- Ezt most nem értem. Tehát az a nő, aki engem meg akart ölni, annak a férfinak volt a társa, akitől kiskoromban megmentettél?

- Igen – préselte ki ajkai közt Edward.

- És ezért miért magad okolod? – kérdeztem döbbenten. Számomra elég megdöbbentő volt az a dolog, hiszen nekem úgy tűnik, hogy Edward megmentett, nem a halálom okozta!

- Hát nem érted? – dörrent rám.

A közeli fenyőfán ülő maradak is megijedtek tőle, mert nagy rikácsolás közepette felröppentek. Velük ellentétben én csak álltam, és hitetlenkedő pillantással figyeltem a velem szembenálló férfit.

- Megölhettem volna a nőt, amikor volt rá lehetőségem, de nem tettem. Később, amikor újra visszajöttél Forksba, megint a közelben ólálkoott, de nem törődtem vele. Aztán az iskolában találkoztunk, és én megijedtem tőled. Megijedtem, mert a véred illata megint elbódított, és megijedtem, mert olyan más voltál. Nem láttam már bele a fejedbe akkor sem. Suli után hazajöttem, este pedig elmentem a házatokhoz, és onnan figyeltelek, közben pedig gondolkoztam. Nem tudtam mit csináljak. El akartam menni Denali-ba, de még akartam magamnak adni egy kis időt. Éreztem a közelben a vámpír szagot, de nem törődtem vele. Azt reméltem, hogy engem akar és nem téged. Én pedig még aznap este elmentem onnan. Ha nem vagyok gyáva, akkor te emberként halhattál volna meg egy csomó gyerekkel, érted? Ha ott maradtam volna Victoria miatt, és nem vagyok olyan könnyelmű, akkor nem kínzott volna meg! Nem kellett volna annyit szenvedned miattam!

- Edward, ezért hitted azt, hogy haragudni fogok rád? – kérdeztem lágyan. Az ő fejében minden biztos máshogy zajlik le, de az én fejemben ebben a történetben ő egy fikarcnyit sem hibás.

- Hát nem épp elég ez?

- Nem. Mert ez nem a te hibád. Először megmentettél, de másodjára már nem tudtál megmenteni. És én… viszonylag örülök ennek. Ha nem változtam volna át, akkor nem lennénk itt.

Közelebb mentem hozzá, és átöleltem. Fejemet beletemettem a nayakába, és beszívtam az illatát. Eleinte mereven állt velem szemben, aztán körémfonta karjait, és erősen magához szorított.

- Miért vagy ilyen jó hozzám? – hitetlenkedett.

- Nem kell hozzád jónak lenni. Te anélkül is jó vagy, csak még nem jöttél rá.

- Mivel érdemeltelek én meg téged? – suttogta.

Már majdnem megcsókolt, amikor megcsörrent a mobilje. Kelletlenül váltunk szét, Edward pedig morogva és dübörögve kiment a partra. Egy pillanatig átfutott az agyamban, hogy a végén még dühében szétroppantj a telefont, de nem tette. Felvette, és beleszólt.

- Alice?

Az elmített pörgő nyelvvel belefogott a mondanivalójába, Edward pedig csak hümmögött és bólogatott.

- Rendben. Megyünk.

Nagy sóhajjal összecsukta a telefont, és fjdalmas fejjel rám nézett.

- Tanya már hiányol.

Legszívesebben elröhögtem volna magam, de nem tettem. Helyette odamentem hozzá, és csak úgy csimán megcsókoltam. Tanya nevére valamiféle birtoklási ösztön kerített hatalmába. Legszívesebben morogtam volna, de nem tettem.

Edward először meglepődött, de utána reagált. Amikor elváltunk, homlokát az enyémnek döntötte.

- Tehát nem haragszol rám?

- Hogy is haragudnék, amikor te nem tettél semmit? Edward, ez az egész csak a te fejedben van.

- Rendben. Majd megpróbálom elfogadni. És a csókot miért kaptam? – mosolyodott el.

- Gyakorlásképp.

- Hm… - gondolkozott el. – Szerintem még nem gyakoroltuk be eléggé – vigyorgott pimaszul.

Nevetve rácsaptam a vállára.

- Te kis telhetetlen!

Most ő csókolt meg engem. Igyekeztünk mindent beleadni, de a mobil megint megcsörrent.

Odamentem, és láttam, hogy Alice neve villog rajta. Nem törődve Edwarddal, felvettem a telefont.

- Mindjárt megyünk Alice, nyugi! – a hangom kicsit dühösen csengett. De hát hogy a francba ne? Épp benne voltunk valamiben…

- Ne légy mérges. Ha nem hívtalak volna, akkor csa holnap jöttök haza, ugyanis el lennétek foglalva… egyéb dolgokkal.

A háttérben Emmett nevetése harsant.

- Alice, mond, hogy nem ezen a beszélgetésen röhög – könyörögtem.

Szoksához híven csilingelően felkacagott.

- Nem. Csak valami vámpíros filmet tettek be Jasperrel, és azt figurázzák ki.

- És a többiek?

- Vadászni vannak. De mire hazajöttök, akkorra visszaérnek.

- Hú, de szuper. – Hangom persze nem épp a kirobbanó örömtől csöpögött.

- Gyakorold. Puszi, itthon találkozunk.

Köszönni se volt időm, mert letette.

- Oké, induljunk – mondtam egy sóhaj kíséretében.

Megtörölköztem, felkaptam magamra a száraz cuccaimat és visszamentünk a házba. Edward megfogta a kezem, ujjainkat összefűzte. Lenéztem rá, majd mosolyogva Edward arcára pillantottam. Ő is mosolygott, és ez még nagyobb örömmel töltött el.

Bent a házban belegyömöszöltem a táskámba a törölközőt és még a többi cuccot ami kimaradt. Edward már az ajtóban állt rám várva.

- Edward… valamit meg kellene beszélnünk. Most akkor mi hogy vagyunk? Mármint együtt vagyunk, vagy csak látszat együtt, vagy…

Nem tudtam befejezni, mert megint megcsókolt. Hu… vámpír létemre beleszédültem. Mindkét kezemet megtámasztottam a mellkasán.

- Ez elég érthető? – vigyorgott pimaszul.

- Igen, azt hiszem elég érthető. Szóval akkor megpróbáljuk?

- Igen, meg. – Újra összefűzte ujjainkat, kézfejemre pedig nyomott egy puszit.

Lassan futni kezdtünk az erdőn keresztül. A gondolatolvasás működött még mindig, de el tudtam tompítani úgy, hogy csak halk morajlás legyen az elmém mélyén, ami nem is zavart. Amikor a főúton haladtunk át emberi tempóban átrohantunk, majd egy újabb erdős részhez érve újra futni kezdtünk. Kezünket egy pillanatra sem húztuk el.

Pár perc múlva már látni véltem a Cullen ház fehér falait, amik annyira kitűntek az erdő zöldjéből.

Az erdőből kiérve megálltunk, Edward pedig megszorította a kézem. Nem tudom, melyikünk fél jobban. Ő Tanyatól, vagy én attól, hogy széttépem az említett nőt egy rossz mozdulatnál?

Az ajtó jöttünkre szinte azonnal kinyílt. A nappai tele volt vámpírokkal. Ott volt mindenki. Az egész Cullen család, az én családom, és a Denali-klán.

Edward és az én kezem azonnal külön vált. Ő a saját családjához ment, és én is az én családomhoz. Utána természetesen Alice-t sem hagytam ki az ölelésből, és Emmett is odajött hozzám, és egy jó kis csontropogtató ölelésbe vont.

- Emmett, nem kéne megölnöd – jegyezte meg Edward, még pont időben, mert ha még egy pár másodpercig szorít, tuti megreped az egyik bordám.

- Öcsi, jó munkát végeztél. Ahogy látom, nem kell belőled fasirtot csinálni – kacsintott egyet Em, én pedig elnevettem magam.

Épp Edward felé fordultam, amikor láttam, hogy az egyik nő szinte beleugrik a nyakába. Mindkét lábát felemelve rácsimpaszkodott, Edward pedig lógo karokkal állt, és fapofával bámult előre. Jobban megfigyelve a lány szőke hajába pirosas színá tincsek is hevertek. Tehát ő Tanya.

Tanya még mindig Edwardra csimpaszkodott, pedig ő megpróbálta ellökni magától.

- Tanya, elég. Örülök, hogy örülsz meg minden, de szállj le rólam.

A nő nem értett a szép szóból, és megcsókolta Edwardot. Na, bennem itt ment fel a pumpa. Edward nem mondta, hogy ennyire el szokott fajulni a dolog, hogy az egész család szeme láttára letapirra, és utána el akar merüni a torkában.

Vad morgást hallattam. Tanya leszállt Edwardról, a többiek pedig megütközve néztek rám. Csak a kicsi, mindentudó Alice mosolygott. Ha nem lett volna ilyen feszült a légkör, szerintem örömében táncot járt volna.

Még mindig Tanya-t néztem, a dühtől egyre feketedő szemekkel, Edward pedig mögém jött, és hátrálni kezdett. Kezeit a derekamra csúsztatta.

- Nyugi Bella – suttogta a fülembe. – Menjünk ki, ott mindent megbeszélünk.

Legszívesebben megmondtam volna neki, hogy oké, persze. Széttépem és mehetünk, de nem mondtam. Hagytam, hogy magával húzzon egy külön helyiségbe.

Miután az agyam kicsit kitisztult vettem észre, hogy ez egy konyha.

- Ugye ez nem az aminek gondolom? – mutattam körbe.

- De az – mosolyodott el féloldalasan. – Tudom, elég abszurd.

- Kicsit – mosolyogtam én is.

- Ami bent történt… - kezdte volna, de megállítottam.

- Maradjunk annyiban, hogy kicsit elvesztettem a fejem.

Megölelt, és belepuszilt a nyakamba.

- Azt hiszem, mostmár mindenkinek világos, hogy együtt vagyunk. És nyugi, hasonló esetben én is elveszíteném a fejem.

- Ja. Mi lesz még itt – sóhajtottam.

- Óh, Emmett már kezdi is. Hallgass bele a gondolataiba.

Úgy tettem, ahogy Edward tanácsolta.

„ Hmm… öcsi… mik nem történtek vajon abban a kunyhóban*?” Em pedig találgatásképp elkezdett kissé obszcén képeket vetíteni.

- Emmett, nem vagyunk rá kíváncsiak, mit művelsz Rose-zal az ágyban! – kiáltottam ki neki.

Pár másodperccel később: - Emmett Cullen, te már megint mi a francot csinálsz? – kiáltott fel Rose, és fejbecsapta férjét.

Kinéztünk a nappaliba. Rose dühös szemeket meresztett, Emmett pedig a fejét vakargatta.

- Miért mindig mindneki engem bánt? – zsörtölődött.

Mi is nevetésben türünk ki. Neki dőltem Edwardnak hátulról, aki a derekemet átölelve nevetett továrra is. Feje a vállamon pihent, és úgy néztünk előre.

Igazából elég fura volt ez az egész. De tetszett. Alig ismerjük egymást két és fél napja (legalábbis az emberi találkozásokra nem emlékszem), de ennyire közel kerültünk egymáshoz. Mondhatni úgy viselkedtünk, mint a szerelmesek, pedig mi még csak jóformán kóstolgattuk a másikat. Furcsa érzés volt, de mégis tetszett a dolog.

Szememet Tanya-ra függesztettem, aki fekete szemelle, undorodva méregetett. Gondoltam belenézek a gondolataiba.

„Hülye liba!”, kezdte, és ezt még több becsmérlő szó követte.

Majd különböző képeket kezdett el vetíteni, amiben épp Edwardra mászik. Na itt pattant el az a bizonyos húr…

*Utólagos javítás. Az volt oda írva, hogy szigeten. Hol nem járt a fejem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés