|
26. fejezet
2010.06.27. 22:10
Jacob
Lassan sétáltam oda a hatalmas ablakhoz. Nessie az ágyon nyugodtan lélegzett, éreztem tekintetét a hátamon, ahogyan minden mozdulatomat árgus szemekkel figyeli. Bosszantott, hogy a számomra kellemes pillanatot félbeszakították, márpedig sejtettem ki lehetett az. Mivel a Cullen családból mindenkinek már a lélegzetét jól felismertem, egy sikolyból könnyen rájöhettem, hogy még csak nem is a falkából valaki. Sam eltávozott, mikor Cullenék kimentek, nem szeretett volna az ismeretlen vérszopó közelében lenni, bár még kilométeres távolságból is érzetem, hogy figyel engem. Annak ellenére, hogy évekkel ezelőtt kiléptem a falkából, még mindig figyelt, követett és ellenőrzött. Nem tartottam szükségesnek, de ragaszkodott hozzá, mint barátom. Igen, Sam és én annak ellenére, hogy külön falkát irányítottunk megmaradtunk barátoknak, noha nem sokáig tudunk megmaradni egy társaságban, tekintve az Alfa sorsot.
Kinéztem az egyik elválasztott üvegablakon, mely szinte teljes kilátást nyújtott volna az egész kertre, sőt még a hegyeket is lehetett látni, de távolról, amit most láttam nem. Hátam görcsbe rándult, testemen láthatatlan remegés lett úrrá. Az ablak alatt, nem messze az ismeretlen vérszopó őrjöngve bámult valakit, melyet takart a ház alatt lévő erkély. Csak azt a barna hajú nőt láttam, kitől kivert a víz. Már éppen fordultam volna vissza, mikor éreztem, hogy Nessie illata felkavarodik a levegőben és én azonnal pördültem egyet.
Már nem volt ott.
Hangosat káromkodva iramodtam utána, és a nagy sietségben kifelé menet belegabalyodtam a szívverésmérőbe.
- A fenébe! – morogtam és türelmetlenül kirántottam a kezemet a zsinórok közül, mire a gép még egyet pittyenve végleg megadta magát.
Nem sajnálva a drága műszert félre rúgtam az útból és Nessie után vetettem magamat.
Szívem őrült tempóban csaholt a mellkasomban. Ha valami baja esik…
Még gondolni sem akartam rá, helyette inkább kieresztettem a hangomat, és mint aki megőrült, úgy üvöltöttem a fejemben Edwardnak, hogy még időben leállítsa azt a nőszemélyt, még mielőtt véletlenül neki megy Nessie-nek.
Mire a földszintre értem láttam, amint a bejárati ajtó tárva nyitva van, még egy kisseb darab kis letört belőle, olyan erősen vágták ki.
Követtem kiválasztottam útját, hátra a csetepaté helyszínére. Úgy éreztem, már elkéstem, mert hátulról egy hangot sem hallottam, hogy kiabálnák, hogy álljon meg.
Hátrahőköltem, mikor megláttam a jelenetet.
Egyedül Nessiet láttam, ahogyan az ismeretlen nőnek ront, mielőtt az nekimehetett volna Bellának, aki hátrálni kezdett.
Nessie nem tétlenkedett erősen tépni kezdte a vérszívó haját, aki ettől megdermedt meglepetésében és egy hangosat morogva ellökte a kicsit onnan, és nem törődve vele tovább közeledett Bellához.
Gyomromat hirtelen ismeretlen érzés öntötte el. Testem már jóval intenzívebben kezdett el dülöngélni és remegni, éreztem amint az átváltozás határa, kerülget.
Észre se vettem lábam mozgását úgy ugrottam Bella elé, ki meglepetten szűkölt.
- Mi a… - kezdte volna a nő, mire rámorogtam.
- Ha közelebb jössz nagyon megbánod, hogy idejöttél! – szűrtem a fogaimon keresztül, minden szót alaposan ejtve. Meglepődtem saját magamon. Ez aztán a nagy szám! Teljesen higgadtan kezeltem a helyzetet, annak ellenére, hogy belül ordítottam és fejemben százféleképpen széttéptem ezt az ocsmány vámpírt.
A nő összeszűkült szemekkel nézett rám, de értette, hogy komolyan beszélek, ezért nem jött közelebb. Az egész lényéből sütött, hogy legszívesebben végezne velem, de láthatóan nem kívánt kárt tenni bennem. Amit bántam. Szívesen láttam volna az arcát, mielőtt letépem a fejét…
Annyira elborított a gyűlölet és a védekezési ösztön, hogy először nem is néztem körül, mi történik.
Meglepetten tapasztaltam, hogy senki nem mozdult. Habár mindenki visszafojtotta lélegzetét, senki nem tett semmit az ellen, hogy megakadályozza Kathrine közeledését Bella felé, sem pedig hogy Nessiet elkapják, még mielőtt elérte volna azt a nőt. Pedig ezerrel kiabáltam Edwardnak, hogy állítsa meg!
Bella mögöttem, megérintette a lapockámat, melytől megremegtem. Olyan hideg volt a keze, mintha egy tóba löktek volna, ami éppen most kezd felolvadni a téli fagy után.
Libabőrös lettem tőle, de nem törődtem a kellemetlen érintéssel. Mérgesen fordultam a tőlem 2 méterre ácsorgó Edwardhoz, aki Nessiet tartva a kezében valamit mormolt az orra alatt. Nem nézett ide, de még csak sehova sem. Nessiet sem nézte. Maga elé meredt kifejezéstelenül.
Dühödten lépkedtem oda mellé és dühösen megmarkoltam a vállát. Ezzel egy időben a kis Alice mintha elillant volna, eltűnt.
- Miért nem állítottad meg? – vicsorogtam.
Nem mozdult, csak pár pillanat múlva nézett rám. Jéghideg tekintete nem árult el semmit, de a hangja…
- Mert nem volt időm rá. Túl későn szóltál…
- Érezned kellett volna, hogy jön!
- Abban a pillanatban nem éppen arra figyeltem, hogy figyeljem, mikor robban ki a lányom. Mégis honnan tudhattam volna, ho…
- Edward, ez most nem segít. Vigyük be Nessiet! – mondta békítőleg Carlise és el akarta venni Nessiet Edwardtól, aki nem hagyta.
Morgolódva fordultam a doktor felé.
- Mi történt vele? – kérdeztem nem is rá nézve, hanem Nessiet vizslatva, aki a még szokottnál is sápadtabb volt.
A doki sóhajtott, majd kötelességtudóan érintette meg Nessie homlokát.
- A láza mikor utoljára néztem lement, de most újra visszatért. Bizonyára a hirtelen mozdulat tette, és még az a lökés sem segített rajta – nézett el Kathrine felé megrovóan -, ezért úgy gondolom még egy napig pihennie kéne. Az után egy sürgős vadászat, hogy az erejét visszanyerje – mondta komolyan az orvos hangja, de ahogyan befejezte újra az az aggódó nagyapa volt, aki ezelőtt az egész előtt mindig.
Edward halkan beszélt, de így is értettem.
- Beviszem, utána megbeszéljük ezt az egészet – fordult is meg, de hirtelen megdermedt, mert érezte, hogy szorításom csak erősebb lett a vállán. Eszem ágában sincs elengedni, míg át nem adja Nessiet nekem.
Edward szúrósan nézett rám.
- ÉN viszem be!
Bólintottam, de azért szorosan Edward mellett kullogtam, le nem véve a szememet Nessieről. Nem volt ínyemre a dolog, de tekintve, hogy ő az apja semmi kifogásom nem lehetett. Úgy omlott a karjaiba, minta oda faragták volna, túl tökéletes volt. Bronzbarna haja a vállát nyaldosta, még a keze Edward mellkasát szorongatta. A szemeit lehunyva tartott és minta erőlködne.
Már is aggodalmasan nyúltam felé, de Edward elrántotta.
- Csak fel akar kelni.
- Vajon miért? – kérdeztem gúnyosan visszanézve, és megláttam, ahogyan az új jövevény mereven néz utánunk. Teste merev volt, mint a kő, tekintete veszélyes és a tűz még nem csillapodott benne. Láttam Bellát is, aki ahogyan hátra néztem rögtön megfordult és bűnbánó arccal nézve szaladt utánunk.
A család többi tagja már rég előttünk volt, csak Jasper lépkedett Edward balján, Nessie haját simogatva. Amennyit megtudtam róla és a képességéről biztosan Nessie fájdalmát, enyhíti, ugyanis már nem fészkelődött Edward karjaiban, hanem nyugalmas arccal feküdt apja karjaiban.
Fel nem foghattam mi ütött Nessiebe. Még rosszabbra akarta fordítani az állapotát? Miért nem várta meg, míg elmondom mi a helyzet itt kint? Olyan makacs volt, mint a szülei, de ez a tulajdonság csak még vonzóbbá tette számomra, nem viselném el, ha bármi baja esne, pláne otthon. Az már abszurd lenne. De ez… ez a nő kiakasztó. Nem elég hogy neki megy a legjobb barátomnak, de még a bevésődésem tárgyát is képes volt bántani…
- Elég Jacob! – morgott Edward, miközben lefektette Nessiet a vizsgáló asztalra. Halványan hallottam, ahogyan valaki az összetört műszer miatt káromkodik. Ha jól sejtettem Carlise. – Tulajdonképpen a te hibád is. Figyelned kellett volna rá… - mondta Edward betakarva kedvesemet, majd felnézett rám.
- Te sem mozgattad magadat, hogy megakadályozd, hogy neki menjen annak a nőszemélynek… És ha már itt tartunk, még a tulajdon feleséged elé sem áltál ki… - döftem karót a mellkasába, melytől az arca féloldalas grimaszba torzult. Jól ismertem ezt az arcot. Próbálja leplezni az érzelmeit. Nem szólt ugyan, de tekintetéből sugárzott a bűntudat.
Kárörvendően néztem rá, de nem mosolyogtam. Az lenne most a legutolsó dolog.
- Hagyjuk, hogy Carlise elvégezze a teszteket – mondta pár pillanat farkas szem után, majd elindult az ajtó felé. Nem mozdultam. Ugyan úgy álltam ott, mint az előbb. Mereven. Egyenesen előre néztem és tüntetőleg nem mozdultam.
Hogy lehet az, hogy nem segített Bellának? Nem az életét jelenti? Hogy engedhette, hogy az a nő közel merészkedjen hozzá? És Nessie? Arra nem gondolt, hogy baja eshet?
- Igen is gondoltam, és hidd el időben közbe léptem volna, még mielőtt komoly baja eshetett volna – mondta komolyan.
Még mindig nem mozdultam.
És Bella?
- Ő tud magára vigyázni.
Micsoda? Hova lett az állandóan aggódó Edward, aki minden mozdulatát árgus szemekkel fürkészi? Már nem érez akkora vágyat iránta?
- Jobban szeretem Bellát, az életemnél is, de ezt maga okozta. Közbeléptem volna, még mielőtt neki megy, Jacob – mondta keserűen.
Arcom keserű élt mutatott, ahogyan Edward felé fordultam, teljes testemmel.
- Ez a nő bajt hoz ránk. El kéne küldened!
Edward arcán furcsa kifejezés ült, amit nem tudtam beazonosítani. Hasonlított arra, amikor valaki mély lélegzetet vesz és egyszerre bosszús és ijedt.
Csak nem érzel iránta valami? Találtam fejet a szögen.
Edward arca újabb változásokon ment keresztül.
Dühtől izzó szemekkel meredt rám. Melytől megnőtt az egóm és tovább húztam a cérnát, hogy elmondjon mindent, ami történt.
- Szóval erre megy ki a játék? Hogy elmondjak mindent? – kérdezte felhúzva felső ajkát a helyéről.
Fölényesen bólintottam.
- Kathrine sokat jelent nekem… - mondta halkan, így még a szoba közepén tartózkodó Carlise és Rosalie sem hallhatta, de ekkor megláttam Bellát az ajtóban. Lezserül támaszkodott az ajtófélfának, és azonnal Edwardra meredt, amint kiejtette száján a szavakat. Szemében fájdalom villant. Hirtelen olyan mélységes együtt érzés tört rám, hogy kedvem lett volna átölelni. Edward is érezte, hogy Bella közelebb van, ezért gyorsan hozzátett még valamit – De nekem szigorúan csak egy barát, nem több – mondta lassan az utolsó szót.
Úgy néztem rá, mint aki leleplezte. Ezt akarja nekem bemesélni, annak ellenére, hogy én minden szót le tudok olvasni Bella arcáról? Jobban ismerem a tenyeremnél, és az hogy nem álltál ki mellette mély nyomott hagyott benne.
Edward lassan megfordult és Bellára nézett. A lány is őt nézte, majd mikor némán kommunikáltak, egyszer csak fogta magát és kisétált a szobából. Edward egy ideig utána nézett, aztán visszafordult hozzám. Szemében tanácstalanság uralkodott.
Ebben a helyzetben mit kéne mondani? Még sosem voltam ilyen… de már voltam. De az egy egészen más helyzet volt. Ott még nem tudtam, hogy Nessie lesz az igazi.
Most, ebben a néhány negyed órában, először néztem Edwardra együtt érzőn. Mert az, hogy van egy nő, aki oda van érte, akit csak barátjának tekint, és van a szerelme, akiért képes lenne az életét áldozni, nagy különbség. Csak az a kérdés kit választ?
Edward rám villantotta a szemeit és még gondolkozni sem hagyott időt rá, hogy kiolvassam a szeméből, mi jár a fejében, megszólalt.
- Ez nem olyan, amit választani kéne, Jacob – mondta.
Hitetlenül néztem rá.
Ez komoly? Ennyit tud mondani?
- Mégis mit mondjak még? – szusszantott bosszúsan.
Talán, hogy Bella az életem, ŐT választom… - adtam alternatívát.
Edward lemondóan nézett rám.
- Nem kell őt választanom, mert évekkel ezelőtt megtettem, és ez SOHA nem fog megváltozni – mondta komoran, majd megfordult és kiviharzott a helységből.
Még egy ideig álltam ott, némán, azon gondolkozva, ez a nő mit akarhat. De ezen nem kellett gondolkodnom. Ahogyan visszaidéztem a szavait a sikoly előtt nagyon is nyilvánvalóvá vált számomra.
Edwardot.
Bellán szó szerint látszott, mennyire kivan ettől és még igazat is, adok neki abban, hogy megtépte azt a fruskát. Remélem egy ideig nem, jön a ház közelébe se, mert én végzek vele…
Odafordultam az angyalomhoz, és megnyugodva konstatáltam, hogy Carlise éppen a mérőt veszi le a kezéről.
- A pulzusa rendben van, és a vérnyomása is visszaállt. Rosalie, kérlek, írd le: 160/80 – utasította doktor, és a szőke Barbie ellenkezés nélkül jegyzetelte egy fehér papírlapra, majd lehajtva a fedelét, lerakta az asztalra.
- Holnap elvisszük vadászni, azután rendbe jön, ugye? Talán ha többen mennénk vele… - kezdte latolgatni a szőke, de akkor közelebb léptem.
- Én majd megyek vele – mondtam gyengéden. A doki és a szőke összenéztek, majd Carlise szólt hozzám, mikor figyelmeztetően néztek rám.
- Talán nem te lennél most erre alkalmas Jacob – mondta lassan. Nem értettem, miért nem. Hiszen jól tudják, mennyire vigyázok rá. Ez csak véltetlen volt, hogy nem vettem észre időben, hogy el akar szaladni…
- Azzal van probléma, hogy nem tudtam megállítani? – kérdeztem. Egyre melegebbnek éreztem a testemet, bár most nem éreztem késztetést rá, hogy átalakuljak. Pedig milyen jó lett volna levezetni a feszültséget. Kész téboly, ami itt van.
A doki fejét csóválva meredt rám. Szemein az évszázadok bölcsessége fénylett. Ez a vámpír már sok mindent megélt, jól tudtam. De nem tudja milyen nekem Nessie nélkül. Mintha üres lennék, semmire nem vagyok használható, és egyre csak azt várom, mikor láthatom újra. A nagy kirándulás alkalmával majd feloszlott a falka, annyit idegeskedtem Nessie miatt. A fejemben zümmögött az egész lénye minden rezdülése, a hangja, a mozdulata, az illata…
- Nem erről van szó – felelte a doki. – Csak… tudod, úgy gondolom, hogy veszélyes lehet…
Veszélyes? Én? Nessiere?
- Hogy érti ezt? Sosem lennék képes rá, hogy bánt…
- Nem te kutya, hanem ő téged… - kotyogta közbe a szőke gúnyosan. Nehezére esett a „téged” szót használnia.
- Rám? – kérdeztem vissza.
- Ivott a véredből, és úgy gondolom, ha a közelben vagy és éppen vadászik, akkor talán téged támad meg… - mondta Carlise kimérten.
Valami felcsengett bennem. Igaza lehet…
- De akkor is én megyek! – mondtam hirtelen, még a saját gondolatomat sem fejeztem be.
- A te temetésed… - sóhajtott a szőke. – De én nem megyek megmenteni téged… - vont vállat. Gúnyosan vigyorogtam rá.
- Pont téged foglak hívni. Ha azt mondom, hogy ég a ruhád, az erdőben, egy nagy kupacban, biztosan találkozunk – kacsintottam egyet.
Rosalie morgott egyet, majd megsimogatva Nessie arcát, puszit nyomott homlokára.
- Aludj, édes kicsim. Rose néni visszajön hamarosan, hogy megnézze hogy vagy – gagyogta neki, mintha 2 éves lenne, majd kisétált a szobából.
Ketten maradtunk a doktorral és végre alkalmam nyílt beszélni vele. Mindent tudni akartam mi folyik itt.
- Hé, doki! – szólítottam, mikor az íróasztalához sétált. Nessie békésen elszenderedett hála Jasper áldó érintésének, és még egy ideig nem is fog felébredni. A ház különböző sarkaiban éreztem a többiek jelenlétét, de senki nem hallhatta, mit készülök mondani a vámpír családfőnek.
- Igen, Jacob? – kérdezte miközben a papírokat rendezgette az asztalon.
- Van egy perced?
Lassan fordult meg, a helyükre téve az utolsó szál papírlapot, így teljes rendet teremtve az egész helységben.
- Mond csak.
Habozva vakartam meg a tarkómat. Elég kényes téma. Hiszen rajta kívül még 4 vámpír tartózkodik idebent. És pont vámpírokról akartam társalogni, egy vámpírral. Mekkora poén. Csak nehogy feljelentsenek a vámpírrendőrségen ezért…
- Nos… nem kertelek. Mi folyik itt? Ez a nő mikor megy el?
A doktor számíthatott a kérdésre, ugyanis nem tanúsított meglepettséget. Inkább tárgyilagos volt.
- Nem tudjuk. Edwardhoz jött…
Ezt már eddig is tudtam. Sőt még azt is miért jött a mi kis barátunkhoz…
- Ezt igen, tudom. De lehet tudni, mikor megy el végre? – kérdeztem nehezen küszködve a szavakkal.
Carlise csóválta a fejét.
- Még nem. Alice figyel, de még nem lát időt. Egy ideig itt lesz. – mondta sóhajtva. Látszólag neki is éppolyan púp volt a hátán, mint nekem.
- Nem tetszik ez nekem… - morogtam.
Carlise tekintete egyetértő lett.
- Nekem sem, de bízom a fiamban, hogy elintézi – mondta reményteljesen.
- Na ja, mert most is jól elintézte… - néztem Nessiere.
Halk szuszogása megnyugtatott a jólétéről, de résen maradtam és minden pillanatban a légzését figyeltem.
Carlise nem szólt, ezért rá néztem. Tudnom kellett, tőle is hallani akartam.
- Miért nem állította meg senki? – szegeztem neki a kérdést, miután nem szólt egy szót sem.
Carlise bűntudatosan nézett Nessiere.
- Olyan hirtelen jött, azt sem tudtuk hova lépjünk, mikor Kathrine Bellára támadt…
- Azért egy vámpír nem ösztön lény? Nem rögtön kéne reagálnia?
- De, de Alice azt mondta maradjunk nyugton, nem lesz semmi baj… - mondta megtörten.
Szóval az az idegesítő bolha mondta, hogy ne mozduljanak…
- Alice?
- Látta, hogy Bella neki megy Kathrine-nek, majd Kathrine is Bellának, és hogy Bella fog nyerni, ezért mondta… de tudod, hogy nem lát titeket… nem látta hogy Nessie kifelé jön… sőt amúgy sem látta volna, hiszen nem döntött el semmit. Hirtelen mozdult.
- És Edward? – kérdeztem már félig őrjöngve. – Miért nem lépett Bella elé? Mindig azt szokta… Nekem csak… - de ezt nem akartam megosztani a dokival, mert úgy érzem ez csak kettőnkre tartozik. A doki összeráncolt szemöldökkel meredt rám, arcán tanácstalanság. Nem vette észre elhallgatásomat, aminek örültem. Vagy csak nem vett tudomást róla.
- Alice rejtette előle a gondolatait…
Álkapcsomat megfeszítve vártam a folytatást, mely nem akart jönni. Ebből az „emberből” mindent harapófogóval kell kihúzni?
- De miért?
- Mert úgy gondolta jó poén lesz Kathrine megalázottsága, de máshogy alakultak a dolgok, mint ahogyan várta… szörnyen rosszul érzi magát. Amikor Edward felvette Nessiet a szobájába rohant, mert Edward nagyon ellenségesen beszélt vele… - mondta a doki.
Már minden világos…
Alice nem árulta el a látomását Edwardnak, aki nem tudott gyorsabban reagálni, és még Nessiet sem tudta elkapni…
Őrült erővel öntött el a méreg. Olyan mérges voltam a kis koboldra, hogy legszívesebben addig ütöttem volna a seggét, míg nem kezd el nyavalyogni…
Öles léptekkel, indulatosan lépkedtem ki a vizsgálóból, Alice szobája felé. A doktor is jött utánam, finom szavakkal próbált megnyugtatni.
- Jacob, ne csináld. Alice jót akart! Nem tudta, hogy ez lesz… igazán megállhatnál! – kiabált, de már nem figyeltem.
Egy lendülettel téptem fel a kis pöttöm szobájának ajtaját, de meg is torpantam, amikor az a szoba üresen fogadott.
Fújtattam egyet, és nem vesződve az ajtócsukással az alsó szintre galoppoztam, ahonnan Alice illata érződött.
A nappali.
Magabiztosan lépkedtem előre és meg is találtam a hunyót.
- Végre, azt hittem, már sehol sem talállak meg… - mondtam egyhangúan, mintha vigyorognék.
Alice a fehér kanapén üldögélt, aggodalmasan karolt át valakit, mintha fájdalom lenne a szemében. Nem nézett rám, de foghegyről csak vakkantott:
- Ne most Jake. Ha le akarod tépni a fejemet, akkor várnod kell még – meglepődtem a hangján. Nem csilingelt, ahogyan szokott.
Közelebb léptem a kanapéhoz, ahol megláttam kit ölel át.
Bella zokogó teste a karjai közt vonaglott, mintha nyúznák. Szörnyű látvány volt látni, ahogyan szenved.
Leültem mellé és lágyítva a hangomon szóltam újra.
- Mit történ? Bella, mi a baj? – kérdeztem én is átkarolva. Melegen simult kőkemény teste az én tűzforró bőrömhöz.
Nem szólt, csak hozzám bújva zokogott tovább. Nem tudtam, hogyan segíthetnék neki. Olyan bánatosan sírt, hogy kedvem lett volna megmosolyogtatni. Mindig szerette, ha felvidítom. Emlékszem, amikor még ember volt, mennyiszer lejárt hozzám, La Pushba, mikor Edward elhagyta… Teljesen maga alatt volt, és mégis sikerült előcsalogatnom a ketrecéből. Bár akkor még nem gondoltam, hogy az érzései sokkal mélyebbek és fájdalmasabbak, ma már tudom, az a legjobb, ha kibeszéli magából az ember. Egy baráttal, akiben feltétel nélkül megbízik.
Hirtelen ötlettől vezérelve kezdtem el feltámogatni.
Mikor nem mozdult, meglöktem.
Alice a másik oldalán rosszallóan pisszegett, és elfordult, hogy hívja Jaspert. Na ne már az ő lovagjával akarjon lekoptatni…
A hívott azonnal megjelent a márványlépcső alatt, veszélyesen ragadozószerűen közelített.
- Hagyd Bellát, Jacob – mondta halk hangon, de minden mozdulatából sütött a támadó ösztön.
- Beszélnem kell vele…
- Nem most! – mondta Rosalie kilépve a konyhából, a kezében nem volt semmi, szóval biztosan nem kaját készített. Mögötte Emmett, nyugodt arccal. Nem vigyorgott, de nem is volt komoly. Inkább szórakozottnak tűnt.
- Valakivel meg kell, beszélje… ki is segített neki, mikor ti csak úgy leléptetek? – kérdeztem költőien, mire mindenki arca rosszalló grimaszba torzult. Volt ott gúnyos is, meg bosszankodó, fájdalmas. De ha összesítjük őket, akkor mindenkinek rosszalló volt a tekintete.
Alice törte meg a feszült csendet.
- Rendben… - sóhajtotta. Ő volt Bella legjobb barátnője, de viszont én a legjobb barátja…
Bella már nem zokogott olyan mélyen, belesüllyedt az öntudatlanságba.
Ki kell rángatnom.
- Gyere Bella! – fogtam át a derekát, és ő ellenkezés nélkül hagyta, hogy kivonszoljam a házból, ki a teraszra, ahol a kis hintába leülve, újra magamhoz húztam. Úgy láttam, megnyugtatta, hogy nem kezdeményezek beszélgetést, csak elégedetten dorombolt a mellkasomba. Nekem is megnyugtató volt, de tudtam, előbb utóbb kijön rajta és annak nem lesz jó vége…
- Akarsz beszélni róla? – kérdeztem.
Bella rám emelte szomorúságtól csillogó szemeit.
- Nem hinném, hogy előtted tudnám tartani magam – nevetett fel saját magán. Én ezt egyáltalán nem vettem viccesen.
- Miért vagy ilyen rosszul? Nessie jól lesz – nyugtattam és elmosolyodtam. Láthatta, hogy nem ezt akartam mondani, mert megrázta a fejét.
- Tudom. Carlise a legjobb orvos, és bízom benne. Teljesen biztos vagyok benne, hogy jól lesz, de annyira gyorsan történt… Nem kellett volna neki mennem Kathrine-nek – suttogta mély hangon, a szavak elhaltak, ahogyan elnézett rólam, az erdő irányába.
Én is követtem a tekintetét, ahol hallottam, bent a sűrű erdő mélyén lakozó szörnyet, ahogyan éles tekintetével perzseli a testünket, és figyel. Figyel…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés