Bella szemszög

Végre megint találkoztam Carlisle Cullennel. Azóta furdal a kíváncsiság iránta, mióta láttam az arany szemeit. Persze az elmúlt rengeteg évben sikerült pár információt kicsikarni róla, főleg Demetriből. Erről jut eszembe, hogy ő a kísérőm a bálon, bár szigorúan baráti.
- Bella, várj! – kiáltott utánam.
- Szia Dem – köszöntem.
- Szia! – mosolygott félszegen – Csak, csak azt szeretném kérdezni, hogy hányra jöjjek érted – motyogott.
- Egy óra múlva – válaszoltam és beléptem a szobámba. – Bejössz? – kérdeztem, bár tudtam mi lesz a válasza.
- Nem, tudod, hogy nem lehet.
- Csak akkor nem lehet, ha nem én hívlak be – mosolyogtam.
- Aro lenyakazna, ha olyat tennék veled, már pedig ez a szoba engem kísért – mosolygott továbbra is.
- Dem, nézz szét majd a bálon, annyi mindenki van itt, akinek tetszel, felesleges rám pazarolnod a hódítást, én veszett ügy vagyok – érveltem magam ellen.
- Tudom, de rengeteg időm van és addig, ameddig nem találtad meg a kiválasztottad, addig próbálkozni fogok – mondta határozottan. – Addig, ameddig pedig nem adod be a derekad, megmaradok a legjobb barátod.
- Köszönöm – tényleg hálás voltam neki.
Demetri tényleg jóképű és kedves, de még sosem néztem úgy senkire. Bár a gondolatolvasó Cullen… Na, ne! Ezt nem gondolhatom komolyan! Hiszen ott állt mellette a párja.
Megráztam a fejem, mintha kiüríteném, pedig tudtam, hogy lehetetlen.
- Akkor egy óra múlva itt vagyok Önért hölgyem – hajolt meg Demetri.
- Tudod, hogy ezt utálom – vágtam fancsali képet.
- Azért csinálom – kacsintott egyet és elfutott.


Egy gyönyörű kék ruhát találtam a bálra, hozzáillő cipővel és egy karkötővel, amit még Aro-tól kaptam. A nevem állt rajta és az egész ezüstből volt. Egy óra múlva kopogtattak.
- Gyere be! – kiáltottam ki.
- Gyere inkább te ki. Itt a lovagod! – mondta Demetri.
Kidugtam a fejemet az ajtón és szétnéztem, direkt levegőnek nézve őt.
- Hol? Én nem látok senkit – mosolyogtam rá.
- Vicces vagy, na gyere induljunk! – ragadott karon és becsukta mögöttem az ajtót.
- Jó, oké – futásnak eredtem, de ő még mindig a kilincset szorongatta, attól féltem elreped. – Dem?
- Jól vagyok, csak nagyon remekül festesz ma – nyögte.
- Ezért akarod szétmorzsolni a kilincset?
- Csak ellenőriztem a stabilitását – mosolygott immár és elindult felém.
Csöndben futottunk a nagyterem felé. Úgy hallottam, nagyjából már mindenki bent van, aminek csak azért nem örültem, mert akkor elfoglalták a kedvenc eldugott sarkomat. Demetri kinyitotta a hatalmas aranykaput és mindenki felénk kapta a fejét. Megpróbáltam illedelmesen mosolyogni, de szerintem mindenkinek leesett, hogy ez egy mű vigyor.
- Hű, igazán szexi lehetsz ma, mert mindenki téged bámul – súgta oda a kísérőmnek.
- Te meg igazán vak lehetsz ma, mert mindenki TÉGED bámul – mosolygott és Aro elé vezetett.
Út közben láttam a gondolatolvasó Cullen fiút, amint a Denali klán vezetőjével beszélget.
- Hagy mutassam be mindenkinek a lányomat. Kedves itt lévők, Ő itt Isabella – mondta fogadott apám.
- Ezt azért mellőzhettük volna – suttogtam oda neki és nevetni kezdett.
- Carlisle barátom szeretne jobban megismerni, szóval oda kéne hozzájuk menni nem? – kérdezte.
Visszanéztem a bronzvörös hajú Cullen fiúra és hevesen bólogatni kezdtem. A két családfő hamar elkezdett a képességekről beszélgetni, én pedig csak nagyon figyeltem és elemeztem a helyzetet. Úgy tűnt Jasper érzi mások érzelmét, Alice látja a jövőt, Edward pedig olvas a gondolatokban. Ezen kívül Emmett hihetetlenül perverz.
- És mondd csak Bella, milyen érzés, hogy van magánéleted? – kérdezte Emmett hatalmas mosollyal az arcán.
- Csodálatos, bár a Volturi törvényei valamennyire megkötik a kezem ez ügyben – válaszoltam diplomatikusan, hiszen Aro minden szavamat lesi.
- Lenne kedved megmutatni azt a festményt? – kérdezte Alice. Úgy tűnik ő vette a lapot.
- Ezer örömmel – válaszoltam és arrébb vonultunk.
- Hogy érted, hogy a törvény köti a kezedet?
- Volturi katona csak Volturi katonával folytathat „viszonyt” – macskakörmöztem.
- Miért? – hüledezett Rosalie.
- Mert ha mondjuk egy civilbe lennék szerelmes, akkor nagy az esély rá, hogy miatta hagyom itt Volterrát. Márpedig akkor megölnék a társam, ezzel is engem büntetve – magyaráztam.
- Ez aztán a szívás – mondta Emmett megértően.
- Megbocsájtanátok egy pillanatra, mindjárt jövök, csak szólok Demnek, hogy ne keressen.
Azzal gyorsan átlépkedtem a terem másik sarkába és kimentettem magamat azzal a szöveggel, hogy Cullenékkel az életmódunkról beszélgetünk, szórakozzon csak nyugodtan én egyedül is elleszek, meg tudom védeni magamat. Tiltakozni pedig úgysem tudott volna, hiszen mentális pajzsom és fizikai pajzsom is van a képességek ellen. Ráadásul igen jó oktatásban részesültem Félixtől.
- Veled nem érdemes vitatkozni, mert tudod, hogy te nyersz – mondta búcsúzúul Demetri.
- Remek érzékem van a kompromisszumokhoz – vigyorogtam rá.
- Te nem is ismersz olyat – kacsintott rám, majd eltűnt.
Én ottmaradtam a terem sarkában, és már éppen elindultam volna, mikor Edward is csatlakozott a Cullen testvérek csoportjához. Egy jó ideig csak csendben figyeltem őt. Ha eddig azt hittem, hogy Demetri jóképű, hatalmasat tévedtem. Edward lényéből sugárzott az intelligencia és a sárm. Bronzvörös haja össze-vissza meredezett, mégis jól állt neki és az arca… Alice felém kapta a tekintetét és hatalmas mosoly terült szét az arcán. Villámléptekkel igyekeztem feléjük.
- Hol is tartottunk? – kérdezte Emmett.
- Éppen azt ecseteltem, hogy mennyire meg van kötve a kezem a párválasztás terén – válaszoltam.
- Ja, igen – csapott a homlokához.
- Azt hittem, a vámpíroknak végtelen a memóriájuk – mosolyodtam el.
- Emmett egy kivétel – válaszolta Edward. Hangja meleg és bársonyos volt, szinte éreztem, ahogy simogat, és az a kábító napfény illata…
- Úgy látom, de a szerencsések közé tartozol – törte meg elmélkedésemet Rosalie.
- Szerintem a barátja tartozik a szerencsések közé – vágta közbe Emmett, mire Rosalie tarkón vágta.
- Ó, most már értem honnan a szelektív memória – nevettem el magam, a többiekkel együtt.
- Ez a Dem, a párod? – kérdezte Alice.
- Nem, nem – nevettem még hangosabban. – Csak barátok vagyunk, illetve az én részemről.
- Edward is nagyon szeretne a barátod lenni – vigyorgott Jasper. Edwardtól egy nagyon szúrós pillantást kapott cserébe a megjegyzéséért. Majdnem kicsúszott a számon, hogy nem bánnám a dolgot, de időben türtőztettem magamat.
- Milyen gyakran jársz ki innen? – kérdezte Alice.
- Én vagyok az egyetlen, aki bármikor elmehet, vadászat ürüggyel. Nekik fogalmuk sincs, mennyi időnként kell innom, így néha éjszaka kilógok sétálni – suttogtam cinkosan.
- Huncut a kislány – emelgette a szemöldökét Em.
- Tényleg, mennyi idős is vagy? – kezdtek el kérdésekkel bombázni.
- Tizenhét – válaszoltam.
- Vámpírévekben? – javított ki Jasper.
- Idén töltöttem a százhatodikat – mosolyodtam el.
- Jól tartod magad – rötyögött Emmet.
- Mondtam, hogy tegezhetsz? – kuncogtam és Edward is velem kuncogott.
Rákaptam a tekintetemet és ő is pont akkor nézett felém. A gyomromban ezer pillangó kezdett el verdesni és éreztem, hogy márványkemény bőröm olvadozni kezd.
- Mi most megyünk Jasperrel. Dolgunk van – mondta Alice és elkezdte kifelé tolni a férjét.
- Erről jut eszembe, mi még meg akartuk nézni az egyik alagutat – keresett gyorsan Rose is egy ürügyet.
- Tényleg? – kérdezte Emmett.
- Igen, tényleg – nézett rá Rosalie gyilkos szemekkel. Ilyenkor már jó hogy eszébe jut Emmettnek is.
- Á, tényleg. Jó szórakozást fiatalok – csapta össze a tenyerét és elviharoztak.
Pár pillanatig még néztük a távolodó alakjukat, majd megtörtem a csendet.
- Ügyes – céloztam arra, hogy itt hagytak minket kettesben.
- Ha tudnád mi a céljuk… - mosolygott angyalian.
- Azt hiszem sejtem – válaszoltam.
- Szeretsz itt élni? – kérdezte. Gyors témaváltás…
- Még nem éltem máshol, de nekem eddig megfelel – válaszoltam.
- Nem bánt, hogy nem választhatsz párt?
- Magányos típus vagyok – de azért csatlakozhatnál… gondoltam tovább.
- Akkor már ketten vagyunk – mosolygott és hirtelen egy nagyon „csúnya” ötlet fogalmazódott meg bennem.
- Van kedved elmenni sétálni? – rebegtettem meg a szempilláimat.
- Pont kérdezni akartam. tudod, fura, hogy nem hallom, amit gondolsz. Eléggé idegesít – vágott egy fintort.
- Igen… borzasztó lehet, hogy nem hallhatod, éppen mi jár a fejemben. – Jézusom, ha tudná, hogy mi jár a fejemben…
- Az. Ez a folyosó merre vezet? – indult el abba az irányba, amerre eredetileg is terelni akartam. Ez fura…
- Erre vannak a lakosztályok. A Volturi katonák laknak itt – magyaráztam.
- Fogadunk, hogy kitalálom, melyik a te szobád? – incselkedett.
- Fogadjunk. A nyertes szabhatja meg a jutalmát – nevettem fel hangosan.
- Szépen nevetsz – jegyezte meg, miközben, mint egy detektív nézte az ajtókat.
Azt hittem, mikor bókolt egyet elájulok, de hála a vámpírságomnak erre képtelen voltam.
- Ez az! – állt meg pontosan a szobám ajtaja előtt.
- Na, ne! Csaltál! Lehetetlen, hogy csak úgy megtaláltad – értetlenkedtem.
- Az illatod, nagyon különleges. Olyan, mint a frézia, azt hiszem. Intenzívebben érzem, mint bármi mást – nézett mélyen a szemeimbe.
- Napfény – nyögtem fel, mivel szemei hipnotizáltak.
- Tessék? – mosolyodott el, az arca még mindig nagyon közel volt az enyémhez.
- A te illatod olyan, mint a napfény – válaszoltam kábán. - Úgy vagyok én is a te illatoddal, mint te az enyémmel.
- Beengedsz? – kérdezte.
- Nem – csak azért is ellenálltam, bár tervem megvalósításához be kellene mennünk…
- Jó, akkor mivel én nyertem azt kérem díjnak, hogy beengedj – vigyorgott rám csibészesen.
- Ahogy akarod – nyújtottam ki rá a nyelvem és kinyitottam az ajtót. – Szóval, ez lenne a szobám.
- Szép a kilátás – motyogta.
- Az – fordultam meg vele szembe. A szemei már sötétek voltak.
- Csókolj meg! – szaladt ki a számon és Edward készségesen teljesítette a kívánságomat…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés