Majd visszasiettem a Cullenekhez, akik türelmesen vártak rám az ajtóban. Amikor odaértem hozzájuk Carlisle felajánlotta a bal karját, mert a jobbat már Esme lefoglalta. Én azonnal elfogadtam a felajánlott kart, és elindultam a hintó felé. Amikor odaértünk az ajtót Edward szélesre tárta előttem, Carlisle pedig felsegített engem, azután pedig Esmét is. Néhány pillanat múlva pedig már indultunk is. Az út csendben telt el a férjem, és az én házamig, de nem is bántam. Jó érzés volt, hogy itt vagyok a családommal egy kocsiban, bár most nem is a családom, de jól esett, hogy velük vagyok. Nem volt kedvem beszélgetni, mert tényleg fáradt voltam, pedig jó lett volna tudni, hogy mi van velük. Talán majd holnap lesz alkalmam beszélgetni fogadott apámmal, és megtudni, hogy hogyan megy a soruk.

-         Megérkeztünk – törte meg a kocsis a csendet. Edward pedig kipattant az autóból, hogy kisegítsen engem.

-         Nagyon köszönöm, hogy hazahoztatok – mosolyogtam rájuk.

-         Nincs mit, kedvesem – szorította meg Esme a kezemet.

-         Bármikor – biccentett Carlisle is. – Jó éjt, holnap reggel pedig az irodámban találkozunk.

-         Rendben, tízkor ott leszek – bólintottam. Majd jó éjszakát kívántam, és hagytam, hogy Edward kisegítsen a hintóból. Hogy egészen pontos legyek leemelt engem, és gyengéden a lábaimra állított, én pedig hirtelen megszédültem, de nem is tudom, hogy mitől.

-         Jól van, asszonyom? – kapott el gyorsan.

-         Persze, csak azt hiszem, hogy tényleg nagyon fáradt vagyok – dőltem a mellkasának. Embernek lenni fárasztó. Bár nem rossz érzés, sőt, határozottan üdítő.

-         Khm… beviszem, asszonyom. Rendben? – kérdezte Edward. Mire azonban reagálhattam volna, már a karjaiban voltam, és az ajtó felé tartottunk. Miután a házvezetőnő beengedett minket, készséggel megmutatta Edwardnak, hogy hol van a szobám, én pedig már félig aludtam, amikor letett az ágyra, levette a kabátom, és a cipőimet, majd pedig betakart. – Jó éjt, hölgyem – hajolt meg illedelmesen.

-         Köszönöm, Mr. Cullen. Önnek is jó éjszakát – fordultam az oldalamra már kis híján elnyomott az álom. Álom, milyen csodálatos dolog az alvás, és milyen régóta nem volt alkalmam megtapasztalni. Még beljebb süppedtem a párnámba, és élveztem a paplanom forróságát. Csodálatos érzés volt.  

-         Drágám, ideje felkelned – simított végig Royce a karomon. – Dr. Cullen hívott, hogy tízre beszéltétek meg, de te még nem vagy ott, úgyhogy aggódott. Már tizenegy óra van, édesem. Muszáj leszel felébredni, és elmenni az új orvosodhoz. Azt mondta, hogy bármikor mehetsz, amikor oda tudsz érni – folytatta a simogatást.

-         Te jó ég – pattantak ki a szemeim. – Elkéstem, én sosem szoktam lemaradni a megbeszélt találkozókról – ugrottam ki az ágyból. Viszont, ahogy a talajt érte a lában azonnal megszédültem. Kis híján elestem, de a férjem még időben elkapott szerencsére.

-         Jól vagy? – kérdezte aggódva.

-         Igen, minden rendben, de azért ma kapok egy alapos kivizsgálást – mosolyogtam rá nyugtatóan.

-         Rendben, de menj a hintóval. Nem akarom, hogy megerőltesd magad – mondta komolyan.

-         Úgy lesz, vigyázok a kisbabánkra – mondtam komolyan.

Majd kibontakoztam az ölelésből, és elindultam felöltözni. Néhány perc múlva már útra készen álltam az ajtóban. Royce kedvesen felsegítette rám a kabátomat, majd kinyitotta a hintó ajtaját és besegített a kocsiba. Az út nem tartott sokáig, de egészen addig, amíg oda nem értünk azon gondolkoztam, hogy talán Royce csak túl részeg volt akkor éjjel, és talán már meg is változott, hiszen nemsokára apa lesz. Bár ettől még nem lesz olyan, mint Emmett, aki minden egyes porcikámat úgy szereti, ahogy van. Soha nem volt egy rossz szava egyetlen tettemre, vagy kiborulásomra sem. Vajon Royce is ilyen kedves volt hozzám, amióta összeházasodtunk? Jó lenne tudni.

-         Megérkeztünk, asszonyom – nyitotta ki nekem az ajtót a kocsis.

-         Köszönöm – fogadtam el a felajánlott kezét. Majd óvatosan leszálltam, és azonnal besiettem a kórházba, hogy megkeressem Carlisle irodáját. Amint odaértem az ajtó elé kopogtatásra emeltem a kezem, de Carlisle megelőzött.

-         Gyere csak be, Rosalie – mondta gyorsan. Én pedig gondolkodás nélkül benyitottam, majd bűnbánóan lehajtottam a fejem.

-         Nagyon sajnálom, hogy így elkéstem. Elaludtam. Nincs mentségem a dologra, de megígérem, hogy soha többé nem fordul elő – kezdtem el a magyarázkodást.

-         Ugyan már, előfordul az ilyesmi – mosolygott rám Carlisle. – A kismamák van, hogy jóval többet alszanak, mint általában. Ez nem baj, legalább tud pihenni a szervezet. Jobb lenne, ha elkezdenénk a vizsgálatot. Kérlek, vetkőzz le, ott a paraván mögött. Találni fogsz egy kórházi hálóinget is, hogy ne legyen olyan kellemetlen majd felfeküdnöd a vizsgáló asztalra előttem.

-         Köszönöm – mosolyogtam zavartan.

-         Nincs mit – mosolygott rám kedvesen.

Még soha nem voltam nőgyógyászati vizsgálatom. Illetve itt az ember énem már biztosan volt, de én nem. Hiszen soha nem volt rá szükségem, mivel nem lehettem beteg, és terhes sem, így ez a vizsgálat kimaradt a létezésemből. Engedelmesen átvettem a kórház hálóinget, és a számat rágcsálva sétáltam ki a paraván mögül.

-         Kérlek, feküdj fel az ágyra – mondta csendesen.

Majd felvette a vizsgálathoz szükséges kesztyűket. Én pedig odasétáltam az ágyhoz, és kikerekedett szemekkel vizsgáltam, hogy pontosan hogyan is kéne elhelyezkednem rajta. Végül megpróbáltam logikusan felfeküdni, és feltettem a lábaimat a két kengyel szerű valamibe. A hálóingemet pedig nem győztem húzogatni, mert nagyon kínosan éreztem magam.

-         Nem kell félni, ez csak egy gyors rutinvizsgálat – ült le a lábaim között egy székre. – Dőlj hátra, és engedd el magad, vegyél mély levegőket, aztán mire észbe kapnál már készen is leszünk – mondta nyugtatóan. Én pedig megpróbáltam úgy tenni, ahogy kérte. Tényleg nem éreztem szinte semmit. Csak egyszer egy kellemetlen pillanat volt, amikor feszítést éreztem, de annyi. Azt hittem, hogy sokkal rosszabb lesz. – Készen is vagyunk – mondta Carlisle összeráncolt szemöldökkel. Ez nem jelent jót. Mindig, amikor így csinál egy betegre gondolva ott nagy a baj.

-         Mi a baj velem? – kérdeztem azonnal idegesen. Nem lehet baj a babával, csak azt ne.

-         Nem éreztél mostanában nagyon kellemetlen viszketést, szúrást, vagy bármi hasonlót? – kérdezte szomorúan. Hát tegnap óta, amióta a testemben vagyok nem tűnt fel.

-         Nem igazán – mondtam őszintén.

-         Értem. Akkor talán még ez a jobbik eset. Most nagyon intim kérdést fogok feltenni, de muszáj lesz válaszolnod – sóhajtott fel Carlisle.

-         Igen, rendben – mondtam azonnal. Csak mondja már meg, hogy mi a baj.

-         Milyen gyakran vagytok együtt a férjeddel, amióta terhes vagy? – kérdezte komolyan. Basszus, erre nem mondhatom, hogy fogalmam sincs. Nadine, segíts! Miért tűnik el állandóan? Biztosan nem akar zavarni, de én nem tudom, hogy mik a válaszok a kérdésekre.

-         Nyugi, én végig melletted vagyok – jelent meg Carlisle mögött. - Csak háttérben maradok, hogy átélhesd a helyzetet - mondta utána. – A válasz a kérdésre, hogy most már csak hetente egyszer éltek házaséletet, de egy hónappal ezelőtt még heti két alkalom volt.

-         Rose? – kérdezte Carlisle újra. Tudom, hogy kellemetlen a kérdés, de tudnom kell.

-         Hetente egyszer, de egy hónappal ezelőtt még kétszer voltunk együtt – hajtottam le a fejem, és éreztem, hogy bele is pirulok a dologba.

-         Értem – bólintott Carlisle.

-         Mi a baj? Esetleg nem szabad már nekünk…? – kérdeztem idegesen.

-         Nem, az nem gond. Kérlek, holnap gyere vissza, akkor már többet tudok. Most pedig felöltözhetsz – gurította hátrébb a székét, majd felállt. Ezután én is felkeltem az ágyról, és elé álltam. Pontosan tudja, hogy mi a baj, csak nem tudja, hogy hogyan közölje, úgyhogy biztosan csak időt próbál nyerni.

-         Mondd el, hogy mi a baj – követeltem.

-         Még nem biztos, hogy igazam van – szabadkozott.

-         Pontosan tudjuk, hogy nem szoktál tévedni – keltem ki magamból. – Mi van velem?

-         Sajnos, azt hiszem, hogy a férjed megcsalt téged, talán nem is egyszer – hajtotta le a fejét. Aha, azt hiszi. Gondolom, hogy Edward emiatt hívta félre tegnap, hogy elmondja, hogy Royce mit tesz velem.

-         Ezt a nőgyógyászati vizsgálatból szűrted le? – kérdeztem kissé ingerülten.

-         Nem, ezt abból szűrtem le, hogy nemi betegséged van, második stádiumban, talán a legfertőzőbb időszak. Nem tehetek semmit értetek – hajtotta le a fejét.

-         Mi az, hogy nem tehetsz semmit értünk? A babámnak még nincs baja, igaz? Attól, hogy én beteg vagyok, ő még biztonságban van odabent, nem? – kérdeztem. Egy pillanattal később pedig már éreztem, hogy az első könnycseppek kibuggyannak a szememből.

-         A babád már fertőzötten fog születni, hogyha egyáltalán életben lesz. Sajnálom. A szifilisszel fertőzött babák jelentős százaléka halva születik. Teljes életet pedig soha nem fog tudni élni – mondta szomorúan.

Szifilisz? Megcsalt engem, valami utolsó szajhával, és még meg is fertőzött a babámmal együtt. Az az utolsó mocskos, álszent, nyavalyás…

-         Nagyon sajnálom, Rosalie. Lehetséges, hogy valami csoda folytán a babád viszonylag normális életet élhet majd, de nem tudok garantálni semmit. Elkezdhetjük a kezelést, és talán még meggyógyíthatlak, de a babádnak már akkor is késő. Lehet még gyermeked, de ő nem lesz egészséges – mondta együtt érzően. Istenem, nem tehetem ezt egy kisbabával. Milyen életet élne? Nem hagyhatom, hogy egész életében beteg legyen.

-         Van valami megoldás rá, hogy ne szenvedjen? – kérdeztem zokogva. Nem hagyhatom, hogy fájdalmai legyenek, vagy hogy súlyos betegsége. Nem lennék képes végignézni, ahogy haldoklik.

-         Ez hogy érted? – kerekedtek el Carlisle szemei.

-         Szeretném, ha gyorsan, és fájdalommentesen távozhatna az életből – sírtam. Nem fogom hagyni, hogy rossz legyen neki. Ő az én kisbabám, és ha úgy a jobb neki, hogy elengedem, akkor el fogom engedni.

-         Rosalie, még nem biztos, hogy feltétlenül ez a legjobb megoldás, ha pedig így érzed, én akkor sem segíthetek. Az orvosi esküm kizárja, hogy segédkezzem neked ebben. Te pedig hidd el, hogy ahogy meglátod a picit, azonnal elszállnak majd az ilyen buta gondolataid.

-         Azt majd én eldöntöm, hogy mi a legjobb a számára, az én kisbabám – mondtam zokogva.

Majd berohantam a paraván mögé, felöltöztem, amilyen gyorsan csak tudtam, és már rohantam is haza. Meg sem vártam, hogy Carlisle mit akar még mondani, már csak az érdekelt, hogy szembenézzek a férjemmel, és az biztos, hogy lesz hozzá jó néhány keresetlen szavam. Nem telt sok időbe, amíg hazaértem, mert a hintó szerencsére még mindig ugyanott állt, ahogy hagytam. Így azonnal haza tudtam sietni, de a férjem már nem volt otthon. Ettem egy kis levest ebédre, hiszen a kicsit táplálnom kell, még akkor is, hogyha beteg. Nem ő tehet róla, hogy ez történt velünk, csakis az apja a hibás, senki más. Hogy volt képes megcsalni engem? Miért? Nekem emberi életemben nem lehetett volna boldog a létem? Mit vétettem, amiért folyamatos megaláztatások, és bántalmazások érnek? Ennyire nem lehetek szörnyű.

-         Nadine, itt vagy? – kérdeztem magamba roskadva.

-         Igen, itt vagyok – jelent meg előttem a kérdezett. – Miért hoztál ide? Miért kínzol? – kérdeztem kétségbeesetten.

-         Én csak azt mutatom meg, hogy mi lett volna ha. Te elsőként ezen az úton akartál elindulni, és most már ezt kell végigjárnod először. Ez is egy alternatív lehetőség. Természetesen nem kell ezt a lehetőséget választanod, de ha elindultál rajta, akkor jobb, ha végigjárod, így nem maradnak benned kétségek – ült le mellém. – Sajnálom, hogy ez is egy rossz lehetőség, de hidd el, hogy rossz és jó alternatívák mindig vegyesen állnak a rendelkezésedre. Legyél egy kicsit türelmesebb. Azt hiszed, hogy nem lehetsz boldog itt. Azt nem mondom, hogy hosszú élet vár rád, de érdekes lesz a végkifejlett, ha hajlandó vagy kivárni.

-         Szerinted érdemes? – kérdeztem könnyes szemmel.

-         Szerintem, igen, de tégy úgy, ahogy jónak látod. Hogyha akarod, akkor már itt sem vagyunk. Vagy ha úgy érzed, akkor kiszállhatsz a testedből is, és lehetsz megint külső szemlélő – ajánlotta Nadine.

-         Nem, maradok, egy kicsit még szeretném érezni a kisbabámat – simítottam végig a hasamon.

-         Rendben van, akkor próbáld meg kiélvezni az időt, ami még megadatott nektek – mondta együtt érzően. Majd kedvesen megsimogatta az arcom, és megint eltűnt.

-         Köszönöm – motyogtam a légüres térnek, ami előttem volt.

-         Mit köszönsz, és kinek? – lépett be Royce széles vigyorral a szobánkba. – Hogy van az én gyönyörű feleségem? – kérdezte nyájasan. Majd egy csokor rózsát húzott ki a háta mögül.

-         Betegen – üvöltöttem a képébe. – Miféle szajhával fertőzted meg magad, aki miatt a kisbabánk beteg lett, és én is? Máshogyan nincs esély arra, hogy ilyen betegségem legyen, csak akkor, hogyha semmibe véve az eskünket megcsaltál – keltem ki magamból. – Hogy lehettél erre képes? Mivel érdemeltem ki, hogy ne szeress engem? Talán nem voltam jó feleséged? Sosem tiltakoztam, amikor megkívántál. Miért?

-         Mi a fenéről beszélsz? – tette az ártatlant.

-         Ma voltam az orvosnál, mint tudod. Kiderült, hogy szifiliszem van, és az orvosom szerint ez a betegség a születendő gyermekemre is hatással lesz. Nem csak engem taszítottál fájdalmas kínhalálba, hanem a gyermekedet is – mondta dühösen. Majd felpofoztam. Egyszerűen nem tudtam tovább türtőztetni magam, és nem is akartam.

-         Valóban? Nos, tény, hogy én is beteg vagyok, de honnan tudhatnám, hogy nem tőled kaptam el? Gondolkozz egy picit, a házvezetőnőnk tegnap azt mondta, hogy a Cullen ficsúr igen közvetlenül bánt veled. Felhozott a szobánkba, levette a kabátod, a cipőd, betakargatott. Érdekes – mondta gúnyosan.

-         Hogy merészelsz? Edward Cullen legalább egy igazi úriember, veled ellentétben – sziszegtem dühösen.

-         Á… értem. Ezek szerint ez az úriember soha nem lenne képes megfertőzni téged bármivel is. Ki tudja, hogy hány asszonyt csábított már el a férjétől.

-         Te is tudod, hogy nem én csaltalak meg téged, hanem fordítva. Ne keverj bele ebbe tisztességes embereket. Ők csak törődni akartak velem, és kedvesek voltak, nem úgy, mint te, aki csak kirakatnak tartottál mindig is magad mellett, és még a gyermekemet is megölted – mondtam dühösen.

-         Na ebből most már elég – kevert le egy hatalmas pofont. Én pedig zuhanni kezdtem a föld felé, de még mielőtt elestem volna valaki elkapott.

-         Ne merészelj kezet emelni rá – hallottam az ingerült hangot. Amit egy hangos morgás követett. Próbáltam magamhoz térni, de aztán magával ragadott a sötétség. Amikor felébredtem már egy ágyban voltam. Fájdalmasan az arcomhoz kaptam. Royce hatalmas ütésétől még mindig zsongott a fejem. Próbáltam felkelni, de egy apró kéz megindult felém, és visszanyomott az ágyra.

-         Nincs semmi baj, kedvesem – hallottam meg a kedves hangot. Azonnal arra kaptam a fejem, és a tekintetem találkozott Esme aggódó szemeivel. – A támadóitokat már keresik – fűzte még hozzá. Támadóinkat? Miről beszélünk? Ja, persze egy morgás. Aztán minden elsötétült. Valaki megmentett engem.

-         Royce? – kérdeztem kiszáradt torokkal.

-         Nagyon sajnálom, Rosalie, de a férjed nem élte túl a támadást – mondta Carlisle szomorúan.

Nem élte túl? Valaki megölte Royce-t? Ki tehette? Vajon szimplán betörtek hozzánk, vagy csak engem mentett meg, bárki is volt az. Fürkésző tekintettel figyeltem Carlisle-t, akinek a vonásai ugyanolyanok voltak, mint az előbb. Egy szemernyi bűntudat, vagy megbánás sem volt benne. Bár ő nem is lenne képes meggyilkolni senkit. Mi a fene történt, amíg nem voltam magamnál? Majd ha egyedül leszek, akkor megkérdezem Nadine-t.

-         Jól érzed magad, kedvesem? – szorította meg Esme a kezemet. Várjunk csak, hogy kerültek ők ide? – Ahogy Carlisle meghallotta, hogy történt, azonnal idesiettünk. Reméltük, hogy nem esett bajod.

-         Jól vagyok, azt hiszem – lábadt könnybe a szemem. Egészen addig jól vagyok, amíg nem gondolok bele, hogy a kisbabám beteg, és én nem tudom meggyógyítani, és Carlisle sem tudja. Senki sem tudja.

-         Nyugodjon meg, asszonyom – lépett elém a rendőrfőnök. – Ne féljen, megtaláljuk a férje gyilkosát. Dr. Cullen addig is felajánlotta, hogy vigyáznak Önre, nehogy visszajöjjön az az ember, aki megtámadta Önöket. Minden rendben lesz – szorította meg ő is a kezemet. – Addig is megkérdezném, hogy emlékszik valamire a támadásból?

-         Olyan gyorsan történt – mondtam feldúlva. – Egy szempillantás alatt elvesztettem az eszméletemet.

-         Értem, nem is csodálom, hölgyem. Hatalmas ütést kapott a fejére – bólintott rá a rendőrfőnök. Remélem, hogy nem kapják el a megmentőmet. Hálával tartozom neki. – Ha valami eszébe jut, akkor kérem, csak küldessen értem nyugodtan.

-         Úgy lesz, uram, köszönöm – mondtam könnyes szemekkel.

-         Kérem, most hagyják pihenni őt, nagyon nagy sokk érte, és ez árthat a babának is – lépett elém Carlisle egy injekciós tűvel. – Adok egy enyhe nyugtatót, amitől semmi baja nem lesz a kicsinek, de képesek lesztek pihenni. Most erre van szükségetek – mondta Carlisle határozottan. Majd egy kis fertőtlenítővel megtisztította a karom, és beadta az injekciót. – Nem lesz semmi baj, vigyázunk rád – hallottam még Esme nyugtató szavait. Azután pedig elnyomott az álom.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés