Pam csak nézett, és láttam a szemében azt, hogy ugyan tudja, hogy mit akarok tőle, de nem akarja velem megosztani a tudását.

- Biztos vagyok abban, hogy nem csak én láttam a felismerést az arcodon, amikor Evan beszélni kezdett – kezdtem csöndesen. – Vagy ha mégis, akkor ezért kell elmondanod, amit tudni, akarok.
- Nem hiszem, hogy te erre fel vagy készülve – hajtotta le Pam a fejét.
- Kész vagyok arra, hogy akár már holnap átváltozzak – csattantam fel türelmetlenül. – Kész vagyok magamra vállalni háromnapnyi pokoli fájdalmat – folytattam elhaló hangon. Nos, igen, a fájdalom részétől még mindig féltem, de már kész voltam rá. – Hidd el nekem, pár szó, már nem oszt nem szoroz.
- Rendben, elmondom – emelte fel a fejét Pam, majd komolyan beszélni kezdett. – Amikor átváltoztam, megismerkedtem egy Katherine nevű nővel. Újszülöttként sem kívántam a vérét, sőt taszított, így elmondta, hogy milyen is az a világ, amit eddig nem ismertem – halkan kifújtam a levegőt. Pam elmosolyodott, és folytatta. – Elmondta, hogy nem csak mi vámpírok vagyunk, hanem más természetfölötti lények is léteznek. Evan mindent ugyanúgy mondott el, ahogy ő, talán ez valami protokoll náluk – halkan nevetgélve rándított egyet a vállán. – De Katherine többet is mondott, azokat mondta el nekem, amiket Evan mondott volna neked, ha te nem úgy választasz, ahogy azt tetted.
- Mik azok a dolgok? – kérdeztem türelmetlenül. A tenyerem izzadt, és talán szaporábban vettem a levegőt a kelleténél, de tudni akartam, hogy mi az a másik választási lehetőség. Lehet, hogy Evan elmondja Carlisle -nak, de én most akarom tudni.
- A halhatatlanok olyanok, mint a szellemek Lizzy – felelte Pam halkan. – Ők nagyon, nagyon ritkán vegyülnek emberek közé, oké ez a vámpírokra is, igaz. De a halhatatlanok csak akkor mutatják magukat, ha tényleg akarnak valamit, és téged nagyon akartak Lizzy.
- Mit akarna tőlem?
- A hatalmadat – Pam hangja most először volt félelmetes, és egyben nyugtató is. – Mi más akarnának? Csak gondolj bele, hogy milyen hatalmasak lenének egy különleges képességű taggal.
- Szóval mindez a hatalomról szól? – kérdeztem magam elé meredve.
- Igen, mint minden ebben a nagyvilágban – nevetet fel vidáman Pam. – Nézd Lizzy, a te döntésed az, hogy vámpír leszel. Az ő döntésük pedig az volt, hogy nem halnak meg soha, és figyelni fognak, míg világ a világ.

Nem tudtam erre mit válaszolni, csak néztem az előttem halványan világító műszerfalat. Oké, azt már akkor tudtam, hogy nem lesz valami egyszerű az életem, amikor megtudtam, hogy Emmett vámpír. De elfogadtam, és felkészültem arra, hogy vele leszek, mindörökké. Tudtam, hogy nem létezik olyan erő, ami el tud tőle szakítani, ha csak… - ekkor hirtelen megint azok az átkozott szavak jöttél elő, amiket próbálok kitörölni a fejemből. Jasper mély, kellemes hangja újra, és újra azt ismételgeti: „Azt látja, hogy vámpír vagy ugyan, de nem élsz velünk.”

Ijedten megráztam a fejem, és megint csak tettem egy sikertelen próbálkozást arra, hogy elűzzem ezeket a szavakat. Nem akartam arra gondolni, hogy ő nincs mellettem az öröklétben, az lehetetlen.

- Neked miért mondta el? – kérdeztem végül, csak elterelés képpen.
- Nem tudom – húzta fel a vállait Pam. – Csak annyit mondott, hogy ezeket nekem is tudnom kell. Igaz, jó ideig nem kell, hogy emlékezzek minderre, de szerencsére a vámpír elme nem felejt – kocogtattam meg mosolyogva a homlokát. – Ki tudja, lehet, hogy a mi találkozásunk sem véletlen –billentette oldalra a fejét, majd gondolkozva végigmért. – Annyira különleges, és egyedi vagy Lizzy – sóhajtotta végül. – Lehetetlen, hogy a te különlegességed elvesszen.
- Mindig erre vágytam – hajtottam le a fejem. – Nem akartam soha átlagos tömegember lenni, aki elvégzi a sulit, férjez, megy és szül vagy hat kölköt. Mindig másra vágytam, valami olyanra, amit egészen eddig nem tudtam megfogalmazni.
- És most már meg tudod fogalmazni? – kérdezte Pam, hallottam a mosolyt a hangjában, mire nekem is felfelé görbült a szám széle.
- Emmett Cullen – feleltem halkan. – Ő jelenti nekem a különlegességet, rá vágyom, mióta élek, nekem csak ő kell, és semmi más.
- Nagyon helyes – hallottuk meg hirtelen a számomra oly mámorító mély dörmögést. Felkaptam a fejem, de a sötétben nem láttam, ezért arra néztem amerre Pam, hamarosan megláttam a hatalmas körvonalát, az utcai lámpa fényében.
- Azt hiszem, hogy rám már nincs szükség – kuncogta Pam, majd kiszállt a kocsiból. – Jó éjt – suttogta kedvesen, és megcirógatta az arcomat. – Nem lesz semmi baj, hiszen egy méretes plüssmaci vigyáz rád.
- Tudom – feleltem mosolyogva, majd én is kiugrottam a kocsiból, és vártam, hogy a karjaiba kapjon.
- Szia! – köszönt vidáman, és a hideg ölelésében találtam magam. – Hiányoztál – jelentette ki selymes hangon, majd mielőtt bármit is válaszolhattam volna, túlfoglaltak lettek az ajkaim.

Megszűnt körülöttem minden, nem volt semmi, csak mi ketten és az a szenvedélyes csók, amit talán már hónapok óta nem váltottunk. Emmett elengedett, de csak annyira, hogy levegőhöz jussak, majd újra csókolt. Belemosolyogtam a csókba, és gyengéden megpróbáltam eltolni magamtól, ezt ő is észrevette, és azonnal lazított az ölelésén, majd kérdő tekintettel nézett le rám.

- Valami baj van? – kérdezte rekedtes, mély hangon.
- Nincsen semmi baj – feleltem mosolyogva. – Csak be kéne mennünk – javasoltam, és ebben a pillanatban halottam apa kocsiját is, amint bekanyarodik a ház elé. Emmett a térdem alá nyúlt, én pedig belecsimpaszkodtam a nyakába, majd olyan gyorsan a konyhában találtam magam, hogy pislognom kellett párat, mire rendesen láttam. Szerelmem óvatosan lábra alított a konyhapult mellett, majd felült rá.
- Sziasztok, gyerekek! – köszönt anya mosolyogva. – Emmett, le a pultról – rótta meg anyáskodóan.
- Sziasztok! – mondta vigyorogva, és engedelmeskedett anyámnak.
- Mi van kislányom, olyan fehér vagy, mintha szellemet láttál volna – nevetett apa.
- Na, még csak az hiányozna – nyögtem fel elkeseredetten, mire Emmettből kitört a hazát is megrengető kacagás.
- Izgultok már? – kérdezte anya, miközben előszedte a vacsorához valókat. – Hiszen hétfőtől élesben megy minden.
- Én nem igazán – rándította meg Emmett a vállát. Hát persze, hogy nem.
- És te? – nézet rám anya, mire én is megrántottam a vállam.
- Ha megbukom, majd ti lepénzelitek Mr. Lewist, hogy átengedjen – mondtam komoly arcot vágva.
- Te úgy sem buksz meg – horkant fel apa. – Az én lányom még csukott szemmel is leérettségizik – folytatta felhúzott orral.
- Mármint a mi lányunk – dörrent rá anya. Már megint kezdődik.
- Mi felmegyünk – mondtam halkan, szerintem nem is halottak.

Felérve a szobámba, és ledőltem az ágyamra, Emmett pedig mellém heveredett. Mosolyogva babrálni kezdett a hajammal, míg én a plafont fixíroztam, csendben voltunk, de annyira jól esett egy kis meghitt csend. Nem is tudtam, hogy meddig fekhettük így, egyszer csak csörögni kezdett Emmett telefonja, ő sóhajtott egy nagyot, és kelletlenül kihúzta a nadrágzsebéből.

- Kéjfon – szólt bele vidáman, mire én felnevettem. – Mondjad tesó. – Edward volt az, csak neki veszi fel így a telefont.

Míg ők beszéltek, és felálltam, és a szekrényemhez léptem, már vagy két hete elhatároztam, hogy kiválogatom a ruháimat. Anya azt mondta, hogy leadhatnám az árvaháznak, tehát még jótékonykodok is azzal, ha kiszórom azokat a ruhákat, amik már nem kellenek. Egy nagy sóhajjal kiszórtam az őszeset a szőnyegre, majd törökülésbe ereszkedve vallogatni kezdtem. Szerelmem nem beszélt hosszan a telefonon, de nem is nagyon figyeltem, hogy mit mond, csak a végét halottam.

- Akkor fél óra múlva. Szevasz! – mondta, és összecsukta a telefonját.
- Menned kell? – kérdeztem hátra sem nézve.
- Sajnos – felelte ő letört hangon. – Jasper kitalálta, hogy menjünk fel a hegyekbe vadászni, az érettségi előtt.
- De ma még csak péntek van – mordultam fel.
- Ezért ma megyünk ma, hogy holnap estére már hazaérjünk – felelte ő békítő hangon, majd leült mellém, és átkarolta a vállam. – És különben is – gyengéden végigsimított a gerincemen, amitől én megborzongtam -, ilyen illat mellett, kínzás, hogy nem lehetsz az enyém.
- Ohh, vagy úgy – gondolkodtam el. Amikor azok a bizonyos napok voltak, Emmett mindig többször ment vadászni. Ezt is a mínusz listára írtam.

Mert volt a mínusz és plusz lista, amit a vámpírságról írtam, persze csak szigorúan fejben. A mínuszon voltak azok a dolgok, amik megnehezítik az életet, emberként, mint például a különféle szükségletek, mit az étel, ital, és a levegő, meg persze a havi ciklus, ami rémesen beállt, a fogamzásgátló által, amit anya íratott fel nekem. Semmi szükség nem volt ugyan rá, mert tudtam, hogy Emettől nem lehetek terhes. Már egy ideje nem is szedtem be, mert csak fölösleges nyűgnek tartottam.
És a plusz listán szerepeltek az olyan, mint a vámpírgyorsaság, és szupéhallás, meg az ehhez hasonló dolgok, no meg az örök élet, ami mindent vitt.

- Hiányozni fogsz – mormolta szerelmem, és a nyakamba csókolt.
- Te is nekem – feleltem remegő hangon. Emmett olyan szenvedélyes csókkal búcsúzott el, hogy még azután is remegtem, miután kilépett a szobámból.

Oké, most, hogy egyedül maradtam, végre tudok egy kicsit gondolkozni – döntöttem el magamban. Nagyon jól tudom, hogy az életem már nem olyan, mint amilyennek lennie kellene, de ezt én soha nem is akartam, mindig másra vágytam. És most, hogy mindezt megkaptam, most teljesen magam alatt vagyok. Hogy lehet ez? Miért nem tudok egyszerűen örülni annak, hogy most boldog vagyok, és szerelmes, nincs semmi veszély a láthatáron. És én mégsem érzem teljesnek az életemet. Ki tudja, lehet, hogy ezt a valamit megkapom, ha átváltozom, talán teljes leszek így. Legalábbis nagyon remélem.

Jóformán az összes ruhámat kiválogattam, és zsákokba gyömöszöltem. Hat takarós kis zsák sorakozott a szekrényem mellett, én pedig a szekrényem belsejét néztem, ami majdnem teljesen üresen tátongott. Egy hatalmas sóhajjal becsuktam azt, majd lekiabáltam apának, hogy segítsen levinni a kocsimba a ruhákat, most azonnal elviszem őket az árvaházba. Anya magán kívül volt a boldogságtól, és a büszkeségtől. Én mosolyogva ültem be a kocsimba, miután bepakoltuk a zsákokat, és meleg érzéssel a szívemben hajtottam el a Port Angelesi árvaházig. Az árvaház dolgozói is nagyon örültek az adományomnak, és ott fogtak egy jó órára. A gyerekek tündériek voltak, kedvesek, és jól neveltek, a szívem sajdult bele abba, hogy a szüleik, vagy elhagyták őket, vagy pedig meghaltak, s emiatt kerültek ide. A legjobban akkor keseredtem el, amikor az egyik dada kezében megpillantottam az alig pár hónapos csöppséget. Az édesanyja belehalt a szülésbe, és nem találták meg a rokonait. Ahogy a kezembe fogtam az izgő-mozgó kisbabát, majdnem sírva fakadtam, most értettem meg igazán, hogy anya miért szeret ennyit itt lenni. Hiszen egyszerre van tele szeretettel, és fájdalommal. Jó érzéssel jöttem el a gyerekektől, és megígértem, hogy még visszajövök, mert nagyon jól éreztem magam. Már a kocsiban ültem, és éppen elindítottam volna a motort, amikor megcsörrent a telefonom. A kijelzőre néztem, és Alice neve villogott, mosolyogva vettem fel.

- Szia, Alice! – köszöntem vidáman.
- Nem Alice vagyok – szólt bele egy mély férfihang a telefonba -, de azért, szia!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés