„Kedves Alice!

Egyre jobban vagyok, már nem érzem annyira a fájdalmat. Tegnap délután Edward és én elmentünk a rétünkre piknikezni egy kicsit. Csodálatos volt. Rengeteget beszélgettünk, és úgy éreztem magam, mint régen. A nap most is kisütött és fantasztikusan ragyogott tőle a teste. Olyan, mint egy angyal. Nem is tudom, hogy mivel érdemeltem ki. Hosszú idő óta végre boldog vagyok.

Bella”

„Kedves Alice!

Nagy bajban vagyok, minden elveszett. Meg akarok halni. Charlie észrevette a kezemen a vágásnyomokat és kétségbeesett dühvel kérte számon rajtam. Aztán nem tudom, hogy mi ütött belém, neki támadtam. Azt hiszem, hogy Edwardról is beszéltem neki, mire olyan ijedten nézett rám, mintha meghalt volna valaki. Mi üthetett belé? Aztán kihívta Dr. Gerardy-t és együttes erővel tönkretették az életem. Elvették tőlem Edwardot és a boldogságomat. Valamit lenyeletett velem, és azóta nincs velem Edward. Most is a szobámban fekszem, nem mehetek sehova, elzártak előlem minden éles eszközt, bezárták az ajtót és az ablakokat. Talán ha vámpír lennék, akkor kiszabadulhatnék. Alice, szerinted, ha megkérem Edwardot, akkor átváltoztat? Alig várom, hogy újra itt legyen. Tele van a szervezetem mindenféle nyugtatókkal, nem tudom, hogy Charlie miért tette ezt velem. Ráadásul most állandóan itthon van, és folyton beszélgetni próbál velem. Nem érti, hogy én csak Edwardot próbálom visszakapni. Te ugye megértesz, Alice? Te mit tennél, ha Jaspert vennék el tőled?

Bella”

„Alice!

Már órák óta csak zokogok. Felébredtem, és megtámadott a valóság. Megpillantottam a kezemen lévő sebeket, és felrémlettek előttem az elmúlt napok. Megőrültem, igaz? Edward szellemalakja túlnőtt rajtam és néha már azt hiszem, hogy tényleg velem van, igaz? Mond Alice, mit tegyek? Én nem akarok megőrülni! Nem akarok ennyi fájdalmat okozni Charlie-nak és Reneé-nek. Úgy tudom, hogy már ő is úton van ide. Nem akarok megőrülni! Félek, Alice. Olyankor minden olyan más. Ijesztő és zavaros. Vajon, ha vámpír lennék, akkor újra normális lehetnék? Nem tudom, hogy mit tehetek. Talán soha nem lesz több világos pillanatom. Érzem, hogy ez már nem is én vagyok, hanem egy elmebeteg az én testemben. Te ezt biztos látni fogod. Kérlek, változtass át, de csak ha vámpírként vele lehetek. Az igazi Edwarddal. Ha nem, és tudom, hogy nem… akkor kérhetek valamit? Ölj meg, Alice.

Bella”

„Alice!

Már tudom, hogy mit kell tennem. Ez így nem mehet tovább. Közveszélyes vagyok. Tegnap majdnem megkéseltem Reneét a konyhában. Én ezt nem akarom, Alice. Aztán megszületett a tervem. Már tudom, hogy hogyan jutok ki a börtönömből, és hogy hova menjek. Emlékszel még, amikor azt meséltem, hogy mit csinálnak szórakozásból a la push-i fiúk? Leugrálnak a szikláról, én is ezt fogom tenni. Szállni fogok, akárcsak egy madár. A legmagasabb sziklára mászom fel, és most is elég viharos szél fúj. Biztos halál. Ne haragudj rám, kérlek. Szeretlek titeket, de itt a vége. Nem akarok egyszer arra ébredni, hogy gyilkos lettem, és megöltem Charlie-t, vagy Reneé-t. Ahhoz túlságosan szeretem őket. Úgyis mindegy, hogy élek vagy sem. Titeket már nem érdekel. Néha haragszom rátok, azért, amit csináltatok velem. Néha úgy érzem, hogy ez az őrület is a ti hibátok. Volt, hogy éjjeleken át csak átkoztalak benneteket. De talán akkor még őrültebb voltam. Ti csak fényt hoztatok az életembe. Ez az utolsó levelem, Alice. Elbúcsúzom. Nekem ennyi jutott. Sosem tudtam, hogy hogyan fogok meghalni. De ha ezzel megmentek néhány életet, akkor boldog mosollyal az arcomon halok meg. Talán Edward is velem lesz, és akkor teljes lesz a boldogságom, hisz vele halok meg.  Ha nem sikerülne, kérhetek valamit? Ha többet nem lehetek Edwarddal, akkor ölj meg. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de képes vagy rá. Kérlek! Ez az utolsó kívánságom. Tartoztok nekem ennyivel. Csak ezzel tudnátok megmenteni… hiszen Edward vámpírként sem akarna engem. Ölj meg, Alice!

Szeretlek titeket!

Bella”

Hangtalanul zokogtam, a kezemből a padlóra hullottak a szomorú sorok. Nem tudtam több önuralmat gyakorolni, a fájdalom elöntött. Úgy zúdult rám, mint egy izzó lávafolyam, ami nagyot dördülve tört fel a föld mélyéről, elpusztítva minden pozitív dolgot. Csak Bella lebegett a szemem előtt, és magam előtt láttam a sorok közötti mögöttes tartalmat. Évek óta gyötört a bűntudat, hogy akkor eljöttünk Forksból, de még soha nem utáltam magamat ennyire érte. Annyira elmerültem, hogy a jövő bizonytalan világa elhomályosodott a szemem elől, és a képességem a háttérbe vonult.

Csak néztem a békésen alvó törékeny lányt, aki itt feküdt mellettem leszíjazva. Nem szólaltam meg, mert tudtam, hogy Bellának, mint ember nincsen jövője. Tudtam, hogy a halála elkerülhetetlen. Minden, amiért Edward annak idején küzdött, nemsokára megsemmisül. Bár már akkor eldőlt a sorsa, mikor elhagytuk a várost, és Edward kérésére kizártam a fejemből Bella jövőjét. Már akkor döntött a végzet, és Bella csendes magányban haladt, hogy beteljesítse. Én pedig nem tettem semmit. Megakadályozhattam volna, de nem tettem. Inkább struccpolitikát folytatva a homokba dugtam a fejem, ahelyett, hogy azt tettem volna, amit kell. Milyen barátnő vagyok én?

Bella nem hitte, hogy elolvasom a leveleit, de a lelke mélyén valamilyen érthetetlen okból bízott bennem. Csak tudnám, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Nem érdemeltem meg. Nagyon nem. Nem írta le, de mivel ismerem őt, tudom, hogy a legvégsőkig hitt abban, hogy én megmentem a fojtogató őrülettől. Mind hiába.

- Alice? – hallottam egy vékony, halk hangot. Az ágyra pillantottam újra, és szomorúan néztem Bella üveges tekintetébe. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Vajon, most ő mit lát? Bárcsak látnám a gondolatait, de erre még Edward sem lenne képes. Mit látnék?

- Szia, Bella – nyögtem végül ki, csilingelő kedves hangon. – Hogy vagy?

- Megint vadászni voltatok? Edward mesélte az este… most mit ettél? – kérdezte mosolyogva. Megütközve néztem rá, de hiszen tudtam, hogy miről beszél. Azt hitte, hogy Edward vele van. Talán bizonyos szempontból jobb, hogy nem ismeri a valóságot. Az talán végleg összetörné.

- Szarvast ettem – mentem bele a játékba, nem tudtam, hogy mit tehetnék. Hogy mi lenne a legjobb.

- Én is mehetek legközelebb?

- Tessék?

- Vadászni veletek, ég a torkom a szomjúságtól – magyarázta, mire elszorult a torkom.

- Majd… talán… legközelebb – feleltem habozva. Próbáltam kiolvasni a jövőből, hogy mi lenne a legjobb, de nem láttam semmit. Az égvilágon semmit.

Üres tekintettel parkoltam le a házunk előtt. Mikor kinéztem az ablakon, láttam, hogy Jasper siet felém aggodalmasan. Robotszerű mozdulatokkal szálltam ki, és hagytam, hogy átöleljen. Megpróbáltam kizárni a fejemből mindent és néhány pillanatig csak a szerelmem közelségét élvezni, de nem ment. A fejemben a levél sorai peregtek, a szemem előtt Bella őrült tekintete lebegett. A halott szívem szörnyen fájt, és ha lehetséges volna, már nem élnék. De hiszen én halhatatlan vagyok.

- Jól vagy? – nézett rám gondterhelten, de ő maga is tudta a választ. Hiszen érezte az a lelkemben dúló éjsötét vihart.

- Nem – feleltem őszintén. – De jobban, mint Bella.

- Menjünk be, a többiek már itt vannak. Rosalie és Emmett is megérkezett. Híreik is vannak.

- És Edward?

- Ne kezdd újra, Alice. Ő nem – suttogta Jasper fájdalmasan. Tudtam, hogy még mindig magát hibáztatja Edward és Bella tragédiájáért. De jogtalanul. Edward döntött így, és mindannyian ugyanúgy hibásak vagyunk.

A nappaliban már mindenki ott volt, mindannyian komor szomorúsággal néztek rám. Talán Carlisle mindent elmondott nekik, vagy ez még rám vár?

- Hogy van? – szólalt meg Rosalie csendesen. Meglepetten néztem rá, hiszen ő utálta Bellát. De most csak sajnálat és bánat ült szépséges vonásain, és Emmett védekező karjaiba simult. Még Emmett sem mosolygott, olyan gyászos volt az arca, mint aki magán viseli a világ összes gondját. Ő tényleg kedvelte Bellát.

Esme a kanapén ülve zokogott, halkan, könnyek nélkül. Carlisle üres tekintettel csitítgatta, de lélekben teljesen máshol járt.

- Bella… nos… megőrült – mondtam ki a fájdalmas szavakat. – Írt nekem leveleket, és… magam előtt láttam, hogy hogyan lett egyre rosszabbul. Ő maga is érezte, hogy milyen állapotban van, és rettegett tőle. Ezért akart öngyilkos lenni, és leugrott a szikláról.

- Az orvosok szerint a sziklaugrásnál beverte a fejét egy sziklába és károsodott az agya – vette át a szót Carlisle. – Olyan mértékben, hogy már nem tudtak segíteni rajta. Korábban is őrülten viselkedett, rátámadott a szüleire is, de akkor még gyógyítható volt. Most már nincsen számára remény.

- A mi feladatunk, hogy eldöntsük a sorsát – suttogtam reményteljesen. Próbáltam arra a hajdani képre koncentrálni, amikor Edward és Bella vadászni mentek vámpírként, boldogan. Milyen régen is volt elérhető egy ilyen jövő.

- Szóval változtassuk át – suttogta Rosalie. – Én…

- Várj, Rose – intette le Carlisle. – Nem dönthetünk erről elhamarkodottan, biztos vagyok benne, hogy mindannyian szívesen látnánk a családba, de nem csak a mi érdekeinket kell figyelembe venni.

- De hát… - ellenkeztem.

- Alice… tudom, hogy ez most fájni fog, de nincs rá garancia, hogy a mérgünk bármit is segít Bellán. Megmenthetnénk az életét, örök életet adhatnánk neki, befogadhatnánk. De nem tudhatjuk, hogy az elméjére befolyással van-e méreg. Majdnem biztos vagyok benne, hogy Bella agya annyira károsult, hogy ezen már az átváltoztatás sem segíthet.

- Mit akarsz ezzel mondani? – morogtam rá ellenségesen.

- Ha átváltoztatjuk Bellát, egy vérszomjas szörnyeteget uszítunk az emberekre.

- Hogy… mondhatsz… ilyet? – leheltem döbbenten, és a többiekre néztem. Őket is ugyanúgy váratlanul érte ez a feltevés.

- Bármennyire fáj, ez a Bella, már nem a mi Bellánk. Mi öltük meg, a mi hibánk. És nincs rá módunk helyrehozni. Sajnálom. De jobb, ha ezt is mérlegelitek. Arról nem is beszélve, hogy a Volturi levadászna minket, ha egy befolyásolhatatlan újszülöttet kreálnánk.

- Akkor hagyjuk meghalni? – kérdeztem megtörten. – Hagyjuk szenvedni?

- Carlisle-nak igaza van – szólalt meg Rosalie. – Én is épp annyira szeretném, ha Bella családtag lenne, mint ti. Régebben utáltam, de ez már a múlt. De hiszen ismeritek Bellát. Ő mit választana? Ha normális újszülött lenne, akkor sem lenne soha boldog.

- Ezt hogy érted?

- Gondolod, hogy akarna örökké élni Edward nélkül?

- Edward még visszajöhet – ellenkeztem hevesen.

- Alice – szólalt meg most Jasper, és a vállamra tette a kezét. – Te magad figyelted a jövőjét, amíg az el nem tűnt. Azóta mióta halottnak hitte Bellát, nincsen róla hír. A jövője eltűnt, nem jelentkezik és meg akart halni. Biztos vagyok benne, hogy Edward halott.

- Nem – suttogtam kétségbeesetten. Reménykedve néztem a többiekre, hátha ők is hisznek abban, amiben én.

- Rose és én meglátogattunk néhány nomádot. Kérdezősködtünk – kezdett Emmett beszélni. – És megtaláltuk azt a vámpírt is, aki utoljára találkozott Edwarddal. A Volturi nem volt hajlandó megölni őt, így megölette magát egy román nomáddal. Most hoztuk a hírt, azért késlekedtünk. Edward halott – suttogta Emmett fájdalmas arccal.

- Nem… az nem… - zokogtam némán. És megértettem, hogy igazuk van. Nem menthetjük meg Bellát, azt ő sem akarná. - Ha többet nem lehetek Edwarddal, akkor ölj meg. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de képes vagy rá. Kérlek! Ez az utolsó kívánságom. Tartoztok nekem ennyivel. Csak ezzel tudnátok megmenteni… hiszen Edward vámpírként sem akarna engem. Ölj meg, Alice! – idéztem megkövülten Bella szavait, míg a többiek értetlenül hallgattak.  – Ezt írta Bella a levelében, ezt szeretné.

- Sajnálom, Alice – hajtotta le a fejét Carlisle, mire ránéztem.

- Ezt akarod igaz? Hogy én öljem meg.

Carlisle rázkódó vállakkal bólintott.

- Ezek szerint nincs más választásom – suttogtam megtörten. – Megyek és megölöm.

- Veled megyek – nézett rám Carlisle. – El kell intéznem, hogy ne gyanakodjanak rád.

- Rendben.

Miért kell megölnöm a legjobb barátnőmet? Miért? Miért?

- Ne úgy fogd fel, hogy gyilkosság – sietett utánam Jasper. – Így mented meg az életét, és így talán Edwarddal lehet.

- Bárcsak igazad lenne…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés