Már jó ideje ültem a földön, amikor idegen vámpírok szagát fújta felém a szél. Azonnal felpattantam és követni kezdtem a szagot. Az erdőn átszelve egy kisebb tisztáson kötöttem ki, melynek a közepén egy hatalmas ház állt. Két fajtám béli tartózkodott benne. 

Óvatosan közelebb osontam az ablakhoz. Bent egy szőke hajú férfi és egy barna hajú nő tartózkodott. A férfit egyből felismertem: Carlisle Cullen. Aroról, Marcusról, Caiusról és róla készült egy kép; Aro szobájában lóg. Mennyiszer tanulmányoztam azt a képet!

Az ajtóhoz suhantam. Illendően kopogtattam. Szinte azonnal ajtót nyitott  a nő és ezzel egyidejűleg elhűlve nézett rám, felismerte a nyakamban lógó medált: a Volturi jelét.

–        Jó napot! - köszöntem neki.

A nő még mindig elhűlve nézett rám, Carlisle mögé lépett. Ő is felismerte a medált, de ő nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, mivel kitárta előttem az ajtót. Beléptem,majd megvártam amíg a házigazdák becsukták az ajtót, és követni kezdtem őket a nappaliba, ahol leültünk egymással szemben. Senki nem akarta megtörni a csendet, ami kezdett egyre kínosabb lenni, végül a családfő rászánta magát.

–        Üdvözöllek! Megtudhatnám, hogy mi a látogatásod célja?

Szótlanul előhúztam egy levelet a felsőm zsebéből és átnyújtottam neki. Aro küldte nekik, nem tudtam akkor még, hogy mi állt benne. Amíg a férfi olvasta a levelet, a nő és én minden rezdülését figyeltük.

–        Tudod mi áll benne? - kérdezte mosolyogva.

Értetlenül meredtem rá, nemet intettem.

–        A történeted, hogy miként jöttél el és a célod. Régi barátom, Aro megkér, hogy fogadjalak be, és biztosít, hogy áttérsz a mi életformánkra.

Komolyan? - kérdeztük egyszerre a nővel.

Carlisle a nő felé fordult és még mindig mosolyogva beszélni kezdett hozzá.

–        A mi Alec barátunk magányos volt Volterrában, valamint -amiről még ő maga sem tud- depressziós is. Alec társat keres és Aro megkért minket, hogy fogadjuk be ifjú barátunkat. Ha nincs ellened...

Természetesen nincs. Amint látom már el is kezdett áttérni a mi életformánkra- ez bizonyára nagy áldozat lehetett számára. - felelte az mosolyogva, majd felém fordult. -Szívesen látunk a családunkban.  Esme Cullen vagyok.

Alec Volturi. Hálás vagyok, hogy befogadnak.

Órákon át beszélgettünk. Remekül éreztem magam velük. Esme és Carlisle úgy viselkedett velem, mintha a fia lennék. Ez egyszerűen mesés érzés, soha életemben nem éreztem még ilyen, még a saját szüleimmel sem. Bár velük nem éltem túl sokáig, mindössze 16 évet, de akkor is. Ebben a pár órában többször éreztem, hogy elfogadnak és szeretnek, mint abban a 16 évben.

A beszélgetésnek motorzúgás vetett véget.

–        Megjöttek a gyerekeink. - mondta Esme és kisietett az udvarra.

Gyere.

Carlisle nyomában én is kimentem az udvarra, ahol egy kocsi állt meg. Két vámpír szállt ki belőle: egy kicsi, koboldszerű lány és egy oroszlánszerű srác. Mind a ketten bizalmatlanul méregettek. Esmet ez  egy cseppet sem zavarta, rögtön odasietett hozzájuk és megölelte őket.

–        Alice, Jasper! Végre! Ennyi év után újra együtt lesz a család! - látszott rajta, hogy könnyek nélkül zokog.

De még így sem lesz teljes, hisz Bella nincs velünk.

–        Carlisle, megmondanád, hogy ki az ott melletted? - mutatott rám a Jasper nevezetű.

Ő itt Alec Volturi. Majd később mindent elmesélek, de a lényeg, hogy mostantól ő is családtag.

Miután mindenki üdvözölt mindenkit a páros elém állt.

–        Jasper Hale.

Alice Cullen.

Alec Volturi.

A bemutatkozás lezajlása után Alice kézen fogott és szó szerint felrángatott az emeletre. Először nem értettem miért, majd elkezdett hadoválni, olyan gyorsan, hogy még nekem is figyelnem kellett.

–        Ez itt a te szobád. Holnap elmegyünk port Angelesbe és megvesszük a bútorokat. Remek lesz hidd el! Meg ruhákat is vennünk kell. Kétszer nem veheted fel ugyan azt!

Részvétem haver. - veregette meg Jasper a vállam miután a társa közölte a „menetrendet”.

Éjjel újra elmondtam a történetemet, amikor már Rosalie és Emmett is megérkezett.

Másnap korán reggel szigorú felügyelet mellett – ami Carlisle- ból, Emmettből és Jasperből állt – teszteltük az önuralmam, amíg a lányok vásárolni mentek. Egész nyáron ez volt a menetrend: lányok vásárolnak, mi fejlesztjük az önuralmam.

A nyár utolsó napján már tökéletes önuralmam volt így nyugodtan pihenhettem. Épp a nappaliban ült mindenki- Carlisle kivételével, amikor Alice felkiáltott.

–        Végre elszánta magát! Elindult! Még ma ideér Edward! Ja, és Apu beíratott minket a suliba. Mindenkit. - kacsintott rám. - Üdvözlet a gimiben Alec Hale.

Mindenki boldogan várta Edward érkezését, még én is, hisz már rengeteget hallottam róla, de még nem találkoztam vele.

Alice jóslata teljesült: éjjel belépett egy bronzvörös hajú srác. Ahogy belépett Esme egyből a nyakába ugrott és könnyek nélküli zokogásban tört ki.

–        Edward! Hát itt vagy! Eljöttél!- mondta neki anyánk.

–        Hát persze, hogy itt vagyok, hol lennék máshol? - hangzott a nem túl meggyőző felelet.

Edward!

Az összes Cullen felpattant és köréjük sereglett. Szegény srácot kezdtem sajnálni, hisz levegőhöz is alig jutott, nem mintha szükségünk lenne rá, de akkor is! Jó pár percen keresztül tartott a családi idill, majd Edward „felfedezte”, hogy én is  ott vagyok.