7.fejezet – Black-völgy

Reggel kifejezetten jól ébredtem annak ellenére,hogy tudtam,milyen dolgok folynak körülöttem.Elhatároztam,hogy elmegyek a kedvenc helyemre,ahol már rég jártam.La Push és Forks közötti erdőben található egy patak,ami olyan tiszta,hogy látod a kavicsokat,és a kis halakat úszkálni benne.Már mondhatnánk völgynek is,Black-völgy.Hiszen már teljesen kisajátítottam magamnak.Felálltam nagy nehezen az ágyból,és a szerkényhez fordultam.Sosem érdekelt annyira a divat,hogy órákig válasszam,mi legyen rajtam.Kivettem azokat a ruhadarabokat amelyek legfölül voltak,és így egy fekete passzos pólóra és egy fekete farmernadrága esett a választásom.Bementem a fürdőszobába megmosni a fogam,és egy kicsit rendbe tenni a hajam.Apunak csak annyit mondtam,hogy elmentem kiszellőztetni a fejemet,így már tudta,hova készülök.Gyalog tettem meg az odáig vezető utamat.

Már csak pár méterre lehettem a környéken,mikor megéreztem egy oda nem illő szagot.Összehúzott szemöldökkel és fintorogva kezdtem el settenkedni.Vámpírszag.Gondoltam magamban,és kinéztem egy fa mögül.Rose...mit keres itt?Pillantottam meg a víz mellett török ülésben ülő szépséget.Szépséget?Térj magadhoz,Jacob!Ő Rosalie Cullen!Teljes szívedből gyűlölöd!De miért jött ide?Újra ránéztem,mikor már fejét jobbra-balra felé kezdte el forgatni.Megérezte az illatom.Nem volt más választásom,beléptem a tiltott zónába.

-    Szia – Köszöntem,szinte suttogva,mire hirtelen megfordult,és mérges tekintettel figyelt.
-    Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte nem éppen a legbarátságosabb módon.
-    Ezt én is kérdezhetném.Hiszen ez Black-völgy!Az én területem – Értetlenül nézett rám,szinte hülyén,majd elindult.
-    Oké,akkor nem zavarlak tovább.Elmegyek – Keze után kaptam,és csuklója köré fontam ujjaim.
-    Ne!Maradj!Nem zavarsz – mondtam lágyan,mire egy pillanatra mintha szét nyílt volna az ajka,de azzal együtt ki is rántotta karját.
-    Utálom,hogy ilyen forró vagy! – Duzzogott,mire én felnevettem.
-    Sajnálom a tegnapit.Én igazán...tényleg.Nem tudtam,hogy ennyire érzékenyen érint ez a dolog.Nem akartalak megbántani,csak egyszerűen túlságosan is feldühítettél a barátságtalan viselkedéseddel,amit még mindig nem értem,hogy miért érdemeltem ki.Hiszen két napja még beavattál a múltadba,most meg... – Nem fejeztem be,csak lefordítottam a fejem.
-    Jacob én ezt...nem tudom megmagyarázni.
-    Beszéljük meg – Léptem egy lépéssel közelebb,és Ő sem hátrált meg.
-    Mit? – Túrt bele hajába.
-    Azt...azt ami majdnem megtörtént.A csókot – Kitágult pupillával nézett bele a szemembe,és egy ideig nem szólalt meg.Aztán keservesen felnevetett.
-    Te miről beszélsz? – Kezdtem megalázóan érezni magam.
-    Ha Emmett nem jön,akkor megtörtént volna! – Magyaráztam tovább,de Ő még mindig kacarászott.
-    Jacob nem történt volna semmi!Érted?
-    Rosalie nem értem,hogy miért tagadod.
-    Arról az esetről beszélsz,mikor befogtam a szádat? – Mosolygott.
-    Igen.
-    Az azért volt,mert már idegesített az,ahogy próbálod kivágni magad abból,hogy megdícsértél.Te tényleg azt hitted,hogy meg akartalak csókolni? – Egyszerűen nem lehetett levakarni az arcáról azt a jóízű mosolyt.
-    Én...én nem tudom mit mondjak – Fogtam meg a fejem,és megfordultam.
-    Most meg hova mész? – kiáltott utánam.
-    Csak ide – Ültem le a szokásos helyemre,és neki dőltem a sziklának.
-    Figyelj... – Jött oda mellém. – Nem kell úgy érezned,hogy most megaláztak.Szerintem már vagyunk annyira jóba,hogy tudd,nem foglak ezzel leégetni senki előtt.
-    Most már semmiben sem vagyok biztos – Nevettem fel szenvedve,és magam elé néztem.
-    Ugyanmár,Jake!Nem igaz,hogy nem tudtad,hogy én szeretem Emmettet!A férjem.
-    Igen,tudom.Nem kell emlékeztetned.
-    És akkor most...te... – Dadogta.
-    Mi van velem?
-    Te érzel valamit irántam? – Féloldalas mosolyra húztam a szám.
-    Nem – Fázis késéssel végül kibökte.:
-    Hálaistennek! – És én nem értettem ezt a boldogságot.
-    Ezt most miért...?
-    Mit miért? – Dőlt hátra Ő is,és kezével körbefogta térdeit.
-    Miért örülsz ennek ennyire?
-    Tudod,mikor megismertelek nagyon is utáltalak.Mivel kutya vagy.És én sosem az a fajta voltam,aki megvárta,hogy megismerje a személyeket és csak utána mondjon róla véleményt,ezért nem is hagytam,hogy közelebb kerüljek az illetőkhöz.
-    Szóval ezért nincs senkid Emmetten kivül – Éreztem,hogy oldalra fordul és engem néz.
-    Alice,Jasper,Carlisle...soroljam még?
-    Nem,nem kell.Ismerem a családod tagjaid – Nyomtam meg a „családod” szót.
-    Oké,tényleg nincsenek barátaim,bevallom.Viszont pont erre akartam kilyukadni.Véletlenül mi...közelebb kerültünk egymáshoz – Hallottam,hogy egy nagyot nyel. – Persze barátilag.És ezért nem szeretném,ha valami mást éreznél irántam.
-    Szóval te hiszel a véletlenekben... – Tereltem el a témát.
-    Miért,te nem?
-    Szerintem a véletleneket mi alkotjuk,és nem a véletlenek alkotnak minket.
-    Arra célzol,hogy direkt akartalak megismerni? – Emelte fel egy fokkal a hangját,és én ránéztem.Mindig is szerettem,mikor mérges.
-    Ez akkora baj lett volna?Amúgy meg semmi ilyet nem mondtam.Tudod mit?Felejtsd el!Kezdjük tiszta lappal.
-    Még pedig? – Még mindig egymás szemébe néztünk,és én szokásosan elvesztem tekintetében.Végül felemeltem a kezem.
-    Barátok? – kérdeztem,mire Ő elmosolyodott.
-    Barátok – válaszolta,és elfogadta felajánlott kézfejem.

Nem bírtam elengedni.Annyira jó érzés volt,hogy érezhettem.Hozzáérhettem.Nekem ez nem barátság volt.Nem.Talán soha nem is volt az.Perzselt,szikrázott körülöttünk a levegő.De talán csak azért,mert én túl forró voltam számára,Ő pedig túl hideg.Közelebb araszoltam hozzá,és ajkai megint szét nyíltak.Tekintetem odatévedt,és őrjítő késztetést éreztem rá,hogy megcsókoljam.Kívántam.Nehezen vettem a levegőt az miatt,ahogy próbáltam vissza fogni magam,amit persze észrevett.Fejemet ismét közelítettem hozzá,és csak annyit hallottam,hogy elsuttogja: „Ne,Jacob!”,de én fittyet sem vetve rá megtettem.Ajkaim közé vettem alsó ajkát,és nyelvemet végig húztam rajta.Félve térképeztem fel,olyan volt,mintha valami új helyet fedeznék fel.Majd fölső ajka következett,és utána minden erőfeszítés nélkül tovább haladtam.Kezünk még mindig össze volt kulcsolva,és éreztem,hogy ujjai elgyengülnek.Ez azt jelenti,hogy neki is jó.Nagy bátorságot éreztem magamban hirtelen,és elkezdtem kutatni az ő nyelve után.Először nem találtam,majd egyszer csak egy pillanatra hozzáértem,és félve húzta vissza.Másodszorra már hosszabb ideig ott tartotta,és Ő is visszacsókolt.Egyre szenvedélyesebben csókolóztunk.Szabadon maradt kezemmel közelebb húztam magamhoz,és derekán tartottam.Egy apró nyögést ejtett ki ajkán,és bennem jól eső érzés áramlott szét.Percekig így voltunk.Pontosan nem is tudom meddig,de nem akartam elengedni.Ez az,amit már oly rég óta akartam.És ha másnapra már megint csak gyűlölni fog,akkor legalább most kiélvezem a helyzetet.Igazából már nem is tudom,hogy ki volt a hevesebb,én vagy Ő,de már hanyatt feküdtem a földön,és Ő fölém volt gördülve.Kezemmel simogattam hátát,és egyre lejjebb és lejjebb csúsztattam azt.Mikor már elértem hátsó testájékához,nem haladtam tovább.

-    Nekem... – Ziháltam,mikor eltávolodtam tőle. – Nekem levegőre is van szükségem,ugye tudod?
-    Sajnálom – válaszolta Ő is zihálva.
-    Nem baj.Az élmény kárpótol.Szóval akkor...barátok?! – kérdeztem meg újból,miközben kijelentésnek is hallatszódott.
-    Nem,nem barátok!

Sürgetve ismét ajkaim után kapott,és megint egy újabb,és hosszadalmasabb csókolózásba kezdtünk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés