Meglepve emeltem el a fülemtől a telefont, hogy ellenőrizzem, de Alice neve volt a kijelzőn. Értetlenül hallgattam egy pár pillanatig, majd megköszörültem a torkom, és beleszóltam.

- Ki vagy? – kérdeztem halkan.
- Evan – jött a vidám válasz. – Alice kölcsön adta a mobilját – magyarázta.
- Csak úgy kölcsön adta? – kérdeztem bizalmatlanul.
- Na, jó, lenyúltam – vallotta be nevetgélve. – Szeretnék veled beszélni.
- Már most is beszélünk – mosolyodtam el.
- De személyesen.
- Miért? – halványlila gőzöm sem volt, hogy mit akarhat tőlem Evan. Hiszen ő maga is megmondta, döntöttem, ettől fogva, már nincs semmi dolga velem.
- Nem tudom – felelte őszintén. – Szeretnék a barátod lenni – mondta, de olyan lágysággal a hangjában, amitől az én szívem is ellágyult.
- Barátok? – kérdeztem mosolyogva, mire Evan is elnevette magát.
- Olyan lehetetlennek hangzik? – kérdezte nevetgélve.
- Éppenséggel, nem – feleltem. – Tudod mit Evan – mondtam végül magabiztosan. – Legyünk barátok.
- Remek – lelkesedett fel a fiú. – Mit szólnál, ha meghívnálak egy baráti fagyira? – kérdezte végül.
- Benne vagyok – mondtam vidáman. – De én most Port Angelesben vagyok, és…
- Én is itt vagyok – vágott a szavamba gyorsan -, éppen most sétálok el az árvaház előtt, és most látom, hogy a kocsidban ülsz, és telefonálsz – mondta nevetve, mire én hátra néztem, és tényleg megláttam őt, a telefonnal a kezében.

Letettem a telefont, és kipattantam a kocsiból, egyenesen Evan felé sétáltam, ő mosolyogva nyújtotta felém Alice telefonját.

- Szerintem jobb lesz, ha te adod vissza neki – mondta hamiskásan vigyorogva.
- Hogy tudtad elvenni egy médium telefonját? – kérdeztem felcsóválva.
- Tehetség? – billentette oldalra a fejét Evan. – Na, jó, az igazság az, hogy Alice csak akkor látja a jövőt, ha eldöntünk valamit, nem? – kezdte komoly arccal. – Nos, én nem döntöttem el, hogy elcsenem a mobilját, csak spontán ötlet volt, és mire rájött már késő volt. Ki lehet játszani, csak gyakorlat kell hozzá.
- És neked van belőle bőven – nevettem el magam. – Mármint gyakorlatból – magyaráztam zavarban. Lehetetlen, zavarban vagyok Evantől, pedig még csak nem is tetszik.
- Akkor kérsz egy fagyit? – kérdezte mosolyogva, mire én is elmosolyodtam.
- Erdei gyümölcsös és joghurtosat – feleltem, és megindultam a közeli cukrászda felé.

Miután kikértük a fagyit, leültünk a cukrászda előtti padok egyikére, és beszélgetni kezdtünk. Evan nagyon szórakoztató jelenség volt, mindig volt egy elsütnivaló poénja, amivel megnevetet. De a komoly témákhoz is hozzá tudott szólni. Késő este indultam haza, Evan ragaszkodott hozzá, hogy motorral egészen hazáig követ. Én persze kinevettem, mert mostanság valóban nem fenyeget semmi veszély, és ha mégis, most már valamennyire meg tudom védeni magam. De azért jól esett, hogy a házig kísért, majd egy színpadias meghajlással, elköszönt. Őrült egy pasi, de megkedveltem.

Anyáék már aludtak, én pedig olyan csöndben lopóztam be a szobámba, amennyire csak tudtam. Még a villanyt sem kapcsoltam fel, már éppen a ruháimat akartam levenni, amikor mocorgást halottam. Ijedten az ajtó melletti kapcsolóhoz araszoltam, és felpattintottam. Majdnem felsikítottam, megkönnyebbülésemben, amikor megláttam, hogy Alice ül az ágyamon, felhúzott lábakkal.

- Szia! – köszönt szomorkásan.
- A frászt hoztad rám – mondtam lihegve, majd lehuppantam mellé. – Ez a tied – nyújtottam felé az kis ezüst mobilját. Alice összeszűkült szemekkel nézett rám.
- Nem tetszik ez nekem – mondta neheztelően.
- Mi az, ami nem tetszik neked? – kérdeztem hasonló hangnemben.
- Evan – felelte kurtán, majd felpattant, és mint egy kis manó, járkálni kezdett a szobámban.
- Mi bajod vele, szerintem rendes – rántottam meg a vállam.
- Túlságosan is rendes – Alice megállt egy pillanatra, és végigmért. – Tudja, hogy működik a képességem – mondta, szinte sértetten.
- És? – kérdeztem értetlenül.
- Veszélyes – most már végképp nem értettem.
- Alice, nem értelek – felálltam, egyenesen elé, majd belenéztem a sötétarany szemeibe. – Evan nem veszélyes ránk, sem rám sem pedig rád. Hidd el, nagyon rendes, ma sokat beszélgettünk, és nem akar semmi rosszat.
- De… - kezdte ő, majd hirtelen elhallgatott, és maga elé meredt, a szemei üvegesek lettek, ijesztő látvány lett volna, ha nem tudom, hogy ilyenkor látomása van.
- Mit látsz? – kérdeztem gyorsan.
- Én – pislogott párat, majd megint rám nézett. – Lizzy, Evan nem az, akinek megismerted – mondta végül komor arccal. – Ő nem csak a barátod akar lenni.
- Már te is kezded – morrantam fel, és leültem az ágyra. – Nem elég nekem Emmett féltékenysége? – kérdeztem mérgesen. – Jól éreztem magam Evannal, de ennyi – mondtam kedvesebben. – Csak barátok leszünk, és ezen nem fog tudni változtatni, mert nem hagyom. Emmett nekem az igazi.
- Tudom – mondta megadóan, majd lehuppant mellém az ágyra. – De akkor is figyelni fogom.
- Oké – hagytam rá. – Te miért nem mentél vadászni? – kérdeztem végül.
- Bella és én kicsit később megyünk – felelte Alice, miközben a szekrényem elé lépett. – Te szent ég – kiáltott fel hirtelen. – Hova tűntek a ruháid?
- Elajándékoztam őket – feleltem lazán, mire Alice morgolódni kezdett.
- Egy Cullennek, nem lehet ilyen kevés ruhája – mondta morcosan. – Azt hiszem, hogy az olimpiai pláza még nyitva van – gondolkodott el hirtelen.
- Alice én nem vagyok Cullen – mosolyodtam el, nagyon jól esett, hogy ő már annak tart.
- Még nem – javított ki vigyorogva. – Akkor sem engedhetem, hogy ilyen kevés ruhád legyen, és a kiegészítők – mondta szenvedő arccal. – Hozd a kabátod, megyünk vásárolni – mondta végül, mire én az órára néztem.
- Fél tíz van – mondtam meglepve. – Lehet, hogy neked nincs szükséged alvásra, de nekem még igen – mondtam kihangsúlyozva a „még” szót. – Ma este elmentek szépen vadászni, és majd holnap elvihetsz vásárolni – mondtam diplomatikusan.
- Jó – egyezett bele Alice. – De holnap tízre itt leszek, és nincs semmi kifogás.
- Igen is főtörzsőrmester – szalutáltam vigyorogva, mire Alice is felkuncogott.
- Most megyek – mondta végül, és az ablakomhoz sétált. – Ja, és mindjárt telefonod lesz – szólt vissza nevetgélve.
- És ki fog hívni? – kérdeztem, de a válasz elmaradt.

Hanyatt dobtam magam az ágyam, és Emmettre gondoltam, annyira hiányzik, pedig alig pár órája ment el. Ekkor valóban megcsörrent a telefonom, szívdobogva néztem rá a kijelzőre, de nem Emmett száma volt, hanem Edwardé.

- Szia, Edward! – szóltam bele meglepetten.
- Szia, Lizzy! Nem aludtál még ugye? – kérdezte udvariasan.
- Nem – mondtam mosolyogva. – Baj van? Miért hívsz? Csak nem Emmett… – hadartam gyorsan.
- Nyugi, nincs semmi baj – nyugtatott Edward. – Csak azért hívlak, hogy beszélj vele, mert ő nem bírjuk már a folytonos sóhajtozását. Hiányzol neki.
- Ő is nekem – mondtam meghatottan.
- Szia, cica! – szólt bele szerelmem mély dörmögő hangon.
- Nem ízlik a grizzly? – kérdeztem kuncogva, mire Emmett felhorkant.
- Semmi sem ízlik – mondta szomorkásan. – Hiányzol – mondta végül, nekem pedig ellágyult a szívem.
- Te is nekem – mondtam boldogan. – Alig várom, hogy újra ölelj.
- Azt hiszem, hogy ez lesz a világ leggyorsabb vadászata – dörmögte szerelmem, mire én felkuncogtam.
- Maradj nyugodtan, én nem megyek sehova – nevetgéltem. – Holnap este is itt leszek, rád várva, szerelmesen.
- Tudod, hogy ilyenkor mit szoktam mondani – Emmett hangja feszült volt, biztos, mindenki ott van, és nem akar, romantikus balfék lenni, mert ő egy macsó pasi.
- Én is szeretlek – mondtam vigyorogva. – De most már lefekszem, mert Alice holnap vásárolni visz – mondtam végül szenvedő hangon.
- Szegényem – nevette el magát. – Minden percben rád fogok gondolni – suttogta Em, de nem értettem miért. Hahó, szuperhallású vámpírok.
- Te is nekem – feleltem végül fülig érő szájjal. – Szeretlek.
- Én is – motyogta bele a telefonba, majd megszakadt a vonal.

Bementem a fürdőbe, és megengedtem a vizet, egy lazító fürdőre volt most szükségem. Addig ültem a kádban, amíg majdnem teljesen kihűlt a víz, az agyamat kikapcsoltam, jó volt egy kicsit a csend, és a magány. Már éjfél is elmúlt, mire ágyba kerültem, az utolsó gondolatom, Emmett volt, és mosolyogva aludtam el.

Kurt Cobain mámoros hangja szólt egyre hangosabban, kinyitottam a szemem, pislognom kellett párat, mire kitisztult a látásom. Fényesség uralkodott a szobámban, tehát reggel van, a telefonomért nyúltam, és megnyomtam a zöld kicsi gombot.

- Mesélj! – ásítottam bele a telefonba.
- Jó reggelt álomszuszék! – csilingelte Alice. – Bocs, hogy felébresztettelek, de randink van.
- Mennyi az idő? – kérdeztem, miközben elnyomtam egy újabb ásítást.
- Fél tizenegy – világosított fel Alice. – Három perc múlva ott leszek nálatok, szóval csipkedd magad.
- Oké – mormoltam bele a telefonba.

Nehézkesen kikászálódtam az ágyamból, és csigalassúsággal megindultam a fürdő felé. Nem aludtam valami jól, folyton Pam szavai jártak a fejemben, a hatalomról szól minden. Szép kilátások, mit ne mondjak. Gyorsan lezuhanyoztam, majd törölközőbe visszamentem a szobámba, valóban kevés ruhám marad, de legalább jó helyre kerültek. Egy vékony szövetgatyát, és azt a pólót vettem fel, amit apa hozott nekem Jamaicáról, amikor anya és ő elmentek a második nászútra, színes volt, és az elején egy hatalmas joint virított. Viccesnek találtam ezt a pólót, és szerettem is. Megfésültem a hajam, majd gyors mozdulatokkal befontam. Felkaptam a pénztárcámat, meg a telefonomat, és lerobogtam a konyhába, ahol anya és Alice a konyhaasztalnál ülve beszélgettek.

- Sziasztok! – köszöntem mosolyogva, és felkaptam egy almát.
- Mi ez a borzalom rajtad? – kérdezte Alice elszörnyedve, anya felnevetett, én pedig nyelvet öltöttem rá.
- Nem leszólni – húztam fel az orrom. – Én szeretem – simítottam végig a póló elején.
- Még Harold vette neki – magyarázta anya. – Harold és Lizzy ízlése teljesen megegyezik – rántotta meg anya a vállát.
- Látod, ezért jön el velem vásárolni – vigyorodott el Alice.
- Igen is, hogy jó ez a póló – makacskodtam. – Ha meg nem tetszik, nem kell rám nézni – mondtam sértetten. Alice felállt, és átkarolta a vállam.
- De tetszik – mondta békítően, egy szavát sem hittem el. – Akkor indulhatunk?
- Persze – mondtam még mindig morcosan.
- Nem eszel? –kérdezte anya, mire én csak felemeltem az almát. – Persze, ez aztán tápláló.
- Majd én megetetem – kiabálta vissza Alice már az ajtóból. –Szia, Miranda! – köszönt el udvariasan, én csak inteni tudtam.

Már a kocsiban ültünk, amikor Alice felém fordult, és a kezembe nyomott egy aranyszínű kártyát, én értetlenül pislogtam rá, mire felkacagott.

- Nem volt könnyű, de tegnap elintéztem a saját bankszámládat – magyarázta vidáman.
- A saját bankkártyám? – kérdezte meglepve. – De nekem már van egy – azon volt az a csekély kis összeg, amit két éve gyűjtögetek.
- Fordítsd meg – unszolt vigyorogva, és elkezdett kutakodni a táskájában, én szófogadóan megfordítottam, és elvigyorodtam, mikor megláttam Alice kezében az ugyanolyan kártyát.
- Egyforma – mormoltam, az én kártyámon az LC monogram volt, míg az övén AC. – Ezt nem fogadhatom el – ráztam meg a fejem.
- Pedig már a tiéd – rántotta meg a vállát Alice. – Elméletileg már te is Cullen vagy, úgyhogy nincs apelláta.
- De… - kezdtem, mire Alice felemelte a kezét.
- Nincs apelláta – morogta, ijesztő lett volna, ha nem grimaszolja el magát. – Azt akarod, hogy megsértődjek? –kérdezte végül mártír fejjel.
- Nem – ráztam meg a fejem. – De akkor sem kéne…
- Felhívhatom Emmettet, és beárullak neki – mondta gyerekes hisztivel, mire elnevettem magam. – Akkor induljunk, mert Bella már Port Angelesben van.

Alice valóban fáradhatatlan, egyik boltból ráncigált a másikba, a végén már nem bírtam, és leroskadtam egy padra, Bella mellém telepedett, miközben figyeltük, ahogy Alice pörög, mint egy búgócsiga.

- Ezt nem lehet megszokni – ráztam meg a fejem.
- Nem, de egy idő után már nem annyira borzasztó – nevette el magát Bella. – Alice már csak ilyen.
- És még Edwardról gondoltam, hogy drogozik – kacarásztam.

Csak egy pár percig lehettünk nyugton, mert Alice felrángatott minket. Délután négyre értünk haza, egy halom szatyorral, kétszer kellett fordulni, mire midet behoztuk. Anya üdítőt tett a két lány elé - mihez hozzá sem nyúltak – míg én bemutattam a frissen vásárolt ruhákat. Alice és Bella elbúcsúztak, én pedig a szobámba mentem elpakolni a ruháimat. Épphogy végeztem, meghallottam a csengőnket, majd anya hangját.

- Lizzy, keresnek – kiabálta fel, mire én azonnal lerohantam.
- Ki keres? – kérdeztem, ekkor megláttam Evant, amint lezserül az ajtófélfának támaszkodik.
- Szia! – köszönt mosolyogva.
- Szia! – mosolyodtam el én is. – Anya ő is Evan Mcelister, az osztálytársam.
- Már bemutatkozott – mosolyodott el anyám. – Most megyek, mert a sütőben van a süteményem.
- Gyere be – tártam szélesre az ajtót, de Evan nem jött be.
- El akarlak rabolni – vigyorodott el.
- Megint? – kérdeztem szintén vigyorogva.
- Oké, egy-null oda – hajtotta le a fejét. – Akkor másképp kérdem. Nincs kedved egy kis sétához?
- Nagyon szívesen – bólintottam rá, majd bekiabáltam anyának. – Elmentem sétálni.

Már sötétedett, habár nem igen lehetet látni a napot a vastag felhőtakaró miatt. Az erdő irányába vettük az irányt.

- Milyen volt a napod? – kérdezte Evan.
- Fárasztó mosolyodtam el. – Alice elvitt vásárolni – húztam el a szám.
- Azt hittem, hogy a lányok szeretnek vásárolni.
- Szeretek is, de amit Alice művel, az már sok – ráztam meg a fejem. – Ő sportként fogja fel a shoppingolást.
- Ezt a pólót is ma vetted? – mutatott rá a jamaicai pólómra.
- Nem, ez már nagyon régi – vigyorodtam el. – Apától kaptam, jamaicai.
- Tetszik, habár rajtad minden jól áll – mormolta halkan.
- Evan? – megálltam, és szembenéztem vele. – Te ugye nem csak a barátom akarsz lenni? – kérdeztem meg egyenesen. Elvégre minek köntörfalazni, hiszen a válaszon mindenképpen nem. Evan felkapta a fejét, és a szemeiben megpillantottam azt, amit nem akartam.
- Én tényleg szeretnék a barátod lenni Lizzy – kezdte halkan.
- De? – tudtam, hogy van de, mindig van de.
- Nincs de – lehajtotta a fejét, és elfordult. A kis hazug.
- Oké, ha nincs de, akkor…
- Tetszel – vágott a szavamba gyorsan, felém fordult, és megfogta kétoldalt a vállam. – Nagyon tetszel nekem, és nem bírom ki, hogy ne csókoljalak meg – hadarta gyorsan.
- Evan ez… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert az ajkai már az enyémen voltak. Erőszakosan csókolt, követelőzve, várta, hogy visszacsókoljam. De én nem tettem, kapálóztam, és csapkodtam, de egyszerűen túl erős volt, nem tudtam szabadulni. Nem Tehetetlen voltam, ezért taktikát változtattam, a hagyd - magad- előbb- szabadulsz stratégia.
- Lizzy? – egy mély öblös hangot hallottam, ekkor Evan elengedett. Én pedig ellöktem magamtól, és a hang irányába fordultam, bár tudtam, hogy kihez tartozik…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés