A városban megint fájni kezdett a fejem a sok gondolattól. Azt viszont el kell ismernem, jobb, hogy nem nappal jöttünk. Ha itt éjszaka ilyen a nyüzsgés, akkor nappal egyenesen szétrepedne a fejem.

- Nagyon fáj a fejed?

- Nem. Most egy kicsit jobb, mivel nincs annyi ember – mosolyodtam el. Kedves volt tőle, hogy megkérdezte.

- Oké. Akkor – nézett körbe – látod ott azt a férfit? – mutatott egy épp a moziból kijövő alakra.

Bólintottam.

- Most épp azon morfondírozik, milyen rossz volt a film, amit megnézett – nevetett halkan. – Hallgasd meg a gondolatait, és mond el nekem szóró szóra, hogy mit gondol.

- De, hogy csináljam? – néztem rá értetlenül.

Életemben nem éreztem magam még ennyire kiszolgáltatottnak. Minden attól függ, hogy Edward mit mond, vagy épp mit tesz, és, hogy mit akar. Ha nem akar segíteni, akkor én sosem fogom megtanulni mindezt. De egyben félek is, hogy mi van akkor, ha jó tanárnak bizonyul, csak én vagyok rossz diák?

- Úgy, ahogy tegnap – szólalt meg kisebb gondolkozás után. – Tegnap ügyesen csináltad. Legalábbis addig, ameddig működött. Most ne engedd, hogy más gondolatok újra elárasszanak. A fejedben lévő zúgást halkítsd le addig, ameddig idegesítő helyett kellemes nem lesz. Gondold azt, hogy a tenger morajlik a fejedben. Annak kellemes a hangja. Ha elég jól koncentrálsz, akkor olyan lesz, mintha az illatát is éreznéd.

Egy pillanatra elgondolkoztam, vajon Edward mindig érzi a tenger illatát? Vagy csak nekem próbálja mindezt bemesélni? Mondjuk, ha az utóbbiról van szó, meg kell vallani, elég jól csinálja.

- Bella? – sziszegett Edward. Eddig bamba képpel bámultam rá, most viszont kitisztult az agyam a saját gondolataimtól, és megmaradtak a zsibongó hangok.

- Igen?

- Ez nem az én érdekem, hanem a tiéd. Örülnék, ha figyelnék! – csattant fel.

- Sajnálom, hogy a sok gondolat közt nem bírom rád is figyelni. Épp próbáltam azt, amit mondtál. – Az utolsó mondatot már enyhén motyogva mondtam ki. Utálok hazudni, és nem is tudok hazudni. Remélem, nem veszi észre.

Edward közben összeszűkült szemmel vizslatott, majd lassan és érthetően kezdett el beszélni.

- Jól van. Tehát akkor, honnan folytassam a mondandómat? – Még mindig furcsán méregetett. Tuti, hogy tudja, hazudtam!

- Noshát… ott tartottál, hogy ha elég jól koncentrálok, akkor a tenger illatát is érzem.

- Igen. Utána pedig azt mondtam, hogy ragadd ki a többi közül, és koncentrálj arra. Mintha csak egy hullámot figyelnél, ami a part felé fut.

- Rendben. Akkor megpróbálom.

            Edward az arcomat figyelte, miközben koncentrálni kezdtem a férfira. Úgy szuggeráltam, mintha ki akarnám nyírni. Próbáltam rá összepontosítani a teljes figyelmem, hátha sikerül.

„Fölösleges pénzkidobás! Inkább mentem volna bevenni egy felest a legközelebbi kocsmába, minthogy itt legyek. Áhh, többször sem jövök ide be! És még John azt mondta, hogy jó film lesz. Az ökör már a film felénél bealudt!” Miközben ezeket gondolta, egyre erőteljesebben rázta a fejét és hümmögött.

Én pedig halkan kuncogni kezdtem.

Elismételtem Edwardnak, amit a férfi mondott.

- Ha így haladsz, holnap mehetünk is haza.

- Nem biztos. Előtte meg kell tanulni a többi képességemet is használni emellett. Még mindig ez uralja az elmém nagy részét, és nem tudom elzárni – lomboztam le rögtön a jókedvét.

- De nekem ehhez mi közöm?

- Csak épp az, ha nem tudom uralni ezt a képességet, akkor lehet, hogy egy idő után a többi is elszabadul. Akkor aztán téged foglak kínozni, de addig, hogy a végén már egyetlen egy épp agysejted sem marad! – Mondandóm végére a hangom egészen felhangosult, annyira, hogy néhány ember minket bámult.

Edward mosolyogva feléjük fordította a fejét.

- Elnézést kérek mindenkitől, csak a barátnőmmel kicsit összekaptunk. Tudják, hogy van ez…

Az emberek már nem figyeltek minket, pedig ha figyeltek volna, látták volna, hogy úgy hápogok, mint egy kacsa.

- Mi a… ? Ez mégis mire volt jó?! – fakadtam ki.

- Héj haver! Tapaszd már be a csajod száját a tiéddel, vagy én teszem meg! – kiáltott felénk az egyik padon fekvő hajléktalan. – Veletek ellentétben valaki aludni is szeretne!

Legszívesebben nekimentem volna a pasinak, de nem tettem, mert Edward a derekamnál fogva visszahúzott.

- Nyugodj meg! Nem ezért jöttünk – mormolta a fülembe, közben pedig egyre közelebb húzott magához. A gondolatait most sem hallottam, olyan jól eltitkolta előlem.

- Jó, de akkor sem hagyhatom, hogy ez az alak itt sértegessen! És nem mellesleg, most mindenki azt hiszi, hogy a barátnőd vagyok. Mire volt ez jó?

- Ha nem kezdtél volna el velem ordibálni az utca közepén, akkor nem kellett volna ezt mondanom!

- De miért pont ezt mondtad? Miért nem azt, hogy ez az őrült nő itt az egyik ismerősöm, és felhúzta magát valami butaságon?

- Azért, mert akkor lehet nem lettek volna az emberek ennyire toleránsak. Egyébként… az őrült találó – vigyorgott szemtelenül.

- Ne merd a saját szavaimat ellenem fordítani! Viszont, mi lett volna akkor, ha mégis toleránsak lettek volna?

- Ezt már nem tudjuk meg – zárta le a vitánkat.

- De…

Edward a számra tette az egyik ujját, nekem pedig hirtelen, mintha a hideg bőröm ellenére felforrósodott volna az ajkam.

- Mi… - történt? Kérdeztem volna, de Edward közelebb hajolt hozzám, és úgy kezdett el suttogni: - Itt vannak valakik a mellettünk lévő sikátorban. Egy lányt akarnak épp kirabolni. Most viszont maradj csendben, mert a végén meghallanak, mielőtt odaérnénk.

Edward lehelete csiklandozta az arcom, és azt hiszem akkor sem tudtam volna megszólalni, ha akarok. Minden szó a torkomra forrt.

Lassan lehúzta a számról az ujját, követve annak útját. Húha, mi lesz itt! Épp a számat figyeli!

Ajkaim megremegtek a sóvárgástól.

Aztán semmi. Fél másodperccel később már nem állt velem szemben senki. Edward eltűnt.

Vagyis nem is annyira…

A sikátorból kiabálások hallatszódtak. Odafutottam, és láttam, amint Edward épp két pasit vágott neki a sikátor egyik falának, majd mindkét alak ráesett a szemeteskukák tetejére, onnan pedig lassan lefolydogáltak a placcra. Hmmm... szép dobás!

Miután a rablókat elintézte, odament a lányhoz, és felsegítette a földről.

- Jól vagy? – kérdezte Edward gyengéden a lánytól.

Ebben a pillanatban olyan irigységet éreztem, mint még életemben soha. Irigy voltam. Egy emberre.

Eddigi életem során sosem voltam irigy. Mindig másokat tartottam szem előtt, most mégis itt vagyok féltékenyen, és mérgesen. Hogy miért?

Edward miatt. A lány úgy néz rá, mint valami megmentő hősre – ami persze igaz is-, közben Edward is gyengéden néz a lányra, és óvatosan felsegíti annak ellenére, hogy nem is ismeri.

            Rohanni kezdtem vissza a házhoz. Jól emlékszem a visszaútra, most pedig vissza kell mennem. Ma már nem érdekel a gyakorlás, csak távol akarok lenni Edwardtól.

            Öt perces fejvesztett rohanás után odaértem a házhoz, felmarkoltam a plédet és a zenelejátszómat, és elrohantam az erdőben. Biztos, hogy érezni fogja az illatom, de ajánlom neki, hogy ne jöjjön utánam.

Itt fekszem, mint egy idióta. Már tíz perce itt vagyok, Edward pedig nem jött utánam. Nem mintha számítottam volna rá. Hangtalanul, könnyek nélkül, de belülről rázott a sírás. Sírt a halott szívem.

Tény, hogy kemény ember vagyok, de még a legnagyobb kősziklát is megrengeti, hogyha egy egész napon keresztül kalapálják. Így érzek én most.

Az egész napos piszkálódása Edwardnak valahogy már elég. Jó, mindenhez két ember kell, és ebben én is benne voltam rendesen. Mondhatni nyakig.

De amit ott láttam, már egyszerűen túl sok volt. Az agyam egyik mély bugyrában tudtam, hogy Edwardnak hálásnak kell lennem valamiért, és mondhatni gyermeki módon, de szerettem őt. És nem tudom miért. Miért érzem azt a vonzódást iránta, amihez szinte semmi hozzájárulása nem volt az elmúlt napban. Huszonnégy órája ismerem, de nem sok tisztességes szót váltottunk ezidő alatt.

De egyszerűen nem tudok rá haragudni. Dühös vagyok, és ha ide jönne, megmondanám neki, hogy menjen el a tudja hová, de akkor sem tudok rá úgy istenesen haragudni.

            Edwarddal kapcsolatban Alice is eszembe jutott. Ő sem tudom mit akart mondani, vagy épp üzenni azzal a cetlivel, de nagyot tévedett. Életében először tévedett a látomásaival kapcsolatban. Ha azzal az idézettel arra akart célozni, hogy Edward meg én így állunk egymással, nagyon tévedett. Sőt mitöbb, olyan, hogy Edward és Bella nincs! Nem létezik!

Az oldalamra fordultam, és magzat pórba helyezkedtem el. Beraktam a fél fülembe a fülhallgatót, de mielőtt a másikba is betehettem volna, léptek zaját hallottam meg.

„Bella! Merre vagy? Kérlek, ha hallod a gondolataimat, válaszolj!”

Hallottam, de nem válaszoltam. Minek? Úgy is el akarom küldeni melegebb éghajlatra.

- Végre, megvagy! Már nem tudtam merre lehetsz. Miért jöttél el? – kérdezte türelmetlenül.

Meg sem fordultam, csak felültem. Nem akartam, hogy lássa az arcom.

- Menj el – mondtam halkan. Nem hallgatott rám, és még közelebb lépett.

Gyorsan felálltam, és megpördültem a saját tengelyem körül, úgy ordibálva a szavakat az arcába:

- Menj el! – A hangomat többszörösen is visszaverték az erdőt körülvevő hegyek.

A velem szemben álló vámpír először meglepetten, majd egyre jobban elsötétülő arccal bámult rám.

- Ahogy akarod.

És már ott sem volt.

Az eddig szilárd lábaim most összecsuklottak alattam. Hajnali kettő volt. Milyen messze még a reggel. Az én fejemben pedig annyi gondolat van.

Újra beledugtam a fülembe a fülhallgatókat, és elmerültem Debussy zenéjében.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés