A lelkem mélyén éreztem, hogy a mai nap másabb lesz, mint a tegnapi. A tegnapi délelőtt rosszul kezdődött; a mai ezzel ellentétben jól. És még olyan sok dologban különbözött.

A városhoz közeledve egyre jobban kezdett rajtam eluralkodni a zsongás okozta fejfájás. Megálltam, és Edward is észrevette, hogy már nem futok, ezért visszajött hozzám.

A fejem két oldalára csúsztatta a kezét, és próbált gondolatban üzenni nekem.

„Zárd ki a hangokat! Emlékszel? Azt mondtam, ha sikerül kizárnod, akkor a tenger morajlására hasonlít. Ha egy párszor sikerül egymás után, akkor lehet, hogy automatikusan be fog állni ez. És akkor nem kell többet aggódod azért, hogy elnyomnád a többi képességed.”

Hangját tisztán hallottam, mégis kicsit távolinak tűnt.

Koncentrálni kezdtem. Ki akarom zárni a hangokat a tudatomból. Kérlek, kérlek… csak sikerüljön! Kiragadtam mindközül Edward gondolatait, és csak arra figyeltem.

Folyamatosan mondta, hogy mit kellene éreznem, hogy mit kelene csinálnom. És én követtem az utasításokat. Lassan, de kizártam a többi ember gondolatát a fejemből, és rájöttem, igaza van.

Mintha a saját kis szigetemen lennék. A partot lágyan nyaldossák a tenger hullámai. És éreztem az illatát.

Hatalmas mosoly terült szét az arcomon. Lassan kinyitottam a szemem, és láttam, ahogy Edward szemei is csillognak. Tudta, hogy sikerült.

Örömömben beleugrottam a nyakába.

- Köszönöm! – kiáltottam boldogan.

Megfogtam a kezét, és szinte táncolva húztam magammal, hogy menjünk be a városba.

Már ott is könnyebb volt minden. Mialatt közelebb kerültünk, kicsit erősödni kezdett az a bizonyos „morajlás”, de visszaszorítottam. Már csak azt kell kikísérleteznünk, hogy a képességeim tudom-e használni.

A városban minden jó volt. Szerencsére senki sem ismert fel az esti incidens kapcsán. Még az a hajléktalan férfi is csak meresztette a szemét.

Természetesen észrevétlennek maradni nem sikerült. Akár merre mentünk, mindenhol megbámultak mindent. Bementünk az ottani plázába is, mert Alana nem épp megfelelő öltözékeket pakolt be nekem, ezért megkértem Edwardot, hogy menjen el valamerre ameddig én megfelelő ruha után nézek.

Bementem az egyik üzletbe, gyorsan felkaptam egy szürke és egy kék garbót a többi körül, és bementem a próbafülkébe, hogy felvegyem. Tény, hogy átlagos garbók voltak, de Alana megtanított rá, hogy mindent vegyek fel, mielőtt megveszem. Egyszer nem hallgattam rá, aztán amit megvettem póló szinte alig akart rám jönni.

Bementem a próbafülkébe, fel is vettem mind a két pólót. A kék nagyon megtetszett, úgyhogy el is döntöttem, amint kifizetem azonnal visszakapom magamra.

Az eladónőnél kifizettem, és szóltam neki, hogy gyorsan visszemegyek és átveszem a felsőt.

Itt végeztem, és van két normális felsőm is. Nagyon remélem, hogy nem maradunk ott tovább két napnál.

Kimentem az üzletből, és elindultam Edward keresésére. Fogalmam sem volt, hogy merre keressem, úgyhgy elindultam az illata után.

Megtaláltam a pláza bejáratánál a folyosón, egy padon ülve, miközben egy eléggé furcsa kinézetű lány próbált rámászni.

Edward, amilyen jó modorú a legtöbb nővel szemben, óvatosan próbálta közölni a lánnyal, hogy nem kér belőle.

Halkan elnevettem magam, miközben belehallgattam a lány gondolataiba. Edwardot cukifiúnak gondolta, és magában elég obszcén képeket képzelt el. Ha tudná, hogy gondolatolvasó!

Az éppen terrorizált vámpírfiú felém fordította könyörgő tekintetét, és gondolatban ezt üzente:

„Csinálj valamit!”

Úgy elnéztem volna még, de ma kezdődött el igazán a barátságunk, nem hagyhatom cserben. Miközben haladtam feléjük, gondolkozni kezdtem, vajon milyen ürüggyel érzem el, hogy a lányt sikerüljön eltávolítani.

- Hello. Mehetünk? – néztem Edwardra.

A csaj is rám nézett, majd végigmért. Önmagában dühöngött egy sort, de akkor sem akart tovább állni. Még mindig kiartóan közeledett Edwardhoz, és meg is próbált végigsimítani a combján. Ő persze lesöpörte a lány kezét magáról, de ezzel sem ért el sokmindent.

A francba! A mai lányok komolyan igényelik az ember türelmét! Némelyik a suli legmenőbbje, és máris azt hiszi magáról, hogy minden pasit megkaphat, akit csak akar.

- Figyu, nem szállnál le a pasimról? – pirítottam rá. – Azt hiszem egy párszor már megpróbálta közölni veled, hogy békén kéne hagyni, de úgy látszik, még akkor sem értettél a szónól, amikor idejöttem.

Edward hatalmas vigyorral az arcán felállt, és megfogta a kezem. Az ülve maradt lány magában puffogott, és olyan megjegyzéseket tett rám, hogy ronda, undorító. Még tovább is cifrázta volnam, de ahogy láttam Edward arcáról elkezdett leolvadni a vigyor.

- Nézz tükörbe – vetette oda neki, majd tovább indultunk.

Kint a pláza előtt kiszakadt belőlem a nevetés. Komolyan röhejes volt, ahogy Edward azt a kiscsajt prbálta magáról lerázni. Az utána lévő dolgok nem nagyon érdekeltek.

- Köszi, hogy kimentettél – fújta ki megkönnyebbülten a levegőt. – Az elmúlt több, mint százhetven évben nem találkoztam még ennyire rámenős csajjal.

- Nincs mit. Bevallom, meggondoltam egy párszor, hogy nézzem-e tovább a műsort, vagy mentselek ki – kuncogtam tovább, Edward pedig sötétt pillantást lövellt rám. Ezen még jobban kiszélesedett a mosolyom. – Melletted mindenki ilyen remek pillanatokat élhet át? – incsekledtem. – Mert ha igen, akkor szívesen meghívlak a legközelebbi vásárlási fellángolásomra. De persze nyugodt lehetsz. Nem sok ilyen fellángolásom van.

- Igen, de legközelebb inkább bemegyek veled a boltba – morgott.

- Na, nevess már! Ritka látványosság volt. Egy adonisz a kispadon, és megpróbál rámászni egy hülye kis csitri. A turisták még fényképeztek is, nem láttad?

- Komolyan? – nézett rám kitágult pupillákkal.

- Dehogy is! – nevettem tovább is. – Héj, vámpír uraság. Csak nem öregkori szenilitása van?

- Távolról sem. Csak erősen kellett koncentrálnom, hogy udvarias maradjak.

- Végülis érthető.

Ezt a dolgot ennyiben hagytuk. Zavartan vettük észre mind a ketten, hogy még mindig egymás kezét fogjuk. Elhúzódtunk mind a ketten, Edward pedig megköszörülte a torkát.

- Hova tovább?

Mivel még nem jártam ort Angelesben, Edward tartott nekem egy kis körutazást. Kimentünk a Cresen* tó partjához. Gyönyörű volt a kilátás.

Pár órás lófrálás után elindultunk vissza a vadászházhoz.

- Elmeséled te hogyan változtál át?

Kérdezte Edward hosszú hallgatás után.

- Biztosan érdekel? Az én átváltozásom nem olyan izgalmas, mint a tiéd. A lényeg az, hogy Edmundék találtak rám. Egy vűmpír intézett el. Arra viszont azóte sem jöttünk rá, mit akart tőlem. Nem harapott meg, csak megkínzott.

A papírjaim szerint az emberi nevem Isabella Swan, de ezt a nevet nem akartam használni. Olyan idegennek tünt.

Újra elgondolkoztam azon a kérdésen, ezek után miért nem kutattam a családom után? Biztos volt egy anyám vagy egy apám valahol. Vagy talán egy testvérem. Én mégsem kezdtem el keresni. Megbékéltem azzal, hogy meghaltam számukra.

Azt sem kutattam, melyik vámpír akart megölni. Egyszer ugrott be valami kép, amikor megláttam egy göndör, vörös hajú nőt az utcán. Egy másik nő képe jelent meg a tudatomban. Egy vámpíré. Éhes, vörös szemeit rám függesztette, miközben kacagott a nyomoromon. Ezek után nem történt semmi, én pedig annyiban hagytam a dolgot.

- Látom, elgndolkoztál – mondta Edward kedvesen.

- Igen. Tudod… megvoltak a papírjaim, én mégsem kutattam a családom után. Elfogadtam, hogy jóformán halott vagyok. A vámpír létet új életként kezeltem. Új ismerősökkel, a régieket kizárva. Azt sem tudom, hol éltem pontosan. Edmundék elárulták a nevem, de a többiről megkértem, hogy hallgassanak.

- Értem. Akkor te Alice ellentéte vagy. Ő meg akarja tudni, hogy ki volt régebben. De eddig még nem járt sikerrel.

Aprót mosolyogtam, de közben önmagam is vádoltam egy kicsit. Itt van Alice, akinek minden vágya, hogy megtudjon valamit a múltjáról, én pedig nem kapaszkodom bele az utolsó kis morzsába sem.

- Egyébként, jól áll a kék szín – jegyezte meg Edward mintegy mellékesen. Nem tudom, hogy csinálta, de rögtön jobb lett a kedvem.

A házban elpakoltam a vásárolt garbót, a régebbit pedig belegyűrtem a táskámba.

Újra leheveredtünk az ágyra. Edward a könyve társaságában, én pedig az iPodoméban. Nem zavarta egyikőnket sem, hogy nem beszélgetünk.

Persze minden idegszálam megfeszült, már csak attól a gondolatótl is, hogy mellettem van.

- Mit olvasol?

- Csak egy anatómiai könyvet. Carlisle tart egy cosmó ilyet a szobájában, és a legőjabbat elhoztam magammal. Még mindig jobb, mint az a vámpíros könyv, amit Emmett csempészett bele valahogy a táskámba.

- Óh, Emmett – nevettem halkan. – Ő mindig ilyen?

- Igen. De nem zavartatja magát.

- Vettem észre.

Pár percig megint csendben ültünk. Élveztem a csendet.

- Edward, gondolj valamire. Vagy csak gondolatban kezd el mormolni amit olvasol.

- Miért?

- Gyakorolni szeretnék. Remélhetőleg sikerül majd kizárnom a gondolataidat, és akkor megpróbálom az egyik képességem hasznáni.

Edward úgy tett, ahogy kértem. Én pedig lassan, de kizártam a gondolatait a fejemből, és lehalkítottam.

Akkor most jön a próba. Melyik képességem is használjam?

Megvan!

Megpróbáltam a palyzsom kiterjeszteni. Nem sikerült. Sőt, valami egészen furcsa dolgot érzékeltem.

Hirtelen vágy söpört végig rajtam. Rápillantottam Edwardra. Az eddigi elfolytott érzelmeim, amiket a látványa okozott, hirtelen elfogott.

És azt hiszem őt is. Rám függesztette a tekintetét, és jóformán felfalt a pillantásával. Szemében a vágy tüze égett, és azt hiszem minél hamarabb ki akarta elégíteni a tűz akaratát.

Szinte egyszerre kaptunk egymás ajkai után. Beletúrtam a hajába, ő pedig a hátamra fordulva fölém kerekedett. Lassan haladt lefelé a nyakamnál, de a garbó miatt nem tudott tovább haladni. Hallottam az anyag reccsenését. Legszívesebben szóltam volna, hogy ne, mert annak a színe jól ált nekem, de nem szóltam. Helyette belevesztem a csókba és a vágyba.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés