Egészen reggelig ott feküdtem. A nap első sugarai lányan cirógatták szabadon hagyott bőrfelületem. Csillogtam, mint a gyémánt.

Edmund szerint az én bőröm mindig is szebben csillogott, mint az övé vagy bárki másé a családban. Minden vámpír bőre olyan, mint a márvány, és, mint a gyémánt. Olyan merev, és hideg. De Edmund szerint, amikor az én bőrömre esik a nap fénye, olyan, mintha szinte élne. Nem lenne az a merev szobor ami. Sőt, amikor megérintenek olyan, mintha a bőröm meleg lenne. Nem tudom, mitől van, de annak örülök, hogy ennyiben emberi maradtam. Hacsak a napon is, de egy kicsit emberibb lehetek.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy hiányzik az ember élet. Nem. Hiszen hogy hiányozhatna olyasmi, amire nem emlékszem? Olyan, mintha vámpírként születtem volna. Ami sosem voltam, az nem érdekel.

            A hajnalban történtek miatt nem tudom ezek után hogy viszonyuljak Edwardhoz. Én küldtem el; én kiabáltam vele olyan dologért, amiért lehet nem őt kellene okolnom. Csak egyszerűen sok volt már.

Lehet, hogy bocsánatot kellene kérnem?

            Visszaúton végig ez a gondolat járt a fejemben. Ha nem kérek bocsánatot, akkor hogy nézzek a szemébe? Hogy kérjem a segítségét, miközben ilyen rosszban vagyunk egymással?

Felléptem a verandára, és megálltam az ajtóban. Ujjaim a kilincsre fonódtak, de csak álltam.

Mit mondjak neki, ha bemegyek?

Azt már eldöntöttem ebben a pillanatban, hogy bocsánatot kérek. De mégis hogy kezdjek bele?

- Hello, Edward. Sajnálom a ma hajnali kirohanásom. Azért még lehetünk jóban? – Közben pedig békejobbot nyújtok neki, és bőszen vigyorgok, amennyire csak az arcom nyúlik.

Megráztam a fejem, hogy kiűzzem ezt a förtelmes képet a fejemből. Ez így nem megy.

Nekidöntöttem a fejem az ajtónak, és mondhatni teljes testsúlyommal nekitámaszkodtam.

Mit te…

Az ajtót belülről kinyitották, én pedig annyit vettem már csak észre, hogy Edward mellkasán fekszem, miközben ő átöleli a derekam.

- Öhm… bocsi – nyögtem ki nehezen, miközben felnéztem az arcára. A szemében furcsa fény világított, arcán féloldalas mosoly terült el. Legszívesebben mondtam volna neki, hogy nem ezt érdemlem, még haragudnia kellene rám, de nem tettem. A lényeg az, hogy itt vagyunk és látszólag nem haragszik rám.

- Semmi gond.

Még hozzá tett valami olyasmit, hogy: „Édes teher”, de ebben nem vagyok biztos, mert gyorsan mondta, nagyon halkan.

Megpróbáltam feltápászkodni, de Edward karjai még mindig a derekam köré fonódtak.

- Edward... nem kéne felállni?

Válaszra sem méltatott, erősebben ölelte át a derekam, és úgy állt fel velem, hogy a karjaiban tartott. Amikor álló helyzetbe értünk, elengedte a lábaimat, amik végre talajt érintettek. Mi a szösz?

- Hát… örülök, hogy visszajöttél.

- Azt hitted nem jövök vissza? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

Először megdörzsölte kezével az állát, majd beletúrt a hajába.

- Hajnalban volt időm gondolkozni – mondta, s fel-alá kezdett el járkálni azon a szűk kis téren. – Azt hiszem - vagyis nem hiszem, hanem tudom -, hogy elég bunkón viselkedtem veled az elmúlt napban. Mindennek persze megvan a számomra nyomós oka, de mondhatni Alice kicsit észhez térített.

- Alice? – pislogtam értetlenül.

- Tudod, este felhívott. Azért mentem a keresésedre olyan későn. Leordított, hogy lehetek ennyire fajankó, és hogy… Azt hiszem a többi nem lényeges – ráncolta össze a szemöldökét. – De azt be kellett látnom, hogy annak, amit én csináltam, semmi értelme.

- Tehát Alice miatt jöttél csak utánam? Azért, mert felhívta rá a figyelmed?

- Jaj, nem! Dehogy is! Amúgy is utánad akartam menni. Csak Alice nem látta a döntésem pontosan, ezért is hívott fel. A kis manó figyeli a jövőnket.

Eleinte nem akartam hinni neki, de aztán mégis úgy éreztem, hinnem kell neki. Hazugságvizsgáló képességem nem tudom használni, mégis reménykedem benne, hogy a mai kedvessége és a tegnapi gorombasága után nem lenne képes ilyen dologban hazudni nekem.

- És mégis miért mondod ezt el nekem?

- Azért, hogy megértsd, mi zajlik le bennem. Legalábbis egy kis részét. És őszintén szólva már meguntam, hogy távol tartsam maga tőled, és, hogy goromba legyek veled, Bella!

A vallomás, mintha mellbe vágott volna. Visszajöttem azért, hogy bocsánatot kérjek, erre tőlem kérnek bocsánatot.

- Az előbb egyébként miért indultál? – kérdeztem meg csak tématerelésként. Azt hiszem mostanra kezdett kínossá válni ez a csend.

- Téged akartalak megkeresni. És te miért jöttél?

Nojó… mondhatni itt az én nagy pillanatom. Kicsit nyálasnak tűnik számomra ez az egész (főleg amikor néha látom Adaméket béküléskor). Most jön az én vallomásom.

- Én is azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Nem voltam épp a legkedvesebb hozzád, és én is mindig goromba voltam veled, de ha a közeledben mindig ezt váltod ki belőlem! Amint valami mást kezdenék el érezni, megijedek, és muszáj, mint egy kis sündisznó kitennem a tüskéimet – mondandóm végére annyira belemerültem a szöveg áradatba, hogy észre sem vettem mit kotyogtam ki. – És azt is sajnálom, hogy tegnap úgy leordítottalak. Csak nem bírtam… nem bírtam… - A végére észbe kaptam. Edward furcsán csillogó szemmel nézett rám.

- Mit nem bírtál ki, Bella? – kérdezte lágyan.

- Azt, hogy azzal az embernővel olyan kedves voltál, velem pedig egész nap goromba. Életemben először féltékeny lettem – motyogtam lehajtott fejjel.

Odajött hozzám, és átölelt. Mélyen magamba szívtam az illatát.

- Most akkor mi van? – kérdeztem a mellkasától.

Hátrébb lépett, ölelő karjai lassan lecsúsztak rólam, nekem pedig hirtelen hiányérzetem támadt.

Felém nyújtotta a kezét, és mosolyogva megszólalt:

- Szia, a nevem Edward Cullen.

Mosolyogva én is belecsúsztattam kezébe az enyémet.

- Az én nevem Bella Smith.

Kezet ráztunk, az én vállam pedig rázni kezdte a nevetés. Edward szemében is huncut fény villant. Merre volt ez az Edward az elmúlt napban?

- Nos, Miss Smith, vagy inkább szólíthatom Bellának? – beleegyezően bólintottam. – Lenne kedve velem letelepedni az ágyra és beszélgetni? – újabb bólintás.

Odavezetett az ágyhoz, és mind a ketten leültünk rá.

- De előtte… azt hiszem gyakorolnunk is kellene. Először a munka, aztán a szórakozás.

Úgy tettem, ahogy mondta. Megpróbáltam kifürkészni a gondolatait. Mivel egyedül volt, nem is volt nehéz a dolog, csak utána, amikor megpróbáltuk a többi képességemet is felszínre hívni.

- Nem megy nekem még ez – nyögtem fel a sok erőlködéstől.

- Nem baj, nem kell erőltetni. Ha gondolod, akkor kezdjünk el beszélgetni.

Benne voltam a dologban. És fel is tettem a legelső kérdést, ami foglalkoztatott:

- Hogyan lettél vámpír?

Edward egészen Carlisle történetétől kezdte.

Elmesélte, hogy Carlisle Londonban született, valamikor 1640 környékén. Egy anglikán lelkész egyetlen fia volt. Az apja erősen hitt a gonosz létezésében, és üldözte a boszorkányokat, vérfarkasokat, és a vámpírokat is. Aztán egy nap találtak egy csatornában egy csapat vámpírt. Az emberek persze tudatlanul vasvillákkal és fáklyákkal mentek ellenül. Végül Carlislet az egyik megharapta. Mivel tudta, hogy az apja mit akarna tenni vele, elrejtőzött. Három napon keresztül kínozta az átváltozás, miközben oda kellett figyelnie, hogy egyetlen hangot se adjon ki, nehogy rátaláljanak. Aztán a harmadik napon rájött, mi lett vele.

Próbálta megölni magát… szédítő magasságokból ugrott le, hogy sikerüljön az öngyilkossága, de mivel a vámpírok nem képesek öngyilkosságra, így nem tudta megtenni. Később jött rá arra, hogy akár állatvéren is lehet élni.

Ezután a Volturihoz került, majd később orvos ként praktizált.

Miközben Edward mesélt, próbáltam elképzelni, vajon miket élhetett át Carlisle. Valamit sikerült elképzelnem, valamit nem. Főleg azt sajnáltam az egészben, hogy Carlisle annyi halált és háborút élt meg. Mindeközben persze áldottam is. Sok emberen segített.

Ezután Edward története következett. Elmondta, hogy spanyolnáthában szenvedett, és az édesanyja megígértette Carlisle-val, hogy bármi áron megmenti a fia életét. Félt attól, amit tenni készült, de végül megtette. Így lett Edwardból vámpír. Egy ideig teremtője – és egyben fogadott apja – mellett élt, de aztán megunta azt az életformát, és tíz évig kóborolt, miután újra visszatért a családhoz. Ekkor már Esme Carlisle társa volt.

Elmesélte fogadott anyja történetét is, ami nem volt épp szívderítő. Szegény nő… mennyi mindent kellett átélnie. De a lényeg az, hogy Carlisle mellett megtalálta a boldogságot.

- Ezután Roslaie csatlakozott a családunkhoz. De az ő történetét majd ő meséli el, ha esetleg megkérdezed. Én nem akarom magamtól elmondani. Azt hiszem az ő dolga. Ugyan úgy Emmettet és a többieket is kérdezd meg. Sőt, Emmett még lehet, hogy illusztrálni is fogja – nevetett halkan.

Hát igen. Emmett az Emmett. Azt hiszem, a családban legjobban rajta látszik, hogy nem sajnálja, amiért ilyen életet kell élnie. Meg persze Alice és Jasper. Jaspert nem nagyon ismerem, és a fájdalmas arckifejezésén kívül nem láttam semmi más érzelmet az arcán, de valahogy mégis lerítt róla és Alice-ről, hogy ők egy pár, és így a legboldogabbak.

A meséléssel elég sok idő eltelt. Mire észbekaptunk, már dél volt, az eső pedig halkan cseperegni kezdett.

- Mit szólnál hozzá, ha elmennénk a városba megint? – fordult felém Edward. – Nappal is próbálkoznunk kellene, nem csak este.

- Rendben.

Felvettem a kabátomat az ágyról, és kiléptünk az ajtón.

Edward nem viccelt. Tényleg szakad az eső.

- Mehetünk?

Bólintottam, és újra megtettük azt az utat, amit hajnalban is.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés