-         Szia Lia! – köszöntött Kate Denaliban.

-         Hello Kate! Remélem nem gond, hogy itt leszek egy kis ideig. – mondtam kissé félénken.

-         Nem dehogy. Alice már hívott minket, hogy jönni fogsz. – Hát persze, Alice. Tudhattam volna.

-         Hello Lia! – jött le a nappaliba Eleazar is.

-         Szia! – köszöntem neki.

-         Irina hol van? – kérdeztem kíváncsian.

-         Itt vagyok. Hello Lia! – jött oda hozzám és megölelt.

-         Valami gond van odahaza? – kérdezte Kate.

-         Nem, csak Tanya kiakaszt. – válaszoltam kissé letörten.

-         Amikor nálunk élt, akkor sem volt könnyű vele. De most, hogy Edwarddal van talán így jobb lesz egy kicsit. – mondta Irina. Ahogy megemlítették Edwardot mintha kést szúrtak volna belém. Nem tudom miért.

-         Én megyek és lepakolok, aztán meg elmegyek sétálni egyet, ha nem gond. – mondtam majd felmentem az új szobámba. Kipakoltam, majd felvettem egy pulcsit. Gondoltam kint hűvös van már ilyenkor este felé.

-         Elmentem. – mondtam, majd kiléptem a szabadba. Az este tényleg hűvös volt, sőt nyirkos. Kissé hátborzongató volt ez így, de nem bántam. Elindultam egy kis ösvényen, ami az erdőn átvezetett a városba. Lehet, hogy csak képzelődtem de, mintha lépteket hallottam volna magam mögött, így megszaporáztam a lépteimet. Nem képzelődtem. Egy sötét alak lépett ki elém az úton.

-         Héé kislány! Hová sietsz annyira? – kérdezte mézes hangon. Leszűrtem, hogy vámpír. Oké akkor a futás kilőve vagy mégsem?

-         Ki maga? És mit akar tőlem? Hagyjon békén! – válaszoltam durván, de a hangom remegett. Kikerültem a sötét alakot majd tovább mentem volna…

-         Ne olyan gyorsan! Hadd játszadozzam veled egy kicsit. Tudod, sokszor unatkozom. – mondta szívfájdító hangon.

-         Az a maga baja. Hagyjon békén! – feleltem majd futni kezdtem, de a vámpír gyorsabb volt nálam. Előttem termett és neki vágott egy fának. Ennyi végem van. De nem, nem adom fel! Lassan kúszni kezdtem vissza az ösvényre. Majd eszembe jutott egy másik ötlet. Nagy levegőt vettem, majd sikítottam és kiabálni kezdtem. Nem sok sikerrel ugyanis a vámpír egy szempillantás alatt odaért hozzám és befogta a számat.

-         Eddig kedves voltam hozzád, de mivel nem éltél ezzel a lehetőséggel most bosszút, állok. – Teljesen neki préselt a földhöz és mozdulni sem tudtam. Reszkettem, mint a nyárfalevél és azon imádkoztam, hogy hadd meneküljek meg.

-         Tudod-e, hogy nagyon jó illatod van? Persze, hogy nem. – nevetett gunyorosan.

-         Sajnálom, de nem bírom megállni, hogy ezt ne tegyem meg. – mondta sajnálkozva, majd a nyakamhoz hajolt és belém harapott. Mintha több éles kést szúrtak volna a nyakamba. Hallottam, ahogy a borotvaéles fogai átszakítják a bőrt a nyakamon majd szívni, kezdi a vérem és én, egyre jobban gyengülök. Nyilvánvalóan szívta a vérem az élősködő. Hiába ficánkoltam alatta a keze görcsösen fogott körbe. Az egyik karja a derekamat szorította a másik, pedig a nyakamat fogta. Már sikítani sem volt erőm. Aztán hirtelen eltűnt. Én pedig ott maradtam. Nem tudtam mi lesz velem, de amikor megéreztem a tüzet a testemben, akkor tudtam, hogy át fogok változni. Sokat olvastam a vámpírokról Carleslie könyveiben, így legalább tudtam, hogy mi vár rám. Egy valamiben biztos voltam: a szörnyűség még csak most kezdődik.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés