5. fejezet

 

(Rosalie szemszöge)

 

Amikor kinyitottam a szemeimet, ki tudja, hogy mennyi idő után, pihenten, és nyugodtan ébredtem. Azonban a hely, ahol voltam nem a saját házam volt. Azonnal felismertem vámpírságom kezdetének helyszínét. Ugyanaz a vizsgálószoba, ugyanaz a ház, amiben Esme, Carlisle, és Edward a családjába fogadott. Tehát áthoztak magukhoz, amíg aludtam.

-         Jó reggelt, kedvesem – lépett be a szobába Esme.

-         Asszonyom – hajolt meg mögötte Edward.

-         Jó reggelt – válaszoltam halkan. – Mennyit aludtam? – kérdeztem azonnal.

-         Három napot, de semmi gond, közben Carlisle vénásan táplálta Önt és így a kicsit is – válaszolta Edward készségesen.

-         Lehetne, hogy tegeződjünk? – kérdeztem csendesen.

Egy kicsit idegesítő volt, hogy a családom magáz engem. Bár akkoriban ez még teljesen normális volt, és ha azt vesszük, akkor most nem is a családom, de ez már részletkérdés. Ne magázzanak, még nem vagyok olyan idős. Bár a jelek szerint nem is leszek túlságosan idős, mikor véget ér a létem. Vajon milyen a halál? Békés, és könnyű, ahogy egyszer Bella beszélt róla?

-         Természetesen tegeződhetünk, Rosalie. Megtiszteltetésnek veszem – hajolt meg ismét illedelmesen. – Engedelmeddel elhoztam neked egy bőröndnyi ruhát, és az ékszereidet is, nehogy valami eltűnjön. A komornád nem tudja tovább ellátni a feladatait, mert minden valószínűség szerint megőrült. Carlisle kezeli. Azt állítja, hogy egy elképesztően gyorsan mozgó, ember volt, aki megtámadott titeket, de állatias morgás tört a mellkasából. Ráadásul az emeleti ablakon hatolt be. Magát a támadót nem tudja azonosítani, mert túlságosan is gyorsan hagyta el a tett helyszínét. A támadót még keresik – magyarázkodott. – Nem kell aggódnod a házvezetőnő miatt, jó kezekben van, és hamar meg fog gyógyulni. Carlisle meg van győződve róla, hogy csak sokkot kapott – mondta el a valószínűleg megbeszélt szöveget Edward. Aha, sokkot kapott, vagy inkább vámpírt látott.

-         Beszélnünk kell a gondolataidról – sóhajtott fel Edward. Nekem pedig kikerekedtek a szemeim.

-         Én akkor magatokra is hagylak titeket – sietett ki Esme a szobából. – Az ebéd hamarosan készen lesz. Carlisle kéri, hogy ma még ne reggelizz, mert most vette ki a tűt pár órája a karodból, és előfordulhatna rosszullét.   

-         Rendben, úgy lesz – bólintottam rá azonnal. Carlisle tudja, hogy mit szabad, és mit nem.  

-         Leülhetek? – kérdezte Edward.

-         Hát persze – sóhajtottam fel. Ezt nem fogom megúszni, akármennyire is szeretném.

-         Nyugi, nem harapok – vigyorodott el. Haha, micsoda poén. Mikor lett olyan kis Humor Herold, mint Emmett? Miért jut mindenről Emmett az eszembe? Biztosan azért, mert annyira hiányzik.

-         Ki az az Emmett? – kérdezte kíváncsian.

-         Nem szeretnék róla beszélni, és gondolni sem fogok rá – morogtam rá.

-         Ahogy akarod. Ez esetben térjünk vissza az eredeti kérdéshez – biccentett Edward. – Honnan tudod, hogy mik vagyunk, és miért tudsz ennyit a családunkról? – kérdezte kíváncsian.

-         Huh, bele a közepébe, nem sokat teketóriáztál – ráncoltam össze a szemöldököm. Azt hittem, hogy finoman fog puhatolózni, nem csak úgy, durr bele.

-         Nos, próbálgathatnék finomkodni is, de mindketten tudjuk, hogy nem vezetne eredményre. Elég makacs, és agyafúrt személyiség vagy, Rose. Bár be kell valljam, hogy ez határozottan imponáló a számomra, de néha elég idegesítő tudsz lenni. Egyébként remekül megy nekem a szorzótábla, és az abc betűivel sincsenek gondjaim, úgyhogy abbahagyhatnád ezt – mosolyodott el. Régen nem láttam ennyit mosolyogni. Bár meg kell, hogy valljam, hogy szeretem, amikor boldog. Jó érzés, amikor a családod felhőtlen, és elégedett. – Szóval, elmondanád, hogy honnan tudsz ennyit?

-         Én, csak, rájöttem – néztem mélyen a szemébe. – Sosem ettetek egy bálon sem, mindig jéghidegek vagytok, amikor hozzátok érek, a szemetek pedig aranyszínű, ez nem egy klasszikus árnyalat. Na és a szépségetek, egyszerűen hihetetlen – mormoltam el a standard szöveget, és közben nem hagytam abba az abc ismételgetését sem, nehogy Edward kiszúrja a blöfföt.

-         Rájöttél, hogy vámpírok vagyunk? Csak úgy? Nem eszünk, szépek vagyunk, aranyszínű szemünk van, tehát csak vámpírok lehetünk. Már megbocsáss, de ez nem túl hihető – forgatta meg a szemeit.

-         Miért? Azért, mert úgy nézek ki, mint egy elkényeztetett buta liba, legalábbis szerinted, attól még lehetnek gondolataim, és lehet eszem is – szegtem fel az államat dacosan.

-         Én soha nem mondtam rád semmi ilyesmit – mondta határozottan.

-         Mondani tényleg nem mondtad, csak gondoltad – rántottam meg a vállam.

-         Te is olvasol a gondolatokban? – kerekedtek el a szemei. Hogy mi? Ja, most azt hiszi, hogy én ezt onnan tudom, hogy láttam a fejében. Hé, ez nem is rossz ötlet. Várjunk csak nem lesz jó, ezzel gyorsan lebuknék. Talán, hogyha mással próbálkoznék. A szekrény mindjárt el fog dőlni, mert megreccsen a szerkezet, és Esme kedvenc porcelánkészlete ripityára törik.

-         Nem éppen. Viszont mielőtt beavatnálak, siess ki a konyhába, mert Esme kedvenc porcelánkészlete el fog törni, ha nem kapod el őket – mondtam határozottan.

-         Hogy mi? – döbbent meg.

-         Csak bízz bennem, és menj – utasítottam.

Mire végre hallgatott rám. Egy kicsit „kölcsönveszem” Alice képességét, így legalább azt hiszik majd, hogy különleges vagyok, és sosem fognak rájönni, hogy azért tudom, mert így történt régen is. Bár felmerül a kérdés, hogy a múlt megváltoztatásától függetlenül a szekrény is feladja-e a küzdelmet a súly miatt. Remélem, hogy igen, mert ez az utolsó reményem. A következő pillanatban legnagyobb örömömre Esme felsikkantott.

-         Vigyázz, Edward. Felborul – mondta kétségbeesetten.

-         Ne aggódj, tartom – nyugtatta Edward fogadott anyánkat. – Vedd ki belőle a tányérokat.

-         Azonnal – mondta gyorsan Esme. Majd néhány halk tányércsörömpölés után, Edward újra mellettem termett.

-         Honnan tudtad, hogy mi fog történni? – fogta meg a vállaimat.

-         Nem gondolatolvasó vagyok, hanem… - kezdtem bele a magyarázkodásba.

-         Hanem látod a jövőt – fejezte be Edward helyettem a mondatot. – Nem, álljunk csak meg. Hogyha látod a jövőt, akkor láttad volna, hogy a férjed megcsal téged, és nem betegedtél volna meg a kisbabáddal együtt – nézett rám gyanakvóan.

-         Nem látok mindent – hajtottam le a fejem.

Majd éreztem, hogy néhány pillanat múlva elkezdenek folyni a könnyeim. Miért kell mindig emlékeztetnie rá valakinek, hogy beteg a kicsikém, és még arra is, hogy a férjem, hogy megalázott engem? A fejemet a párnámba fúrtam, és elfordultam Edwardtól. Nem akartam, hogy végignézze a kiborulásomat.

-         Edward – csattant fel Esme a konyhából.

-         Tudom, anya, nem volt szándékos csak kicsúszott – mondta Edward együtt érzően. -Rose, ne haragudj, én nagyon sajnálom – simogatta meg lassan a hátam.

-         Nem a te hibád – ráztam meg a fejem. – Egyedül hagynál egy kicsit? – kérdeztem halkan.

-         Inkább gyere ide – fordított maga felé. – Nem lesz semmi baj, Carlisle megoldja – húzott oda magához.

Majd gyengéden átölelt. Furcsa érzés volt, de határozottan jól esett a hűvös karjaiba bújni. A fejemet a vállára hajtottam, és belemarkoltam az ingébe. Kényelmes volt ez a póz, ahogy teljes testemmel rátámaszkodhattam. Biztonságérzetet nyújtott. A pocakom az ölelésben a hasához nyomódott, és a pici azonnal heves kapálózásba kezdett. Biztosan azt hitte, hogy valaki simogatja a hasamat, vagy odatette a kezét, mert mindig olyankor szokott elkezdeni mocorogni.  

-         Ó, bocsánat – húzódott egy kicsit el tőlem. – Nem akartam megnyomorgatni a picit – nézett rám bűntudatosan.

-         Nem azért mocorog, mert összenyomtad, hanem azért, mert azt hitte, hogy valaki meg akarja érinteni – mosolyodtam el. Kedves volt, hogy aggódott miattunk.

-         Olyankor mocorog, hogyha megérintik? – biccentette oldalra a fejét.

-         Olyankor biztos, hogy megmoccan, de máskor is szokott – mondtam boldogan. Ameddig ilyen kis aktív, addig biztosan nem lehet nagy baja.

-         Kipróbálhatok valamit? – kérdezte Edward kíváncsian. Majd kezét a hasam felé közelítette.

-         Csak nyugodtan – bólintottam rá.

Mire finoman a hasamra simította a kezét, és erőteljes koncentrációba kezdett. Sejtettem, hogy mit akar. Az én babám azonban nem olyan kis okos még. Nem hiszem, hogy önálló gondolatok táborát zúdítaná a kíváncsiskodóra.

-         Na, hallasz valamit? – kérdeztem mosolyogva. Miután vártam néhány percet, de Edward csak a szemöldökét ráncolta.

-         Nem igazán. Mintha gagyarászna odabent, de nincs értelme, csak jártatja a kis kezeit, és lábait – vette el a kezét a pocakomról.

-         Talán csak nem érted a babanyelvet – vigyorodtam el. – Mr. „Mindent tudok” Cullen nem ért meg egy cseppnyi kisbabát? Nahát, milyen gondolatolvasó vagy te? – kérdeztem pimaszul. Majd a gyomrom hangosan korogni kezdett.

-         A baba éhes. Most mondta – nevetett fel Edward.

-         Ezt nem a kicsi mondta, hanem én – mondtam komolyan.

-         Részletkérdés – legyintett. – Ennetek kell – fűzte még hozzá. Majd eltűnt, de néhány pillanat múlva ott is termett előttem egy hatalmas tálca kíséretében. – Nem tudtuk, hogy mit szeretsz, úgyhogy van húsleves, sült hús, hal, paradicsomsaláta, párolt zöldség, csokis és almás sütemény – sorolta a választékot. - Ha viszont mást szeretnél, akkor hozhatok valamit egy étteremből.

-         Nem, köszönöm – tiltakoztam. – Ez bőven több, mint elég. Ha viszont lehetne, akkor a halat távolítsuk el – kaptam az orrom elé a kezem, amikor megcsapott a szaga. Úgy tűnik, hogy a baba nem kedveli a vízi élőlényeket.

-         Oh, máris – futott át Edward arcán a felismerés. Majd egy szempillantás alatt eltűnt a halas tányérral. Én pedig egy kicsit nyugodtabban lélegeztem fel.

-         Oké, akkor halat többet nem készítünk neked – ült vissza mellém Edward. – A többi jó lesz, vagy kívánsz valami mást? – kérdezte kedvesen.

-         Mondjuk válaszokat – haraptam be az alsóajkam. Tudnom kell, hogy mi történt a férjemmel, és hogy mi lesz most velem.

-         Milyen kérdésre nem tudod a válaszokat? – kérdezte halkan. – Már mindent tudsz rólunk – mondta komolyan.

-         Ki mentett meg? – szegeztem neki a kérdést. Ha neki szabad durr bele kérdezni, akkor nekem is. Tudnom kellett a választ. – Te ölted meg Royce-t? Igaz?

-         Nem volt szándékos – hajtotta le a fejét. – Mármint, bocsáss meg, én sajnálom, hogy végeztem vele, de te nem hallottad a gondolatait. Bántani akart téged, aztán pedig ráfogta volna, hogy lezuhantál a lépcsőn, és összetörted magad a kicsivel együtt. Ezután pedig elhitette volna mindenkivel, hogy te voltál az, aki megbetegítette őt – motyogta maga elé.

-         Értem – mondtam keserűen. Hogy mehettem hozzá egy ilyen mocskos férfihoz? Hová tettem a szemem? – Hogy értetted azt, hogy nem volt szándékos? – tettem fel a következő kérdést.

-         Nos, erre egyszerű a válasz. Csak meg akartam akadályozni, hogy bántson téged, de amiket gondolt… - szorultak ökölbe a kezei. - Elszakadt bennem valami, és leereszkedett a vörös köd az elmémre. Csak a falhoz akartam csapni, de nem jól mértem fel a mozdulat erősségét, és azonnal meghalt a fejsérüléstől, amit okoztam. Nem ittam belőle természetesen – emelte maga elé a kezeit.

-         Nem is feltételeztem rólad ilyesmit – fogtam meg a kezét.

-         Nem félsz tőlem? – kerekedtek el a szemei.

-         Megmentettél – mondtam határozottan. – Hidd el, hogy a férjemtől sokkal jobban féltem, mint tőled – fűztem még hozzá. Végül is ez igaz.

-         Azt hittem, hogy gyűlölni fogsz. Ki kedvelne egy lelketlen gyilkost? Még most sem bánom igazán, hogy kioltottam az életét, pedig kellene. Ölni nem helyes – hajtotta le a fejét. Na álljunk csak meg. Mi folyik itt? Edward azt akarja, hogy kedveljem? Mármint, olyan érzésem van, mintha… nem, biztosan nem.

-         Nem vagy lelketlen, és gyilkosnak sem tartalak, hiszen megmentetted az életemet, és a családoddal együtt törődtök velem. Nem is kívánhatnék ennyi kedvességet senkitől. Ti még csak nem is ismertek, mégis befogadtatok. Viszont lenne még egy kérdésem – kezdtem bele.

-         Hallgatlak – nézett rám Edward komolyan.

-         Honnan tudtad, hogy bajban vagyok? – kérdeztem kíváncsian.

-         Nos, őszintén szólva követtelek a bál óta. Túl sokat tudtál rólunk, és nem akartam, hogy lebuktass bennünket – mondta őszintén.

-         Miért mentettél meg? Hogyha ott hagysz a sorsomra, akkor megoldódik minden problémátok – kérdeztem értetlenül. Én otthagytam volna őt, hogy biztonságban legyen a családunk.

-         Nem mindig a könnyebbik út a helyes. Sőt, kifejezetten sűrűn fordul elő, hogy a nehezebbik út a helyes – nézett a kezét fogó kezemre.

-         Értem, ebben van igazság – mosolyogtam rá. Nadine! Tudnom kell valamit.

-         Itt vagyok – bukkant fel Edward mögött. – Küldd ki a helyes fiút, és akkor tudunk sugdolózni a háta mögött – vigyorodott el.

-         Egyél, éhesek vagytok – húzta ki lassan a kezét az enyémből. – Magadra hagylak néhány percre, és főzök neked egy teát. Esme elment vásárolni, Carlisle pedig egy óra múlva itthon lesz. Egy kis ideig még kettesben leszünk – mondta. Majd felállt és kisietett a szobából.

-         Na, itt is vagyok – ült le mellém Nadine. – Tudod, hogy nagyon kíváncsi vagy? Mi lesz az élvezet az utazásban, hogyha mindig mindent tudni akarsz?

-         Csak még ezt az egyet – néztem rá kérlelőn.

-         Rendben – sóhajtott fel. – Még nem volt ilyen izgága lelkem soha, mint amilyen te vagy. Ne is kérdezd, úgyis tudom, hogy mit szeretnél tudni. A válasz pedig, igen. Edward nagyon kedvel téged. Még ő sem igazán tudja, hogy miért – kuncogott fel Nadine.

-         Igazán kedves vagy, köszi – húztam el a számat.

-         Jól van, csak vicceltem. Bár be kell ismerned, hogy eléggé körülményes teremtés vagy. Viszont visszatérve a kérdéshez. Igazából onnan lehet keltezni a vonzalmát, amikor teherbe estél. Ahogy boldogan mászkáltál a városban, és minden egyes gondolatod a kisbabád körül forgott. Soha többé nem volt olyan, hogy az érdekelt volna, hogy te milyen vagy, és neked mid van, hanem csakis az izgatott, hogy a babának jó legyen. Aztán elkezdtél jótékonykodni gyermeksegélyezéseknél, és egyre több pénzt költöttél, hogy az árváknak jó legyen, miközben arra is ügyeltél, hogy az adományokkal együtt a babád jóléte is biztos maradjon. Nagyon sokat fejlődött a jellemed a terhességed alatt, és Edward bár lassan jött rá, de napról napra többet érzett irántad – mondta Nadine mosolyogva.

-         Edward a bátyám – mondtam komolyan.

-         Itt nem feltétlenül – rázta meg a fejét Nadine.

-         Na de én, nem is tudom. Hiszen nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, soha nem tekintettem rá úgy, én…

-         Te most ismerkedsz vele, emlékszel? – fogta meg a kezem Nadine. – Akarsz külső szemlélője lenni az eseményeknek? Ha nem bírod tovább, akkor csak szólj. Bármikor kiszállhatsz a testedből, bár szerintem csupa kellemes élménnyel gazdagodna a lelked. Egyébként pedig, mielőtt még azzal jönnél, hogy nem akarod megcsalni Emmettet. Itt semmi sem kötelező a számodra. Az pedig, hogy hagyod, hogy Edward közeledjen feléd még nem bűn. Persze, csak, hogyha hagyod – mondta. Majd egy szempillantás alatt eltűnt a szobából.

-         Itt is vagyok – lépett be Edward. A kezében pedig egy kancsó, gőzölgő tea volt. Az illata egyszerűen remek volt. – Nem vagy éhes, vagy nem ízlik? – nézett az érintetlen tálcára.

-         Én csak elgondolkoztam – mondtam kissé zavarban. Nem tudtam, hogy a hallottak fényében hogyan kéne viselkedtem Edwarddal.

-         Semmi gond, de enned is kéne – mondta határozottan. – Egyébként gyönyörű vagy, amikor elpirulsz – mosolyodott el. Majd letette a teát az éjjeliszekrényre, és a fejével a tálca felé bökött. – Ha nem eszel, akkor nagy bajban leszek, mert Carlisle és Esme a lelkemre kötötték, hogy táplálkoznod kell. Légy szíves és viselkedj rendesen, különben kénytelen leszek én megetetni téged. Ha nem is vágysz most ételre, akkor gondolj a babádra. Neki szüksége van a kalóriákra – mondta komolyan.

Tudtam, hogy igaza van. Úgyhogy engedelmesen felemeltem a kanalat, és nekiestem a levesnek. Fantasztikus íze volt. Nem is emlékszem, hogy ettem-e már ennyire finomat. Gyorsan végeztem a tányérral, majd a főételhez fordultam. Ez is fantasztikus volt, de leginkább az édesség nyerte el a tetszésemet. Mindig is az almás sütemény volt a kedvencem, bár nem ettem túl sokat, hiszen vigyáztam az alakomra, ahelyett, hogy éltem volna. Megérte? Nem hiszem.

-         Köszönöm, ez fantasztikus volt – dőltem vissza fáradtan a párnára. Persze csak miután az egész tálca tartalmát eltűntettem. Jézusom, ha ennyit eszek, akkor két hónap múlva már csak gurulni tudok majd.

-         Egészségedre, és csak hogy megnyugtassalak, egy kicsit sem vagy kövér, Carlisle megmérte a pocakodat, mikor aludtál, és azt mondta, hogy milliméterre akkora, mint amekkorának lennie kell – mondta Edward nyugtatóan.

-         Ez remek – sóhajtottam fel boldogan. Pedig meg voltam róla győződve, hogy túl sokat tömöm magam.

-         Iszol egy kis teát? – tartotta elém a bögrét.

-         Igen, köszönöm – vettem el a meleg italt. Majd jóízűen belekortyoltam. Mézes, citromos tea. Mindig is imádtam. Vajon honnan tudja, hogy így szeretem?

-         A teadélutánokon mindenki elszörnyedve nézett téged, mert mindig mézet kértél a teádba, holott az úri nép szerint a cukor sokkal elegánsabb – rántotta meg a vállát. – Már akkor is figyeltelek – válaszolt a ki nem mondott kérdésre.

-         Erre soha nem gondoltam. Egyszerűen csak jólesett a méz – sütöttem le a szemeimet. Sosem gondoltam volna, hogy ez illetlenség. Bár egyszer Royce, mintha célozgatott volna, hogy jobb lenne, ha csak itthon innék mézes teát, de akkor még nem kombináltam össze a dolgot.

-