(Edward szemszöge)


Edward, Bella él… - gondolta Rose. Szemeim kitágultak a váratlan információtól. Időt sem hagyott a helyzet elfogadására, Rose lepörgette emlékeit, akár egy régi filmet.
Elejétől kezdve meg volt a terve… A Volturi figyelmezette őt, hogy figyelnek minket… Ha elmondja nekünk az igazat… Minket megölnek. Ezért kezdett magánakcióba. Ezért akarta egyedül kiszabadítani Bellát. Akkor ez volt az oka, hogy a Volturi testőrök Forksban voltak.


Kábulatomból Rose bocsánatkérő hangja szakított ki.
- Én annyira sajnálom… segíteni akartam… - könnyek nélkül zokogott. Emmett féltően átölelte.
- Mégis mi történt? – kérdezte higgadtan Carlisle.
- Bella… él? – mondtam, bár inkább kérdésnek hangzott, mint válasznak.
- Hogy micsoda? – emelte fel a hangját Alice.
- Igen, Bella él… - szipogta Rosalie.
- Bella él?! Bella él!? – sikította Alice, s ha Jasper nem fogja le, nekiugrik Rosalienak. – És ezt csak most mondod? Hogy tehetted ezt?!
Em védelmezően Rose elé állt.
- Kérlek, megmagyarázom! – emelte fel védekezően a kezeit.
- Csillapodjunk le egy kicsit! – szólt közbe Carlisle. – És hagyjuk, hogy Rose elmagyarázza, hogy mit miért tett.
- Amikor a Volturi elrabolt, Bella jött utánam. Kompromisszumot ajánlott fel, ami arról szólt, hogy ő Volturi tag lesz, cserébe engem elengednek. Így is történt. – Bosszúsan felsóhajtott. – De Aro figyelmeztetett, hogy pár Volturi őr itt marad, hogy figyelhessen minket. Nem akarták, hogy mentőakcióba kezdjünk.
- Tehát azért volt ott az erdőben Alex és Eric – kotyogott közbe Alice. Mind bólintottunk.
- Úgy döntöttem, egyedül szabadítom ki Bellát – folytatta Rosalie. – Ezért utaztam el egyedül. De két nap után sem tudtam, hogy hogyan hozzam ki onnan – fújtatott mérgesen. – És aztán jöttetek ti.
- El kellett volna mondanod… a családunkban nincsenek titkok. Legalábbis eddig nem voltak… - jegyezte meg csendesen Esme.
- Hát persze, hogy el kellett volna mondania! – csattant fel Alice. – Pontosan tudod, hogy mit jelent nekünk Bella!
- Alice, kérlek – csitította Carlisle –, semmi szükség vádaskodásra… A múlton nem tudunk változtatni, de a jövőn még igen…
- Ki kell szabadítanunk Bellát! – jelentette ki Em.
- Edward? – lépett hozzám Esme. – Jól vagy?
Nem válaszoltam.
- Bella él! Kisfiam, Bella él, és ki fogjuk szabadítani! – Két tenyere közé fogta arcomat. – Nem lesz semmi baj!
Nem hittem neki.
- Edward, én annyira sajnálom… tudom, hogy nem a leghelyesebben cselekedtem, de én… én csak jót akartam! Bocsáss meg! – könyörgött Rose…
- Ő jelenti nekem a világot. Ő számomra minden! – kiabáltam. – Pontosan tudtad, hogy milyen fájdalmat okozol ezzel nekem. És Bella? – álltam fel, és Rose előtt termettem. – Mi van, ha történt vele valami? Mi van, ha bántották?
- Én… csak… sajnálom… - hajtotta le a fejét.
- Tudod Rose, engem nem érdekelne, ha meghalok… Nem érdekelt volna a Volturi fenyegetése… Mert szeretem őt… - folytattam nyugodtabb hangon. – Fogadjunk, ha Em lett volna ilyen helyzetben, téged nem érdekelt volna a családunk biztonsága, hanem az, hogy kimentsd őt! – megrázkódott kemény szavaim hatására. – Nem lehetsz ennyire önző, Rosalie! Csalódtam benned! – Szavaim jeges pengeként törték meg a feszült csendet.
- Azt hiszem… jobb lesz, ha most Bella kiszabadítására koncentrálunk… utána majd foglalkozunk evvel is – állított le Carlisle.
Visszaültem a helyemre, csendben várva a folytatást.
- A kastélyt őrök védik… szinte lehetetlen bejutni oda. – kezdte Jasper.
- Arohoz meg nem mehetünk… megöletne minket… - mondta Alice.
- Patthelyzet… - motyogta Em.
- Elmegyek és kiszabadítom! – Amint ezt kimondtam, már a kilincsen volt a kezem.
- Várj! – szólt utánam Esme halk hangon, de én már a lépcsőkön futottam le.
Sietnem kell! Minden perc számít!
Mivel közel volt az a szálloda, ahol Rose szobát bérelt, ezért hamar Volterrába értem. Nap sütött – megnehezítve a dolgomat –, így csak az árnyékos sikátorokban tudtam haladni.
Meg kell találnom! Meg kell találnom! – buzdítottam magam gondolatban, miközben a Volturi kastélyát kerestem.


Két csuklyás alak közeledett felém. Látszott rajtuk, hogy ők azok, akiket én keresek.
- Vigyetek Aro elé! – mondtam ellenmondást nem tűrően.
- Miért keresed a nagyurat? – kérdezte az egyik.
- Személyes ügy. Egy Cullen vagyok – morogtam.
- Akkor kövess minket. – Elindultak a zsákutca végébe. A magasabb vámpír felemelte a csatorna fedelét, majd a másik beugrott.
Követtem.
Egy sötét, nedves, patkányokkal teli csatornában voltunk. Egyetlen egy ajtó sem volt.
Céltudatosan haladtak balra a csőben. Nem tehettem mást, engedtem, hogy vezessenek.


Egy idő után, a fénytelen alagútba némi világosság kezdett betörni, és nemsokára megálltunk egy rács előtt. A másik oldalon egy szoba volt – innen származhatott a fény –, abban meg egy lift.
- Félix, nálad van a kulcs? – kérdezte a kisebb alak.
- Nem – válaszolta tömören, majd egy kis idő múlva hozzátette. – Neked adta a kulcsot a mester, Dem.
- Várj! – szólt a másik, és kutatni kezdett a nadrágja zsebében. – Megvan! – mutatta fel a kulcsot. Miután kinyitották az ajtót, beszálltunk a liftbe. A harmadik emeleten szálltunk ki, ahol egy recepció volt.
- Jó napot, Gianna! – köszönt a két csuklyás Volturi őr. Én csak biccentettem.
- Üdvözlet! – felelte a nő mosolyogva.
- A mesternek hoztunk egy vendéget… - kezdte Félix, de Gianna közbevágott.
- Már véget ért az etetés… Nyugodtan bemehetnek hozzá!
A két férfit egy nagy, aranyozott ajtóhoz sétált. Demetri – az alacsonyabb csuklyás – bement rajta.
- Bejelent téged a nagyúrnak! – állt meg mellettem Félix.
Vámpírhallásomnak köszönhetően mindent hallottam.
- Demetri, neked nem a városban kéne lenned? – kérdezte nyájasan egy férfi.
- Igen, mester. De egy vámpír téged keres.
- Ki az? – érdeklődött Aro.
- Egy Cullen – mondta a testőr.
- Azonnal engedjétek be! – parancsolt rájuk.
Cipők kopogását hallottam, majd kinyílt az ajtó. Egy apró lány állt előttem.
- A mester hívat!
Megkerülve őt, bementem a terembe. Egy emelvény volt a helyiség közepén, amin 3 trónban ültek a Volturi vezetői. Marcus, Aro és Caius.
- Isten hozott! – állt fel a középső. – A nevem Aro. Minek köszönhetjük Carlisle fiának látogatását? – mosolygott rám.
- Engedjétek ki Bellát! – ismertettem ittlétem okát.
- Mégis miért tennénk? – kérdezte Caius.
- Mert Carlisle barátai vagytok – válaszoltam.
- Nem, csak Aro az – szállt be a beszélgetésbe Marcus.
- Miért kell nektek ő?
- Mert különleges és értékes… - felelte Aro, de nem nézett rám. Pontosabban nem rám nézett, hanem a hátam mögé.
Megfordultam…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés