő legalább elköszönt, te még ezt sem tetted meg. Nem haragszom, csak szívesen átöleltelek volna még egyszer utoljára. De mindegy, ez már nem számít. Az élet halad tovább, én pedig a kispadon ülve várom a meccs, az élet végét.
Szeretettel,
Bella
2005. október 25.”
„Kedves Alice!
Mikor elmentetek, és ő elment, magatokkal vittetek mindent. De az ő hiánya ott van mindenhol bárhová nézek. Mintha egy hatalmas lyukat ütöttek volna a mellkasomba. De valahol mégis örülök, a fájdalom az egyetlen emlékem arról, hogy valóságos volt, hogy mind azok voltatok. Néha még magamban is kételkedem. Mi van, ha csak képzeltelek titeket? Hiszen minden tárgyi emléket magával vitt. Már semmiben sem vagyok biztos, csak abban, hogy mindenben Őt látom. Elszántan kapaszkodom a nevetésébe, a mosolyába, a szavaiba, de kezd eltűnni minden. Csak az üresség és a fájdalom marad. Olyan furcsa, hogy a szép percek eltűntek, míg a búcsúja minden pillanata élénken bennem él.
Először azt hittem, hogy engem is magával visz. Nem értettem, hogy miért nem várja meg legalább az érettségimet. Azt hittem, hogy azért megyünk el, hogy ne zavarjunk titeket. Aztán jött a hidegzuhany.
Álmaimban, az erdőben futok utána, de ő egyre inkább távolodik tőlem. Hideg tekintete közönyösen, szeretet nélkül néz vissza rám, és ilyenkor úgy érzem, hogy minden gyönyörű szép perc csak hazugság volt.
Nem akarok így élni, Alice. De nem tehetek mást, gondolnom kell Charlie-ra, és megígértem neki is. Megígértem, hogy vigyázok magamra. De néha eljátszok a gondolattal, hogy mi lenne ha… mi lenne ha… esetleg… véget érne minden.
Remélem, ti jól vagytok, és boldogan éltek tovább. Sokkal könnyebb a tudat, hogy ő legalább nem szenved. Mit nem adnék, ha csak még egyszer vásárolhatnék veled, Alice, pedig ó mennyire utáltam. Annyi boltba berángattál, és annyi mindent kellett végig próbálnom. Mások mit nem adtak volna ilyen lehetőségért, én pedig utáltam. Most mégis mindenemet odaadnám, ha újra veled, veletek lehetnék. Még Rosalie gyűlölködő és gúnyos tekintetét is elviselném, úgy hiányoznak Emmett poénjai és Esme szeretetteljes szavai, ölelései. Vagy Carlisle megrendíthetetlen nyugalma, vagy akár Jasper fájdalmas arca. De mégis Ő hiányzik a legjobban. Nem tudom kimondani, vagy akár leírni a nevét. Nem megy. Mikor Charlie róla beszélt, úgy éreztem, mintha tüzes-vassal kínoznák a bensőmet, mintha tőrt forgatnának a szívemben. De minden álmomban látom őt, csak egyre homályosabb. És minden alkalommal elhagy, pedig megígérte, hogy soha nem hagy magamra.
Most mennem kell, főznöm kell valamit Charlie-nak, mert nélkülem éhen halna. Minden házi munkát én csinálok, sőt még a sulira is sokat tanulok. Addig sem kell gondolkodnom…
Szeretettel,
Bella
2005. november 15.”
„Kedves Alice!
Karácsony van. Tanácstanul ültem le a fenyőfával szemben, és csak nézem, és nézem. Charlie és én díszítettük fel, de nem is emlékszem belőle semmire. Ez is kimaradt. Mintha közben beszélt is volna hozzám, de nem hallottam belőle semmit. Ilyenkor csak bólogatok, igen-nemmel válaszolgatok és elvárom, hogy beérje ezzel. Ez a szeretet ünnepe, de úgy érzem, hogy én már soha senkit nem fogok tudni szeretni. Ajándékot sem vettem senkinek. Amíg Charlie nem hozta be a fenyőfát, addig nem is tudtam, hogy milyen nap van.
Ő most elment La Pushba, ünnepelni. Engem is próbált elvinni magával, de semmi kedvem nem volt hozzá. Még emlékszem, hogy az ottaniak még örömtüzet is gyújtottak, mikor ti elmentetek. Ezek után nem tudnék kedvesen beszélni velük, bár mostanában nem is nagyon mondok senkinek semmit. Amúgy sem szeretném elrontani a bánatommal senkinek sem az ünnepét. Nem számít. Csendben megvárom, amíg megöregszem és meghalok. Nem is tudom, hogy mikor beszélgettem utoljára. Te vagy az egyetlen kapcsolatom a külvilággal, bár valójában ez csak illúzió, hiszen csak magamnak írogatom ezeket a leveleket. Soha nem fognak hozzád kerülni és ez nem is baj. Így a legjobb.
Vajon, ti mit csináltok most? Összegyűltök békességben egy gyönyörű szép karácsonyfa körül, amit Esme és Rosalie díszített fel? Alice, te vadul fényképezgetsz, hogy megmaradjon minden pillanat? Emmett minden bizonnyal énekel, Jasper végre boldog, hiszen karácsonykor nem éri semmilyen negatív érzelem. Carlisle álmélkodva figyeli talán Esmét? Ő pedig a zongorán játszik valami csodálatos karácsonyi dallamot? Aztán ajándékokat adtok egymásnak, és vidáman beszélgetitek át az ünnepeket, vagy talán ünnepi vadászatot tartotok az erdőben?
Boldog Karácsonyt, gondolatban is.
Szeretettel,
Bella
2005. december 25.”
„Kedves Alice!
Vége az évnek, egy új kezdet következik. Mégis minden pillanat ugyanolyan. Kívánnám, hogy visszajöjjön hozzám, kívánnám, hogy újra velem legyetek, kívánnám, hogy újra éljek, de naiv lennék. Naphosszat fekszem az ágyon, és tudom, hogy ez ezentúl sem lesz másképp. Ez az év is ugyanolyan lesz, mint az előző. Ó, Alice… elképzelni sem tudod, hogy mennyire vágyom arra, hogy újra lássam Őt…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés