Miután végeztem a képekkel és minden egyebet kipakoltunk, összehajtottam a dobozokat és gyorsan felmostam - vámpírként az emberi tulajdonságok felerősödnek, én pedig mindig tisztaságmániás voltam.
- Még mindig itt vagy? - kérdeztem Leótól, miközben célzatosan lökdöstem a felmosóronggyal a székét. Már megint evett, de ezt nem tettem szóvá, a nevelésről szóló könyvek szerint nem túl célszerű.
- Nem - felelte Leo, és gyorsan behajított mindent a csap alá. - Csak fáradt vagy, és hallucinálsz! Én már réges-rég a szobámban alszom.
Hitetlenkedve követtem a pillantásommal, ahogy beslisszant a szobájába. Gyorsan befejeztem a takarítást, aztán követtem, hogy megnézzem valóban csak hallucináltam-e...
- Az előbb azt hittem, a konyhában vagy, most meg úgy tűnik, mintha azon a kis kütyün játszanál alvás helyett - jegyeztem, mikor belépve Leót nagyon is ébernek találtam. - Komoly baj lehet velem.
- Már éppen ki akartam kapcsolni - vágta rá, szemrebbenés nélkül, és gyorsan megnyomott egy gombot.
- Amikor az ember ki akar kapcsolni valamit, akkor legjobb tudomásom szerint azt a gombot nyomja meg, ami a kikapcsolásra szolgál. Nem azt, amin a szünet felirat áll.
- Te nyertél - sóhajtott fel Leo. - Nem vagyok álmos! Tizenöt múltam, gondoltam nem kérek esti mesét!
- Számolhatnád a bárányokat, a pontok helyett - intettem a kezében tartott játék felé.

Leo csak döbbentem rám meredt, azzal a na ne viccelj pillantással. Elgondolkodva méregettem, és pillanatok alatt rájöttem a titok nyitjára. Eléggé ismertem, és elég sokszor történt már hasonló, hogy rájöjjek, az új hellyel vannak problémái. Talán eljátszotta a magabiztosat, de a valóságban aggódott. Kis kora óta nem tudott elaludni, ha új helyen járt - mindegy, hogy ez új lakást vagy éppen egy szállodai szobát jelentett.
- Oké, te tudod, felőlem azt csinálsz, amit akarsz. De egy feltétellel. Ha holnap reggel nem talállal elég ébernek, akkor nem megyünk semmiféle kocsiért. Álomkórosok nem vezethetnek.
- Még szerencse, hogy Apa visz el, nem te! - villantott rám egy túlságosan jól ismert pimasz vigyort.
Nem válaszoltam, csak kérdőn felvontam a szemöldököm, és a mosolya lassan leharvadt. Hiába volt ő mindkettőnk szeme fénye, tudta jól, ha Edward meggyőzéséről van szó, abban még mindig én vagyok a bajnok... Megvoltak az eszközeim.
- Mit jelent pontosan az, hogy nem vagyok elég éber? - visszakozott végül Leo.
- Ha kétszer kell szólnom, hogy fel kelj, ha megint a tál mellé öntöd a tejet reggelinél, ha mosakodás után sem tudsz összefüggően beszélni - soroltam pár jellemző eseményt, Leo kómás reggeleiből.
Újra felsóhajtott.
- Még befejezem ezt a szintet, és alszom - ígérte. - Kell az a kocsi.

Fejcsóválva csuktam be magam mögött az ajtót, és a nappali felé vettem az irányt. Edward kitárt karral és kérdő tekintettel várt a kanapén. Előbb kényelmesen elfészkeltem magam az ölelésében, csak azután válaszoltam.
- Nem tud aludni.
- Aggódsz érte? - simította végig az arcom.
A választ egy tompán csengő kiáltás fojtotta belém.
- Ha lehetséges, halkabban beszéljetek ki!
Edward egyszerre nevettünk fel, de aztán igyekeztünk halkabbak lenni - még a végén Leo minket hibáztat, hogy nem tudott elaludni.
Halkan beszélgettünk, tervezgettük az elkövetkező napokat, és próbáltuk nyugtatni egymást. Végül lassan feltápászkodtam, és a fürdő felé vettem irányt. Éreztem, hogy a ruhámon és a bőrömön is megtapadt egy kevés por, és ez rettenetesen zavart. Valószínűleg a hajamba is jutott...

Edward már korábban zuhanyzott, úgyhogy mikor beléptem a hálóba az ágyon hevert, és éppen becsukta a könyvet. Hirtelen nem volt kedvem elpakolni a ruháimat, rendezkedni, vagy bármi ilyesmi. A magam köré tekert köntöst a földre dobtam, és ahogy csak tudtam Edward mellé fészkelődtem. Úgy vonzott, akár egy mágnes.
- Hiányoztál - búgta a fülembe, mire még közelebb kellett húzódnom hozzá.
Ujjai már a vizes hajamban kalandoztak, és mindketten mélyebben vettük a levegőt, beszívva a másik bódító illatát. Végül finoman, lassan kezdtük megcsókolni egymást, de ez gyorsan tovaszállt, pillanatokkal később Edward csípőjén ültem, Ő pedig a hálóingemtől igyekezett megszabadítani engem. A csípőm önkéntelen, ösztönös mozgásba lendült, mire Edward halkan felmordult.
- Csss - intettem fejemmel Leo szobája felé.
Edward bólintott, aztán figyelve, hogy csendben legyünk, ott folytattuk ahol abbahagytuk. Megszabadultam a hálóingemtől, és pár csókokkal és halk sóhajokkal szaggatott percig minden rendben ment. Amikor azonban Edward kezei elérték a mellem felnyögtem, és egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy halk lettem volna. Beharaptam az ajkam, hogy elfojtsam az újabb hangokat. A kezem Edward karjára csúszott, és óvatosan elhúztam magamtól. Legördültem róla,
és gyorsan a hálóingemért nyúltam.

A plafont bámulva mélyeket lélegeztünk, próbálván lecsillapítani a bennünk örvénylő vágyakat, de nem éreztem, hogy különösebb sikerrel jártunk volna. Hiába nem néztem rá, hihetetlen erősen érzékeltem, hogy ott van mellettem, alig pár centire, hogy könnyedén megérinthetném, hozzá simulhatnék és... Dühösen ráparancsoltam a gondolataimra, hogy általánosabb, helyesebb mederbe tereljem őket. A kis fantáziaképeimmel valószínűleg még Edwardnak is plusz nehézségeket okoztam.
- Ha legközelebb költözünk, a falak vastagsága lesz a döntő szempont a lakásvásárlásnál - suttogta végül Edward hosszú csend után.
- Sajnálom, én csak... - kezdtem mentegetőzni, de közbe vágott.
- Semmi baj, Bella! - Gyors pillantást vetettem rá, hogy lássam, a hangjában bujkáló könnyedség igazi-e. Az volt. - Ez így helyes, jó szülők vagyunk, ennyi az egész. Ami azt illeti, te jobb vagy nálam. Mindegy, mienk az örökkévalóság, szóval tudok várni.
Hálás mosolyt küldtem felé, aztán feltápászkodtam és halkan Leo ajtajához lopóztam a folyosón. Tökéletes hallásomnak, és persze örök ébrenlétemnek hála sok mindent megtudtam állapítani Leo légzésének és szívverésének hangjából, így ajtón keresztül is. Mindkettő gyorsabb volt, mint amilyen általában ilyen későn lenni szokott. Továbbra sem aludt, legfeljebb valami félálomszerű, köztes állapotban volt.
Amikor visszatértem a szobába megosztottam a tapasztalataimat Edwarddal, mire Ő pattant ki az ágyból.
- Megnézem, hátha akar beszélgetni - magyarázta, és kilépett a folyosóra.
Sejtettem, hogy inkább tőlem akart távol kerülni, de semmi kivetnivalót nem találtam. Pillanatokkal később halk sustorgás szűrődött ki Leo szobájából, aztán hallottam, ahogy Edward halkan dúdolni kezdi Leo altatóját. Amilyen hangtalanul csak tudtam kiosontam, és a nappalit a folyosótól elválasztó fal árnyékából figyeltem őket. Edward Leo ágya mellett ült, halkan dudorászva, és az álmosító dallam mellettem hallottam, ahogy fiunk szívverése fokozatosan
nyugodtabb lett.
Elég nagy volt már sok mindenhez, mint például egy kocsi - néha meg is ijedtem, hogy túl gyorsan megy az idő. De megnyugtató volt tudni, hogy még elég kicsi, hogy szüksége legyen ránk.

Leo végül elaludt, és másnap reggel az első szólongatásra felpattant az ágyból.
- Kocsim lesz! - kiáltotta, aztán hatalmasat ásított.
Még ki sem nyitotta rendesen a szemét, de már támolygott kifelé, hogy mielőbb megkaphassa a várva várt ajándékát. Óvatosan követtem, nehogy nekimenjen valaminek. Abban a pillanatban, ahogy félálomban, de kétségkívül izgatottan botorkált a lakásban, nagyon emlékeztetett jó tíz évvel fiatalabb önmagára, karácsony vagy bármi egyéb ajándékkal járó ünnep reggelén.
- Szép jó reggelt! - köszöntötte bujkáló mosollyal Edward. - Mióta vagy te ilyen korai madár?
- Kiszáguldottam az ágyból, mintha máris benne ülnék - álmodozott Leo, de egyre éberebbnek tűnt. - Farkaséhes vagyok, mi a reggeli? Mmm... Várj, érzem... rántotta?
- Igen. Mit kérsz hozzá? - tettem elé a tányért.
- Kocsikulcsot - rötyögött Leo a saját poénján. - Van itthon narancslé?
Fél kézzel kinyitottam a hűtőt, a másikkal pedig elővettem a mellette lévő szekrényből egy poharat, majd Leo elé tettem a narancslevét.
- Köszönöm!

Leo saját rekordjait meghazudtoló sebességgel tömte magába a reggelit, és hiába repetázott, percek alatt elkészült. Mikor végzett, dúdolgatva elmosta a tányérját - Edwarddal szóhoz sem jutottunk -, majd beviharzott a fürdőszobába.
- Ez a kocsi, határozottan ösztönző hatással van rá - jegyeztem meg, miközben helyre tettem az elmosott tányért.
- Szerintem nem kell túlságosan beleélnünk magunkat, nem hiszem, hogy ez sokáig fog tartani - hervasztott le Edward. Be kellett látnom, hogy igaza van, valószínűleg két hét múlva Leo ugyanígy fog kiszáguldani a konyhából, hogy mielőbb az autójába ülhessen, épp csak a mosogatást fogja kihagyni.
Mire rendet tettem a konyhában, Leo is elkészült, és most útra készen toporgott az ajtóban.
- Apa, mehetünk már? - kérdezte fél perc célzatos sóhajtozás, és óra nézegetés után.
- Hova? Az üzlet még csak egy óra múlva nyit ki. Eszembe sem jutott, hogy ennyire hamar elkészülsz - magyarázkodott Edward. - Általában ez a legkevésbé sem jellemző rád vasárnap reggel, fél éjszakán át tartó virrasztás után.
Leo döbbenten meredt apjára, de amikor Ő továbbra sem ugrott fel, bejelentve, hogy viccelt, és indulhatnak, végül morogva visszasétált a nappaliba, és leült mellénk a kanapéra.
- Most komolyan egy órát még itt dekkolunk? - tört ki belőle.
- Dehogy is - nyugtatta meg gyorsan Edward. - Jóval előbb elindulunk, mert az üzlet pár várossal arrébb van, nem akartam itt venni.
Leo furcsa hangot hallatott, nem tudtam eldönteni, hogy bosszús vagy elégedett volt-e inkább...

Edward végül negyedóra után megelégelte Leo türelmetlenkedését, és készülődni kezdett az indulásra. Leo könyörgött, hogy odafelé hadd vezesse a családi autót, de Edward könnyedén leszerelte.
- Nem tudod oda az utat, én igen, és így hamarabb odaérünk.
Voltak kétségeim az állítás pontosságát illetően - nagyjából két perc lehetett volna a különbség, talán annyi se -, de nem tettem szóvá őket. Egyrészt, mert így féltettem Leót a haza úttól, ilyen izgatottan vajon tud-e majd figyelni. Másrészt, tudtam, mennyire fontos Edwardnak az autója. Az új Volvo, habár az új már nem volt éppen aktuális, rajta ragadt ez a név. Nyolc évvel korábban, egy kisebb baleset után Edward belátta, hogy a Volvo kiöregedett. Jó néhány horpadást begyűjtött, Leónak hála az ülést különféle eredetű foltok díszítették, és száguldás helyett inkább vigyázni kellett rá. Tíz év után nem csoda az ilyesmi, az Aston Martin után - ami a mai napig megvan - ez lett Edward kedvenc kocsija, nem titkoltan a kettőnkhöz kapcsolódó szép emlékek miatt. Valószínűleg ezért is nem akart megválni tőle. Carlisle végül karácsonyi ajándék gyanánt megvásárolt egy elhagyatott raktárépületet a kiöregedett, vagy nem használt autóinknak.
Valamelyikünk rendszeresen ellenőrzi a helyet, habár az ott állók autóknak valószínűleg már nagyobb az eszmei értéke, mint a pénzbeli. Az öreg Volvo és Alice sárga Ferrarija voltak az állandó lakói, amiket már nem vagy nagyon-nagyon ritkán használtunk. Ezek mellett most ott állt az Aston Martin és az én Mercedesem, mert a jelenlegi fedősztorink mellett kicsit furcsa lett volna két ilyen autó...
Míg ezen gondolkodtam Edward és Leo elkészültek, fogták Leo új jogosítványát és egy gyors búcsú után elindultak. A nappali utcára néző ablakából integettem, míg beszálltak az új Volvóba. Edward hat éve vette ezt, egy új típusú S60 volt, mert nem tudott elszakadni. A köztes két évben nem nagyon volt szüksége autóra, ha pedig mégis, volt miből válogatnia...

Sóhajtva jártam körül a lakást, de nem találtam semmi tennivalót. Végül kabátot húztam - a hőmérő szerint elég hideg volt hozzá, hogy egy átlagember fázzon -, és elindultam bevásárolni. Autó nélkül ez nem tűnt a legjobb ötletnek, de mivel nem éreztem a hideget, és a cipekedésben is meglepően jó voltam, egy átlag tinihez képest, útnak indultam.
Indulás előtt ránéztem a kis térképre, és minden fontos részletet megjegyeztem, így nem kellett magammal vinnem, elég volt visszaemlékeznem rá. A hétvégén is nyitva álló szupermarket felé tartottam, de egy aprócska kerülővel útba ejtettem a postát, hogy megnézzem, mikor tart nyitva. Meglepetten láttam, hogy ilyenkor is nyitva van, úgyhogy gyorsan be is szaladtam elintézni pár apróságot. Elvileg nem lenne szükség ilyesmire, hiszen Cullenékkel személyesen szoktunk találkozni, a szüleimmel pedig főleg e-mailben, esetleg telefonon tartjuk a kapcsolatot. De fontosnak tartottam ügyelni az ilyen apróságokra, mert a lebukás veszélye újabb költözésekkel fenyegetett, amihez semmi kedvem nem volt. A postán gyorsan végeztem, úgy sejtettem, Leóék még legalább egy óráig nem érnek haza, ezért beiktattam egy újabb, még rövidebb kitérőt. Elsétáltam a kisbolt mellett, ahová tegnap este Leót küldtem, és ahol olyan sokáig maradt.
A pultnál egy csinos, mosolygós fiatal lány állt - a késedelem feltételezett okozója. Kicsit furcsán éreztem magam emiatt, de volt már Leónak barátnője, szóval nem lepődtem meg túlságosan.
A szupermarketben is viszonylag hamar végeztem. Habár először jártam ott, a szaglásom segített, hogy a törzsvásárlók sebességével találjam meg, amit keresek. Persze nem volt túl kellemes, mert az ilyen helyeken az emberi étel illata elég erős, vámpírként ez viszont nem tartozik a kedvenceim közé. Miközben kétszer annyi felvágottat kértem, mint amit Leo megeszik, gondolatban feljegyeztem, hogy keresnem kell egy közeli árvaházat a feleslegnek. De hát, fő a látszat!
Hat teletömött szatyorral léptem ki a forgóajtón, és sebes léptekkel igyekeztem hazafelé - látni akartam, amikor Leo hazaér az új autóval.

Már csak egy saroknyira voltam a háztól, amikor gyors lépteket hallottam magam mellett. Érdeklődve pillantottam fel, és egy vonzó - vagy legalábbis annak szánt - mosolyú tizenhat körüli sráccal találtam szembe magam.
- Szia! Segíthetek? - kérdezte.
Amikor a tekintetünk találkozott a hangja egy kicsit megremegett és hallottam ahogy gyorsul a szívverése. Tizenhat év nem volt elég, hogy megszokjam, már én is ilyen hatással vagyok az emberekre. Erről az jutott eszembe, hogy ez a kisfiú még meg sem született, vagy épp csak pólyás volt, amikor én már férjhez mentem. Persze hiába éreztem magam harmincas éveiben járó anyának, kívülről nagyjából egykorúnak tűnhettünk.
- Nem, köszi. A következő utcában lakom, odáig már igazán kibírom - próbáltam finoman hárítani.
- Nahát, tényleg? Én is a közelben lakom, de még nem láttalak erre - kezdett könnyű csevejbe, mire legszívesebben megmutattam volna milyen sebességgel tudok futni. Az emberek ilyen közelségből már ösztönösen megérzik, hogy nem stimmel velünk valami, és inkább a távolból csodál. Úgy tűnt, ennek a srácnak pont olyan elfuserált az önvédelmi ösztöne, mint amilyen az enyém volt. Próba szerencse alapon azt mondogattam magamban, hogy veszélyes vagyok, fuss el, hátha megérzi vagy ilyesmi... Miután rájöttem, hogy tudat alatt teljesen süket és vak a srác, kénytelen voltam válaszolni.
- Most költöztem ide a testvéreimmel.
Átkoztam magam a fedőtörténetünkért, miszerint Edwarddal csak testvérek vagyunk. Sokkal szívesebben mondtam volna, hogy a féltékeny és rendkívül izmos férjemmel... Most hogy keressek kibúvót?
- Ide fogsz járni suliba? - faggatott tovább. Tényleg semmit nem vett észre. Nem csak az kerülte el a figyelmét, hogy életveszélyes vagyok, de az is, hogy minden lelkesedés hiányzik belőlem.
- Igen. - Talán majd a szűkszavúság segít.
- Az klassz, akkor holnap találkozunk! - intett és végre más irányba fordult.
Gyorsan felszaladtam a lakásba, aztán a pultra pakoltam a szatyrokat és telefont ragadtam.

Edward a második csöngetésre vette fel, és azonnal hallottam, hogy még az üzeletben vannak - hiányzott a zúgó hang.
- Mi újság, Édes? - kérdezte vidám hangon.
- Csak gondoltam megkérdezem hol jártok. Voltam vásárolni, csináljak ebédet? - tudakoltam, mialatt elkezdtem elpakolódni.
Hallottam, ahogy Edward a háttérben megkérdezi Leót, de a választ nem értettem.
- Leo nem kér, azt hiszem, én is kihagyom.
- Rendben. Minden oké? Mi tart ennyi ideig? - tört ki belőlem a kíváncsiság, mert a számításaim szerint már itthon kellett volna lenniük.
- Csak körülnéztünk még egy kicsit... - magyarázkodott Ő.
Elbúcsúztunk, gyorsan befejeztem a pakolást, aztán a nappaliban ültem csendben, hogy meghalljam, ha jönnek.

Inkább csak megéreztem, hogy közelednek, de mikor kinéztem az ablakon megpillantottam Edwardot a Volvóval, mögötte pedig egy csillogó, tagadhatatlanul új járgány tündökölt. Leszáguldottam a lépcsőn, olyan gyorsan, hogy Leo még csak a motort állította le éppen, mikor kiértem.
- Ugye milyen gyönyörű a kicsike? - kérdezte, miután valósággal kirepült az ajtón a boldogságtól.
Körüljártam az autót, ami feltűnő, tengerkék színével tökéletesen felhívta magára a figyelmet.
- Az újabb típusú Honda CR-Z - mondta Edward, mert én is csak annyit tudtam, hogy egy Honda lesz. Ő akart választani, és beleegyeztem, mert habár az érdeklődésem jelentősen nőtt az autók iránt, vitathatatlanul nagyobb szakértője volt.
Azt viszont furcsálltam, hogy Ő mesél és nem Leo. Talán előre megegyeztek, hogy miképp adagolják be nekem...?
- Nem sok a különbség a régebbihez képest, úgy értem ez is hibrid, de még biztonságosabb, ami nálunk ugye fontos szempont - folytatta Edward.
- Nem túl feltűnő és drága három árvának? - aggodalmaskodtam halkan.
- Ez az újabb típus, de ez is már két és fél éve a piacon van, egyáltalán nem drága - eredt meg Leo nyelve a kritikát hallva.

Bekukkantottam az autóba - belülről is sportos volt, és fiatalos, illett Leóhoz. Továbbra is kicsit soknak tartottam, de legalább környezetkímélő és biztonságos. Úgy határoztam, a további kétségeimet majd kettesben vitatom meg Edwarddal.
- Ugye, hogy milyen meseszép? - ámuldozott Leo, áhítattal törölgetve egy apró foltot a visszapillantón.
- Jól néz ki, nem kérdés - helyeseltem. - Hány lóerő van benne?
- Hát... - Leo vetett egy tétova pillantást Edwardra.
- Száznegyvenhat - mondta ki Ő kertelés nélkül, mire Leo rögtön rávágta, hogy Ő persze nagyon óvatosan fog vezetni.
Nézelődtem még egy kicsit, és kérdeztem pár dolgot, hogy Leo boldog legyen. Nem túl lelkesen, de mégis őszintén megölelt minket, aztán megkérdezte, körbeautózhatja-e a várost, hogy feltérképezze, és hamarabb kiismerje magát. Némi gondolkodás után rábólintottunk.

Halkan beszélgettünk, míg felértünk a lakásba, csupa ártalmatlan dologról, ha esetleg a szomszédok hallgatóznának. Felérve azonban azonnal aggodalmaskodni kezdtem.
- Nem túl feltűnő ez az autó? Nagyon gyors és sportos egy tizenhat évesnek. És hiába két éves modell túl drága az állítólagos anyagi helyzetünkhöz.
- Sokat örököltünk - vont vállat Ő. - Jó autót akartam neki, amiben el merem engedni, és az mindenképpen drága. Ez az egyik, a másik pedig az, hogy a mi fiunk, és félig vámpír: megőrül a sebességért, szerinted ki kellett volna szúrnunk a szemét egy hatvanas végsebességű tragaccsal? Harmadszor, Leo egészen emberi, neki csak annyit árthat a feltűnés, hogy zavarja. De ahogy ismerem, ez nem jelent neki problémát.
- Igazad van, meggyőztél - ismertem be.
Edward közelebb lépett, és karon fogva megindult velem a háló felé.
- Ezt örömmel hallom, mert jobb elfoglaltságot is találhatunk...

Két perccel később az Edward nadrágjában csörgő telefon hangjára rebbentünk szét.
- Felveszem, hátha Leo az - mondta Ő kissé szabálytalan légzéssel.
Bólintottam, mivel nekem is ez volt az első gondolatom. Idegesen vártam, míg előhalászta a telefont, és szokásom szerint a legrosszabbra gondoltam.
- Alice - morogta Edward mielőtt felvette volna, de a hangjában kétségkívül megkönnyebbülés csengett.
Elég közel voltam hozzá, hogy jól halljam Alice csicsergését, ami azonnal kezdetét vette, ahogy Edward megnyomta a Fogadás gombot.
- Halihó! Milyen az új lakás? Nem kell válaszolni. Csak azt akarom mondani, hogy Leo teljesen jól van, és még másfél órán át kocsikázik. Ha esetleg terveztek valami programot... Na, sziasztok, mennem kell - ezzel le is tette.
Edward egy hosszú másodpercig még hitetlenkedve meredt a telefonra, aztán fejcsóválva kinyomta és a földre hajította. Karjaimat a nyaka köré fontam, mire Ő azonnal hevesen csókolni kezdett.

- Hova sietsz, Edward? - kérdeztem, bár jócskán megnehezítette számomra az összefüggő beszédet. - Nem hallottad, hogy rengeteg időnk van?
- Lehet - mormolta a nyakamba, miközben már a blúzomat gombolta ki. - De túl régóta várok, nem tudok még most is türelmes lenni.
- Tegnapelőtt is volt egy kis időnk kettesben - akadékoskodtam, csak mert szerettem ilyesmivel bosszantani. Igazából a bosszúját szerettem... - Az nem olyan hosszú idő.
Olyan sokáig hallgatott - éppen azzal foglalatoskodott, hogy a felsőtestem minden milliméterét csókokkal borítsa -, hogy azt hittem, már nem is fog válaszolni.
- A vámpíroknál másképp megy az idő.
Azt akartam mondani, hogy úgy rémlett, ez azt jelenti, hosszabb időt éreznek kevesebbnek, nem fordítva, de belém folytatta a szót.
- Helyzetfüggő!
Onnantól kezdve egyikünk sem szólalt meg, mégis olyan volt, mintha egész idő alatt beszéltünk volna... Mintha végig azt hajtogattuk volna, hogy Szeretlek, szeretlek, szeretlek...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés