- Tudom – bólintottam.
- Még valami. Emlékszel, hogy láttam egy képet, ahol te és Edward gyűrűvel az ujjatokon szerepeltek? – kérdezte Alice.
- Igen emlékszem, Alice vámpír vagyok, csak te mindig elfelejted – próbáltam meg jobbkedvre deríteni.
- Tudod, mikor először találkoztam veled még csak nem is éltél, sőt még a szüleid sem, akkor csak egy árnyék voltál a fejemben, utána tíz éves korodban „jelentkeztél” – ült le mellém – akkor láttalak először egy látomásban, bár már tizenhét éves voltál a látomásban, igazából még csak tíz. Majd pár évvel később megjelentél Forksban és megint láttalak. De akkor olyan tisztán, mint a kristály és Edward mellett, de elmentünk. A látomás elhalványult, majd teljesen megszűnt. Hallottuk a halálhíred, gondoltam ezért, de aztán szeptemberben megint láttam az én bátyámat egy lánnyal, aki hasonlított rád, de ő már vámpír volt. Fogalmam sincs, hogy nem jöttem rá, hogy te vagy az.
- Nekem sincs – grimaszoltam.
- Ne vágj közbe, most mesélek! – incselkedett és folytatta – A mostani időszakban meg szinte állandóan csak titeket láttalak, de az a rétes látomás, ahogy megváltozott. Rémisztő – borzongott meg.
- Alice, kicsim lejönnél egy pillanatra? – kiáltott fel Jasper.
- Persze, megyünk! – szólt vissza Alice és újra az a pörgős energiabomba lett, aki mindig is volt.
- Mi ez a hirtelen hangulatváltozás? Ha nem tudnám, hogy nem, akkor azt hinném klimaxolsz. – heherésztem.
- Nem vagyok én olyan öreg – húzta ki magát és felugrott az ágyból egyenesen az ajtóhoz.
- Akkor meg?
- Jasper meg akarja kérni a kezem – mosolygott továbbra is és leszáguldott.
Én csak követtem, de mire leértem már mindenki a helyén volt. Edward intett, hogy álljak mellé, így is tettem. Jasper állt a szoba közepén, mellette Carlisle és Esme.
- Alice Marie Brandon Cullen, megtisztelsz engem azzal, hogy ebben az évben is újra hozzám jössz feleségül, és örök hűséget fogatsz nekem addig, amíg meg nem halok? – mosolyodott el a végére Jasper.
- Hozzád megyek, ha megígéred, hogy soha nem halsz meg – lépett szerelme mellé barátnőm.
- Ha csak ezen múlik, én megígérem – Jasper arcáról lassan levakarhatatlan volt a vigyor.
- Akkor hozzád megyek. Újra és újra – Alice most olyan örömmel csókolta meg Jaspert, amit meg kellett ünnepelnünk.
- Gratulálok – állt oda Edward és megölelte mindkettejüket.
- Én is, csak el ne felejtsétek, hogy a nászéjszaka előtt tilos a…
- Keringőzni tilos – vágtam Emmett szavába.
A család többi tagja is szorosan megölelte őket, majd a Denaliból érkezettek is mind, kivétel Chris. Egy olyan pillanatban, amikor mindenki mással volt elfoglalva gyorsan odasomfordáltam mellé és megkérdeztem mi a baja.
- Gond van Chris?
- Csak elgondolkoztam, vajon nekem igent mondana-e az, akit szeretek – nyelt egyet.
- És, mire jutottál? – érdeklődtem, de féltem, hiszen Alice megjósolta, hogy igent fogok mondani, bár közel sem biztos, hogy engem szeret. Lehet, hogy Kate, vagy Irina a választottja.
- Nem vagyok szerelmes – mosolygott rám melegen nekem pedig hatalmas kő, nem inkább szikla gördült le a szívemről, egészen addig, még nem folytatta – de azt hiszem, nemet mondana.
- Ne butáskodj, nincs olyan nő, aki ellen tudna állni neked – próbáltam bátorítani, de így kimondva borzasztóan visszafelé sült el a dolog.
- Ohh, köszönöm, mindig tudtam, hogy sármos vagyok – nevetett, mire az egész szoba ránk kapta a tekintetét – de ő nemet mondana, egyrészt, mert nem átlagos, másrészt, mert már másnak mondott igent.
- Akkor talán mégsem ő a te párod – nyeltem egy hatalmasat.
- Lehetséges, addig is, majd körülnézek az iskolában. Azt mondják, hogy gimnáziumban jól lehet ismerkedni. Van, aki például az örökre szóló szerelmet találja meg ott, ha még nem is tudja – mosolygott le rá. Szóval tudja a valódi megismerkedésünket Edwarddal, de azt nem, hogy igazából nem vagyunk egy pár.
- Igen, erről már én is hallottam – mosolyogtam rá vissza.
- Van kedved eljönni, vadászni? – kérdezte.
- Ez teljesen úgy hangzott, mint egy randi vámpír módra – lépett mellém Emmett.
- Ne kezd megint Emmett – bokszoltam a vállába – Edward is jön, hiszen ő sem vadászott már egy ideje.
- Hmm… Édes hármas? Nem lesz kicsit sok a férfi húgi? – húzogatta a szemöldökét újdonsült bátyám.
- Férfiakból sosem elég Emmett – válaszoltam és Edward felé indultam.
- Jól felvágták a nyelvét mi Mohamed? – hallottam Emmettet, ahogy Cristophert kérdezi.
- Elképesztően vág az esze és sohasem azt gondolja, amit kéne neki – válaszolt „Mohamed”.
- Ezért szereti őt a bátyám.
- Edward, eljössz velünk vadászni? – kérdeztem.
- Még várok egy kicsit – válaszolta és megpuszilt.
- Ki az a velünk? – kérdezte Alice.
- Christopher és én – válaszolta, mire Edward megmerevedett egy pillanatra.
- Mégis elmegyek veletek. Még úgysem láttalak soha vadászni és hajt a kíváncsiság – mondta Edward.
- Ürügy! – bölcselkedett mellőlem Rosalie.
- Szerintem is. Nem a kíváncsiság hajtja, hanem a féltékenység – nevetett Jasper.
- Ha visszajöttél állok rendelkezésedre – mosolygott Alice. Valószínűleg állati értelmetlen fejet vághattam, mert kiegészítette a mondandóját – Majd kérdezni akarsz tőlem valamit. Vadászat közben jön meg az ihleted hozzá.
- Á. Értem. Akkor, sziasztok – köszöntem el és már futottam is a szabadban. Mögöttem jött Christopher és Edward is, pedig Edward még nálam is jobb futó, Chris pedig újszülött…


Alicenek szokás szerint igaza volt. Tényleg akartam tőle kérdezni valamit. Ahogy visszaértünk a házba őt kerestem. A szobájukban volt, engem várt.
- Hogyan változott meg a látomásod. Tudod a rétes, ahol ülök Edwarddal és eljegyzési gyűrű csillog mind a kettőnk kezén? – kérdeztem.
- Egy részlet változott mindössze – nézett mélyen a szemembe a legjobb barátnőm – Edward ujján már nincs gyűrű…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés