Olyan érzés volt, mintha kiléptem volna a testemből. Elhagytam a fájdalmat, ami a testemet kínozta. Meghaltam volna? Ha igen, mi lesz ez után? A lelkem elkerül egy jobb helyre, vagy ne is ábrándozzak egy békés, földön túli helyről? A kulcsszó a földöntúli. Békés lehet bármi, de elrugaszkodni a földtől?

Arcokat kezdtem el látni. Elsőnek a szüleimet, Edward, és Bella Cullent. Sorba az összes többi szerettemel. Majd a legutolsó életem egyetlen szerelme, Jacob Black volt. Óh Jake, olyan kevés időnk volt. Bele gondoltam milyen lehet nekik, ha én nem léteznék többé. A szememből könnyyek csorogtak, és végig fojtak az arcomon. A fájdalom elviselhetetlen volt. És akkor rádöbbentem, hogy élek. Mintha újra felépítettek volna, lett testem, és visszatért az ijesztő zsibbadság. Valahonan apa hangját hallotam. Engem szólongatott, és megkönnyebülés volt a hangjában. Abban a pillamatban azt hittem ez az egész csak egy rossz álom volt. Reméltem, hogy ha kinyitom a szemem, a szobám jól ismert színei fognak szembe tűnni, körülöttem a családommal.

Küzdöttem hogy engedelmességre bírjam a szemeimet. Homályos kép tárult elém, majd összpontosítva láttam, hogy apa a karjaiban visz. Üdv újra a valóságban! Nem álom volt.

- Ne félj kicsim, mindjárt vége!

Az orromat savanyú bűz csapta meg. Mintha valami égne. Szétnéztem és elált a lélekzetem.

Körülöttem harcoltak. Mintha egy sorfal venne minket körbe. A hangok, mintha valami súlyos akarná áttörni ezt a falat.

- Csukd be a szemed!

Azzonal engedelmeskedtem. Eszembe jutottak Victoria szavai.

- Ne félj senkinek nem lesz bántódása a mieink közzül.

***

- Jake szemszöge-

- Mindjárt felébred – csilingelte egy hang.

- Alice hagyd levegőhöz jutni!

És kinyította a világ leggcsodálatosabb szempárját, amit valaha is láttam. Legszívesebben olyan szorosan megölelem, ahogyan csak tudom. DE gondolnom kell másra is. Végig mérte a körülöttünk lévőket majd a tekintete kicsit tovább időzött rajtam, ami boldogsággal töltött el.

Annyira örülök, hogy… nem lett tragédia a vége.

Egy nappal utána…

Este - Renesmee szemszöge-

- Tudod mázli, hogy itt aludhatok veled!

- Nem hitted volna egy hamar, mi? – csikizett meg Jake – mondjuk, amikor megláttam apád fejét… hát mit ne mondjak kezdtem félteni a jövőbeli gyerekeimet.

Ezen kacagnom kellet. Olyan Jacobos volt.

- Köszönöm.

- Mit?

- Hogy egy csepp mosolyod ki tudott egész napokat törölni.

Válaszul megcsókolt.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Ki az a Brian?

- Hogy ki?

- Őt emlegedted amikor lázas voltál, jobban mondva őt is.

- Brian.

Elgondolkoztam. Vajon túl élte. Apa azt mondta, hogy a félvámpírhadsereg halott. Túlélhette vajon? Nem valószínű.

- Ő Suzie elveszett testvére.

Jake láthatóan beérte ennyi válaszzal.

- Szeretlek!

- Én jobban!- majd lekapcsoltam a villanyt.

Másnap reggel.

A gyógyulási folyamat gyors volt. A nyakamon összefort a seb. A testemet már csak sárgás foltok borították. Úgy éreztem nem feküdhetek csak így itt. Felkeltem, és megpillantottam az éjjeli szekrényemen egy levelet. Nem állt rajta semmi, de gondolom az enyém, külömben mit keresne itt. Kibonottam.

„ Vigyázz rá, míg én nem tudok!”

B.

- THE END-

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés