-    Volt egy másik férfi is az életemben.Royce.
-    Én úgy tudtam,hogy csak Emmett...
-    Nem – Mosolygott rám,de e mosoly mögött csak fájdalmat láttam. – Szóval Royce.Azonnal megtetszettünk egymásnak.Gazdag volt,és illemtudó.Én pedig egy gyönyörű,öntudatos tizennyolc éves lány.Megkérte a kezem,és én igent mondtam.
-    Te házas voltál? – Tátottam el a szám.
-    Ne nézz így rám.Abban az időben mindenki korán kezdte – Nevetett.
-    Folytasd...
-    Volt egy jó barátnőm is,aki persze egy ártatlan léleknek számított.Sosem tudott senkinek sem ártani.Neki megadatott az,ami nekem soha.Gyermeke született,és én féltékeny voltam rá.Tudtam,hogy Royceszal sosem lesz olyan kapcsolatunk,mint Verának volt a férjével.
-    Vera – Ízlelgettem a nevét,és Ő tovább beszélt.
-    Azon az éjszakán,amikor elmentem meglátogatni Őt és kisfiát,hazafelé menet belebotlottam a részeg férjembe,és a hülye haverjaiba – Fejét lefele fordította,és láttam,hogy fáj neki erről beszélnie.
-    Tényleg nem kell.Nem kötelező elmon...
-    De!Most már végig mondom – Nagy levegőt vett. – Royce és társai gúnyoltak,megvertek és...megerőszakoltak.
-    Hogy? – Hirtelen hatalmas mennyiségű düh öntötte el testem.
-    Mikor már nem bírtam felállni,ott hagytak.És ekkor jött Carlisle.
-    Ő változtatott át?
-    Igen – Bólintott.
-    Különben?
-    Különben meghaltam volna – Ez volt a végszó.
-    És utána mi történt ezzel a Royceszal?
-    Biztos,hogy hallani akarod? – Nézett a szemembe.
-    Igen – válaszoltam,mivel biztos voltam benne,hogy akarom hallani az igazságot.
-    Megöltem Őt,és mindegyiket,akik azon az éjjelen ott voltak.De nem ittam belőlük...Csak a bosszú vezérelt.Remélem megérted.
-    Persze – És tényleg megértettem. – Amúgy sem lenne jogom senkiről véleményt nyílvánítanom,hiszen ki vagyok én?
-    Egy kutya – Kuncogott.
-    Ezt költői kérdésnek szántam... – Hangos nevetésbe kezdtünk.
-    És te?
-    Én? – Mutattam magamra.
-    Igen,te.Nem akarsz mesélni magadról?
-    Tudod nekem nem volt olyan mozgalmas életem mint neked.Mögöttem nem áll több mint nyolcvan év.
-    Hé!Ezzel most arra célzol,hogy öreg vagyok? – Játszotta meg a felháborodottságot.
-    Talán...
-    Kössz,Jake! – Fonta össze karját.
-    Csak vicceltem.Még mindig ugyanolyan gyönyörű vagy,mint tizennyolc évesen lehettél.Megértem,hogy Royce miért szeretett beléd – Furán nézett végig rajtam,és akkor kaptam észbe,hogy mit mondtam. – Mármint...nem látok rajtad egyetlen egy ráncot sem.És...

Hablatyoltam össze-vissza,miközben egyre közelebb kerültünk egymáshoz.Félve nyújtotta fejét felém,és én is azt tettem,amit Ő.Kezét számra tapasztotta,hogy ne beszéljek többet,majd lecsúsztatta azt,és szemét lehunyta.Nem értettem,mi történik.

-    Megjöttem – kiabált fel Em,és mi azonnal szétrebbentünk. – Remélem nem késtem sokat.

Nyújtott felém egy zacskónyi...répát?

-    Emmett,tudod te,hogy mi ez? – kérdeztem tőle.
-    Nem egészen.A boltba azt mondták,hogy egészséges,és a színe is egész jó.
-    Ez számomra olyan,mintha ti vámpírok füvet ennétek.
-    Szóval nem jó... – Szontyolódott el a hangulata.
-    Azért köszönöm.Tudod a szándék a lényeg – Veregettem hátba.
-    Indulnunk kellene – Hallottam meg Rose zaklatott hangját.Talán a majdnem csóktól lehetett?
-    Mi a baj,Rosie?
-    Semmi,csak már megszáradtunk,nem de?Jacobot amúgy is haza kellene vinnünk.
-    Nem olyan sürgős – mondtam.
-    De az – Vágta rá röviden,és elindult az ajtó felé.

Emmettel egymásra néztünk,és nem igazán értettük Rosalie hirtelen hangulatváltozását.

Nagyon gyorsan hajtott egész végig Rose,mintha minnél hamarabb meg akarna szabadulni tőlem.Megint nem értettem semmit.A fenébe is!Miért kell ennyire bonyolultnak lennie?Hiszen...valójában magam sem tudom,hogy mit érzek.Hiába próbálom megkeresni önmagam,nem megy. Vannak, akik egész életükben segítségért kiáltanak, némán könyörögve, tágra nyitott szemekkel, szélesre nyitott ujjakkal, hogy valaki megkönyörüljön rajtuk, és megmondja nekik, kik ők voltaképpen.De én nem.Én magamon segítek.

-    Jake! – Dörrent rám Emmett.Gondolom már régóta szólítgathattak.
-    Igen? – válaszoltam elég hülyén.
-    Megjöttünk.
-    Jah,tényleg.Bocs.Csak elmerengtem.Akkor kössz a mai napot mindkettőtöknek.És további jó utat! – Szálltam ki.
-    Meg lesz kölyök – Kacarászott,és becsaptam magam mögött az ajtót.

Nem  néztem vissza egy pillanatra sem,csak befelé igyekeztem.Kivágtam az ajtót dühösen,és apu gurult elém a kerekesszékével.

-    Jacob...
-    Ne most,apa – Kerültem ki.
-    De Jake... – Nem hallottam a mondat többi részét,csak benyitottam a szobámba.

-    Seth! – mondtam magam elé,ahogy megpillantottam legjobb barátomat az ágyamon ülve.
-    Helló,Jacob! – Üdvözölt mogorván.
-    Mi a helyzet?
-    Amint látod hozzád jöttem – Sosem láttam még dühösen,ezért megrémisztett ez az arckifejezése.
-    Valami baj van?
-    Jake...nem szeretnél elmondani nekem valamit? – És én tudtam már,hogy miről van szó.
-    Rosalie?!
-    Akár...
-    Ahj Seth... – Sóhajtottam,és hanyattdőltem az ágyon. – Nem tudom,hogy mi van velem.
-    Ugye most nem mondod komolyan?
-    Mit? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel,miközben a plafont bámultam.
-    Te belezúgtál Roseba.
-    Hülye vagy – Dobtam neki egy párnát.
-    Nem viccelek.
-    Szenvedek,haver.Szenvedek,mikor meglátom,hogy Emmettre mosolyog szerelmesen,és nem rám.
-    Szeretsz,szenvedsz,élsz:íme a szerelem szentháromsága.Csak kérlek mondd azt,hogy nem szerettél belé!
-    Beleremeg minden porcikám,ha meglátom.Jobb kedvre derülök mellette,és késztetést érzek rá,hogy megérintsem.Ez ugye nem a szerelem?
-    De – Tartott egy kis hatásszünetet. – Ez sajnos az.
-    Most mit tegyek? – Ültem fel.
-    Meg ne próbáld elmondani Billynek.Kiborulna,ha megtudná,hogy egy vérfarkas,aki ráadásul a fia,beleszeretett egy vámpírva.És...próbáld elfelejteni.
-    Elfelejteni? – Nevettem fel kínlódva saját nyomorúságos kis életemen. – Nem fog menni.
-    Akkor nem tehetsz mást,csak várni,és hagyni,hogy a sors sodorjon magával mindenestül.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés