Reggel elaludtam, azt sem tudom, hogy mikor értünk haza. Ott feküdt még mindig, de legalább élt. Vajon fel fog kelni? Sokkoló volt a tegnapi nap. Ma átváltozok, azt nem mondom, hogy alig várom, de szükség van rá. Nem fogom elmondani neki, úgyis csak feldühíteném. Ott ültem mellette és az arcát simogattam. Ezt okoztam… én miattam van most ilyen helyzetben. Kinyitotta a szemét… uh… hála istennek. Felkelt és magánál van. Örömömben nagy puszit nyomtam az arcára.

-         Ssss! Au! –biztos fájt neki

-         Bocs. Hogy vagy? –örültem, hogy felkelt.

-         A történtekhez képest jól. –suttogta alig érthetően

-         Mid fáj? –csak őt néztem

-         Mindenem. De miért mentettél meg? Nekem most halottnak kéne lennem! –suttogta

-         Hogy mondhatsz ilyet? Nagyon köszönöm. Még én leszek itt a hibás, mert megmentettelek. –felálltam.

-         Bocsáss meg. Nem úgy gondoltam. –megpróbált felülni

-         Felhívtam az ápolónőt, ma sajnos el kell mennem, meg kell csinálnom a tesztet. Kitty-nél leszek és ott is fogok ma aludni. –felálltam és kimentem

Nem tudom, hogy Daniel mondott-e még valamit, sietnem kellett, David nemsokára itt lesz. Az autója már ott állt a parkolóban, ő pedig a kocsijának volt támaszkodva. Féltem, mint mindig. Nevetséges vagyok. Állandóan félek, de sajnos olyan dolgok érnek állandóan, amire nem vagyok felkészülve. Vettem egy mély levegőt… tehát elvisz ma valahova és nem tudom, hogy mikor jövünk vissza.

-         Szia. Daniel hogy van? –kinyitotta az ajtót

-         Szia. Felkelt, de nincs valami jól. Felhívtam az ápolót, majd lesz valami vele. Hova megyünk? –közben beszálltam a kocsiba.

-         A vámpírbarlangba. –beült és beindította a motort.

A vámpírbarlangba?... Mire vállalkoztam én? Nem baj, végig kell csinálnom. Az út alatt feszült volt a hangulat, mint mindig… nem szóltunk egymáshoz. Ha ma este kinyitom a ládát, akkor valószínűleg vámpír leszek. Remek, egy vérfarkas és egy vámpír. Nem baj valahogy összehozzuk. Az útról letértünk és egy kis földúton mentünk tovább, nagyon rázós volt az út. Szerencsére nem reggeliztem. Egyre közeledünk, majd megálltunk. Kinyitotta nekem az ajtót és elindultunk gyalog. Csúszós köveken haladtunk felfele, aztán amikor felértünk a tetejére… megpillantottam a barlangot. Azt a barlangot ahová Daniel rejtett el tegnap este. Néhány emlék villant elő… beleborzongtam. Szerintem ezt David észrevehette, mert kérdően nézett rám.

-         Semmi baj. Csak rossz emlékek… Ez az a barlang? –kérdeztem gyorsan

-         Igen ez. Gyere! –elindult előre és fogta a kezemet, nehogy elessek

Ahogy egyre beljebb és beljebb mentünk úgy lett egyre sötétebb. Remélem, nem fogok elvágódni. A kövek hegyesek és szúrósak voltak. Már a végén nem láttam semmit sem, David megfogta a kezemet. A szívem a torkomban dobogott… vajon miért jöttünk ide? Az igaz, hogy nagyon féltem, de én ilyen vagyok. Néha még egy bogártól is megijedek. Lassan, világosabb lett, apró fényeket lehetett látni. Hallucinálok? Haladunk beljebb és most világosabb van? Ez hogy lehet? Megérkeztünk egy teremszerű helybe. Mi lehet ez a hely? Itt fáklyák voltak és a közepén egy hatalmas kőasztal állt. Miért hozott ide? A terembe lépcső vezetett le. A falon különböző kézzel készített rajz volt. Ez rémisztő… leültem az egyik kőpadra. David megállt velem szemben. Most mit fog vajon csinálni?

-         Ez itt a vámpírbarlang –mutatott körbe

-         Miért hoztál ide? –sajnos rossz előérzetem támadt

-         Itt születtél meg. Ezért hoztalak ide, hogy hátha emlékezni fogsz. –komolynak tűnt amit mondott

-         De mégis mire? – érdeklődve néztem rá

-         Te nem csak 18 éves vagy. Annál idősebb vagy. A háború idején születtél… a szüleid emberek voltak, apád csak a megfoganásod után változott át. Anyukád pedig ember volt eredetileg is, csak annyi, hogy boszorkány képességekkel rendelkezett. A háború alatt születtél, és te miattad átkozta meg a többieket. Azért, hogy megvédjen téged. Ez is azt bizonyítja, hogy nagyon értékes vagy. Anyukád majdnem belehalt a szülésbe, de aztán apukád megmentette. Mivel nem akarták, hogy bajod essen, ezért olyan mintha újjá születtél volna. Sajnos ezt nem tudom részletesen, de azt igen, hogy nem most születtél. Illetve idősebb, vagy mint 18. –megkaptam a választ a kérdésemre, de ezt akartam hallani?

-         Mennyi idős vagyok? –ez sem biztos, hogy akarom tudni

-         Több mint 100 éves… -azonnal rávágta

Több mint 100 éves? Úr isten… most meg úgy nézek ki, mint egy kis fiatal csajszi. Mit titkoltak el még előlem? A földet néztem és nem bírtam felfogni, hogy mit mondott. De a szüleimmel mi lett? Meghaltak? Megölték őket? Vagy esetleg még élnek? Inkább hagytak volna meghalni. Sokkal jobb lenne minden. Itt születtem… remek. A többi átlagos gyerek kórházban született, most perpillanat annyi dolga van, hogy az egyetemi jelentkezését adja be. Átlagos szülei vannak és legalább még élnek. Normális pasija van és jókat tud szórakozni a barátaival. És nekem mi jutott? Kaptam szülőket és nevelőszülőket, de abból három halott. A felvételimmel nem tudok törődni, mivel annak is nagyon fogok örülni, ha az évet kihúzom élve. És még nem is említettem a barátaimat… nagyon jó helyzetben vagyok. Sőt, még örülnöm is kéne. Hiszen itt mindenki meg akar védeni, de aztán hírtelen meg akar ölni. Remek…

-         Jól vagy? –leült mellém

-         Hát őszintén nem. –elkapott a sírás- Az igazi szüleimmel mi lett?

-         Meghaltak. Apukádat megölték és anyukáddal is végeztek. Sajnálom. –mondta a legnagyobb együttérzéssel.

-         Hát ez jutott nekem… - a földet néztem.

-         Meg kell kérdeznem valamit. Át akarsz változni? –a hangja közömbös volt

-         Nem tudom… most már nem. –belenéztem nagy szemeibe

-         De még este azt mondtad, hogy igen. Akkor? Meggondoltad magad? –na, vajon mit akar kihozni ebből?

-         Nincs nálam a láda. Otthon maradt. –próbáltam kivágni magam.

-         Semmi gond, még éjfélig van idő. –nagyon akarja, hogy átváltozzak –érte megyünk és felviszlek a hegyre.

-         Rendben. –veszíteni nem veszíthetek, legalább nem tudnak megölni.

Felálltunk és elindultunk kifele. Mondanom sem kell, hogy a csúszós köveken elcsúsztam és jól bevertem a fejemet. Nagyszerű, így is dinka voltam, de ez után már még jobban. David ideges lett és felkapott az ölébe. Néhány másodperc alatt kiértünk a barlangból. Beültetett a kocsiba és gyorsan elindultunk. A sebességkorlátozásokat mindenhol átlépte. Hamar visszaértünk a házhoz. A szívem a torkomban dobogott. Remélem nem fog fájni, hiszen nem fog megharapni szerencsére. Kiszálltam az autóból és elindultam be a házba. Sietnem kellett, mert a hold nemsokára fent lesz az égen. Az ajtótól már inkább csak lopakodtam. Lassan kinyitottam és elindultam a bőröndömhöz. Kivettem a ládát és siettem kifele.

-         Hova mész? –suttogta

-         Csak itthon hagytam néhány holmimat. –suttogtam

-         Tudom, hogy mire készülsz, de nem ajánlom. Ne tedd meg! –próbált felállni

Nem érdekelt, kimentem gyorsan. Sietnem kellett. Elhatároztam, hogy kinyitom a ládát és ki is fogom. David már a kocsiban várt, hamar beültem mellé és elindultunk.

Igen elindultunk fel a hegyre…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés