Vasárnap este Leo elég későn ért haza, és természetesen meglehetősén éhesen. Vacsoráért könyörögve lépett be az ajtón, szerencséjére előtte felhívott, így már kész volt az étel, mire megérkezett. Leült az asztalhoz, és néhány percig szólni sem lehetett hozzá, teljes átszellemüléssel evett. Csak az első hatalmas szelet hús után tűnt úgy, hogy kezd egy kicsit lassítani. 
- Azt hittem, nem fogod megállni, hogy be ne menj a városszéli McDrive-ba - jegyezte meg Edward kicsit csodálkozva.
- Bementem - felelte Leo teleszájjal. Rosszalló pillantást vetettem rá, mire gyorsabban rágott, és csak a falat lenyelése után folytatta. - De végül csak sült krumplit rendeltem, mert nem tudtam, hogy tudnék-e egyszerre hamburgert enni és vezetni. Nem akartam összekoszolni a kocsit.
Edward bólintott, én csak a fejemet ráztam mosolyogva. Még szép, hogy evett már ebéd óta, de attól még olyan éhesnek tűnt, mint aki egy hete nem evett semmit. Újabb hosszú csend következett, amit végül én törtem meg, amikor Leo már befejezte a vacsorát. 
- Külön kocsival mész holnap reggel? 
- Naná - vágta rá Leo. - Még megsértődne a drágaságom, ha nélküle mennék. Köszönöm a vacsorát!
Amikor korábban arra gondoltam, hogy Leo két hét múlva már nem lesz olyan szorgalmas a kocsi feletti örömében, tévedtem. Már aznap este is csak berakta a csap alá a tányérját, és elviharzott.
- Neked megfelel az én autóm? - érdeklődött később Edward tettetett aggodalommal.
- Nem is tudom... Mosd le, ha azt akarod, hogy beleüljek! 

Talán a nagy izgalmaknak és örömködésnek volt köszönhető, mindenesetre Leo igen hamar elaludt. Örültem, hogy nyugodtan alszik, és nem aggódik a másnap miatt. Magamról már nem mondhattam el ugyanezt. Tudtam, hogy az iskola első napja rengeteg nehézséget fog okozni nekünk, és nem tudtam, hogy birkózunk majd meg vele. Ez lesz az első alkalom, hogy az átváltozásom óta iskolába megyünk Edwarddal, ráadásul ugyanabba, ahová Leo is járni fog. Így egyszerre kell majd mindkettejükkel kapcsolatban színészkednem, testvérként bánni velük. De úgy gondoltam mindez megéri.
- Gyere aludni, hugi! - ugratott Edward. Az arca azonnal elárulta, hogy olvasott a gondolataimban. 
- Menni fog? - aggodalmaskodtam.
- Bízom benned - felelte Edward hirtelen nagyon komolyan.
Bólintottam, és követettem a hálószobába. Ragaszkodtam hozzá, hogy vegyük át a dolgokat még egyszer, a történetet és minden egyes apróságot, habár már elsőre is tökéletesen sikerült memorizálnom mindent. Edward azonban türelmesen elmondta újra és újra, míg meg nem nyugodtam egy kicsit. 
- Szerinted Leót nem fogja feszélyezni a dolog? - kérdeztem, egyrészt mert tényleg eszembe jutott már ez, másrészt mert szerettem volna magamról elterelni egy kicsit a figyelmet.
- Azt hiszem, meg tudja oldani - bizakodott Edward. Csodáltam, hogy ilyen nyugodt képes maradni mindezekkel kapcsolatban. Reméltem, hogy a gyakorlat teszi, és egy nap majd én is belejövök.
- Nem is tudom... Ha elképzelem hogy csak Charlie vagy Renée ott lett volna a suliban, kiráz a hideg. Hát még ha mindketten! 
Edward vállat vont, és a megfelelő választ fontolgatta.
- A mi kapcsolatunk azért merőben más Leóval.

Hiába voltam már tizenöt éve vámpír, még mindig nagyon tudtam örülni az ezzel járó könnyebbségeknek. Mint például, hogy nem volt szükségünk alvásra - máskülönben másnap reggel sokkal kevésbé vonzó módon lettem volna élőhalott. Szerencsére Leo igazán kipihenten ébredt, majd kicsattant az energiától, valósággal száguldozott a lakásban. Míg ő evett Edward újra elismételte a legfontosabb dolgokat.
- Tehát Leo, te tizenhat vagy, Bella tizenhét, én pedig tizennyolc. Kicsit közeli, de nem lehetetlen. Apánkat nem ismertük, anyánk fél éve hunyt el, nincsenek igazán rokonaink. Anyánk betegsége miatt én halasztottam egy évet, ezért járunk egy osztályba Bellával. San Franciscóból jöttünk, és nagyjából ennyi, ami fontos. 
- Ha valaki részleteket kérdez? - szúrta közbe Leo.
- Akkor improvizálj! Később egyeztethetsz velünk, de nem hiszem, hogy minket bárki is túlságosan megközelítene. 
- Oké, Edward - vigyorgott Leo, kipróbálva a megszólítást, habár nem volt számára annyira új, hiszen csak a legritkább esetekben hívhatott minket a nyilvánosság előtt is a szüleinek.
- Megbeszéltük, öcsi - felelte Edward, kevesebb lelkesedéssel. - Még valami, ha valaki bakizik, próbálja kibeszélni magát. Ha nem sikerül, vagy esetleg valami más miatt érzi úgy, hogy gyanakodni kezdenek ránk, akkor a lehető leghamarabb szól nekem! Leo, igyekezz mindig elérhető maradni!
Ez volt a dolog legnehezebb része, a gyanakvás. A megfigyelő szerepét Edward könnyedén elvégezte, elég volt néha beleolvasnia pár ember gondolataiba, de az örökös nyughatatlanság ellen ez sem segített. A Volvo csomagtartójában el volt rejtve két bőrönd néhány ruhával, új papírokkal és egyéb hasznos holmival tele, arra az esetre, ha hirtelen el kellene tűnnünk. Megkérdeztem Edwardot, és azt mondta, ilyenre eddig csak egyszer volt példa, de akkor nagyon jól jött ez az Alice által kitalált kis csomag, ezért azóta minden autónkban van egy. Persze tudtam, hogy ennél jóval több idő előtti költözésük volt, de általában volt még elég idejük, hogy a házból is kipakolják a szükségesebb dolgokat...

Leo reggeli után eltűnt a fürdőben, aztán a szobájába szaladt, és nem egészen tíz perccel később tért vissza. Sötét farmert és szürke, kapucnis pulcsit viselt, menet közben pedig az iskolatáskája cipzárjával bíbelődött. Miután végre sikerült behúznia, lazán a vállára vette, és kezet nyújtott nekem.
- Hello, Leo Cullen vagyok - kezdte lenyűgöző - és nagyon Edwardra emlékeztető - mosollyal. - Most költöztem ide San Franciscóból a bátyámmal és a nővéremmel. Örülök, hogy találkoztunk.
Mosolyogva megöleltem, de valójában a gondolataim igen csak elkalandoztak. Előre sajnáltam azokat a lányokat, akik ebben az élményben részesülhetnek majd - és ezzel együtt kelletlenül el kellett ismernem, hogy a fiamból könnyen a lányok kedvence válhat. Közvetlen volt és vidám, és habár anyaként nyilván kissé elfogultan szemléltem őt, tagadhatatlanul jóképű. Ráadásul úgy tűnt, tökéletesen magabiztos. A vámpírgének Leo esetében inkább a vonzásban mutatkoztak meg, és alig néhány ember akadt, aki érezte volna az ösztönös figyelmeztetést vele kapcsolatban. 
- Remek alakítás! - dicsértem meg.
- Kösz - dörmögte, aztán az ajtó felé lépett. - Akkor én indulok is, Whitney már vár rám! Ott találkozunk, az irodánál megvárlak titeket!
- Ki az a Whitney? - kérdeztem megütközve. Ilyen jól sikerült neki a tegnap esti kocsikázás? Whitney talán a csinos boltos lány?
Leo csuklós hangot hallatott, az arckifejezése pedig valahol a nevetős és a sértődött között volt.
- Whitney a kocsim. Azt hiszem, így fogom hívni... Szerinted illik hozzá?
- Egész jó - válaszolt helyettem Edward. - De azért vigyázz... Tudod, ha nem egy olyan lányt fogsz ki, aki szereti az autókat, akkor jobb ha nem hangoztatod, hogy neve is van a drágaságodnak... Anélkül is ki fog borulni.
Leo megköszönte a tanácsot - úgysem fogja betartani, nem is kezdene olyan lánnyal, aki nincs minimum a márkákkal tisztában - aztán egy intéssel elbúcsúzott.

- Furcsa lesz újra iskolába menni - mondtam, miután elfordultam az ajtótól.
- Nekem inkább egy kicsit unalmas... Bár, az hogy velem leszel izgalmas újdonságokkal kecsegtet - kacsintott Edward, és Ő is elkezdte összeszedni a cuccait. 
Követtem a példáját, és közben vártam a felbőgő motor hangját, de csak nem hallottam. Már éppen kezdtem aggódni a hallásomért, amikor Leo lépett a lakásba. Mielőtt bármit is kérdezhettem volna, magyarázkodni kezdett.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha követlek titeket... Öhm... nem biztos, hogy... tisztában vagyok az iskolához vezető úttal. Nem lenne jó, ha rögtön az első nap elkésnék - hadarta. Az arcán a szégyen kis piros foltjai jelentek meg.
- De hát nem azért mentél el tegnap este kocsikázni, hogy feltérképezd a várost? - ráncoltam a szemöldököm.
Nem kaptam választ. Leo furcsa arckifejezéssel vizslatta a falon függő képeket, és egy pillantás Edwardra meggyőzött arról, hogy mi folyik itt. Ő is ugyanazt a kérdést tette fel, mint én, épp csak egyenesen Leo fejében kereste a választ, amit Leo a jelek szerint igyekezett eltitkolni. Ilyet nem sűrűn tett, csak ha a magánéletéről volt szó... Talán mégis a boltos lány van a dologban. Erre a gondolatra Edward felém kapta a pillantását, de inkább csak vállat vontam. Visszafordult Leo felé, aki időközben rá emelte a tekintetét, és most mélyen egymás szemébe néztek - a mentális csata második felvonása következett.
- Remélem, ha most láttam volna valamit, az nem okozott volna csalódást - jegyezte meg Ő metsző hangon.
Leo kissé elkényeztetett volt, ez nem tagadás, és ennek meg a kamaszkornak az eredményeként kellően pimasz is, de volt egy szint, ahol egészen meghunyászkodott. Edward ezt egyetlen pillantással el tudta érni nálam, nekem általában több munkába került, de tagadhatatlanul eredményes volt.
- Megbízhatsz bennem - felelte majdnem mentegetőzve Leo. - Csak néha úgy érzem... Vannak dolgok, amiket szeretnék megtartani magamnak, ami egy átlagos tininek nem is lenne kérdés... Csak annyi magányra vágyom, ami nekik megadatik, nem akarok ezzel visszaélni.

Úgy éreztem, ideje lenne enyhíteni a hangulaton, de Edward egy pillantással belém fojtotta a szót. Nem igazán értettem mi baja van, úgyhogy a mielőbbi indulásban bíztam, hogy kettesben legyen lehetőségem kifaggatni. 
- Eddig kiérdemelted a bizalmunkat, és ha valóban nem fogsz visszaélni vele, majd én is igyekszem - mondta lassan Edward.
Leo bólintott, aztán lehajtott fejjel hátrébb lépett, és várta, hogy elinduljunk. Edward arcát vizsgálgattam, és láttam, hogy a beszélgetés nem várhat. 
- Leo, menj előre, Whitney biztos aggódik - mosolyogtam rá. - Egy perc és megyünk.
Megvártam, míg a lépései egy lépcsőfordulóval lejjebbről szóltak, aztán Edwardhoz fordultam. 
- Mi csinált tegnap este?
- Nem tudom. Semmi rosszat... Nem láttam konkrét dolgokat, de nem bűntudatból titkolta. Csak... átlagos tini akart lenni! - A hangsúlyából rögtön megértettem a probléma valódi okát. Nem a tegnap este, hanem Leo mostani gondolatai zaklatták fel Edwardot.
- Leo boldog így, minden kamasznak vannak problémái a szüleivel, nálunk ezek egyszerűen csak más jellegűek! - Csupa olyasmivel tudtam csak vigasztalni, amit Ő mondott nekem korábban.
Két percig hadartam összevissza, mikor Edward szólásra nyitotta a száját.
- Ne! - vágtam közbe. - Csak el ne kezd, hogy te tetted tönkre Leo életét, sőt, az enyémet is... Mindent ketten tettünk, és jól csináltuk! A családunk tökéletes!
Edward arcára halvány mosoly ült ki.
- Nem ezt akartam mondani. Csak azt, hogy talán ideje elkezdenünk barátkozni a gondolattal, hogy a véges emberi életet fogja választani.
Erre nem tudtam felelni, hirtelen nekem lett volna szükségem egy kis vigasztalásra. Edward megölelt, és megcsókolt, aztán fogta mindkettőnk táskáját és az ajtóhoz lépett.
- Először is ezen a napon legyünk túl - villantotta fel kedvenc mosolyom, amitől jobban éreztem magam. - Menjünk, mert Leo már vár... És Whitney is. Meg Vernon is.
- Eszedbe se jusson Vernonnak nevezni a kocsidat! - szóltam rá, megborzongva.

Még úgy is nyolc perc alatt az iskolához értünk, hogy Edward lassabban ment, Leo miatt. Nem tudtam megállni, hogy ne figyeljem folyamatosan, de pont olyan profi sofőrnek bizonyult, mint az apja. 
Az iskola nagyobb volt, mint a forksi gimnázium, nagyjából ötszáz diák járt ide, de ennek ellenére igen aprócska parkolója volt. Valószínűleg nem számoltak családonként két autóval. Később vettem csak észre a helyzet igazi csavarját - az utca túloldalán egy kisebb üzletsor volt, aránytalanul nagy parkolóval. Feltételeztem, hogy a diákok azt is használják, de mivel időben érkeztünk, mi még befértünk az iskola parkolójába. Megvártuk, míg Leo is kimászik az autóból, háromszor leellenőrzi, hogy bezárta-e, míg végül sikerült elindulnunk az épület felé. Jobb ötlet híján beléptünk a nagy kapun, majd a portás útmutatásával eljutottunk a folyosó túlsó végén álló irodához.
- Olyan déjà vu tört rám ettől - suttogtam Edwardnak. Hiszen pont így történt minden, amikor Forksba költöztem.
A fiatal titkárnő végtelennek tűnő másodpercekig csak bámult ránk - főleg Leóra és Edwardra -, aztán nehezen összeszedte magát, üdvözölt minket az iskolában, és hatalmas köteg papírt bányászott elő az egyik fiókból. Kapkodva kezdett magyarázni, Edward nehezen elnyomott egy mosolyt, Leo pedig úgy tűnt, máris unja az egészet. A titkárnő adott pár papírt, amit másnapra kell kitöltenünk, néhány másikat, ami a tanárokkal kell aláíratnunk. Aztán megkaptuk az órarendünket, egy-egy példányt a házirendből és néhány iskolai szakkör hirdetését. Valamint biztosított minket róla, hogy itt megtaláljuk, ha bármiben segítségére lenne szükségünk. 

Az ajtón kilépve az órarendünket szemléltem, és örömmel konstatáltam, hogy hetente csak négy torna óra lesz, az ötödik helyett művészeti oktatást tartanak. Edward említette, hogy az iskolában ennek milyen nagy jelentősége van. A titkárnő szólt, hogy az első órán mindenki a teremben ülve hallgatja végig a hagyományos évnyitó ünnepséget, és a második órától kezdődik a tanítás. Ezt egy kicsit bántam, hiszen az első óránk biológia lett volna, ami szép emlékeket idézett fel bennem. Ellenben Leo nagyon örült a hírnek, mert máris eggyel kevesebb matek órát kellett végigszenvednie. A lelkes munkaerő még azt is elmagyarázta, hogy jutunk az első óránkhoz, ami azt jelentette, hogy az útjaink máris különváltak. Leo a második emeletre ment, mi pedig csupán a folyosó túlvégére.
- Ha bármi van, hívj! A termeket gondolom megtalálod majd valahogy, ne feledd a történetet - hadartam olyan halkan, hogy csak ő hallhassa. - Ebédnél találkozunk.
- Oké, sziasztok! - búcsúzott Leo.
- Várj - siettem utána, és gyorsan megigazítottam a kifordult kapucniját. - Jól van, mehetsz!
Edward csak a fejét csóválta, amikor visszaértem hozzá, de nem törődtem vele. Ez nem volt túlzottan anyai reakció, egész biztos, hogy ha Alice és Edward lettek volna a helyünkben, barátnőm is ugyanígy cselekedett volna!

A biológia teremben csak páran voltak még. Két lány az első sorban éppen fényképeket és kagylókat mutogatott egymásnak, hátrébb három fiú és egy rikító színekbe öltözött lány a szombati baseball meccset tárgyalta ki. Mindannyian tátva maradt szájjal bámultak ránk, miután köszöntünk nekik. Utáltam ezt az érzést, és nem is értettem, mit bámulnak. A lányokat még megértettem, de a fiúk? Direkt próbáltam úgy felöltözni, hogy a lehető legtávolságtartóbb látványt nyújtsam. A leghátsó sort vettük célba, így elhaladtunk a baseball-fanatikusok mellett. 
- Újak vagytok? - tért magához elsőként a lány.
- Igen, San Franciscóból jöttünk - bólintottam. Nem akartam barátkozni, de rossz benyomást sem szerettem volna kelteni. 
- Hát üdv itt - vigyorgott rám idétlenül egy kinyúlt, fekete pólót viselő fiú. - Jason vagyok.
A lány az égre emelte a szemét a köszöntést hallva, aztán sorra bemutatott mindenkit.
- Carl és Peter - a padon ülő két srácra mutatott, egyikük kockás ingben volt, másikukat a hatalmas szemüvegről jegyeztem meg. - Én pedig Helen vagyok. 
- Bella és Edward - mondta Ő. Vagy egyáltalán nem próbálkozott, vagy hiába tette, mindenesetre rendkívül barátságosnak tűnt. Bár az is igaz volt, hogy új osztálytársaink a helyükön maradtak, jó két méterre tőlünk, és nem szándékoztak közelebb jönni...
- Ők Anne és Virginia, de nekik elég, ha egymás nevét tudják - bökött most Helen a két lányra, akik időközben visszatértek a fényképeikhez, amiért rendkívül hálás voltam.

A terembe lassan szállingózni kezdtek a diákok, Helen bemutatott minket még egy-két lánynak, a többiek inkább csak csöndben bámultak, vagy sutyorogva érdeklődtek kilétünk felől azoktól, akik már bemutatkoztak. A biológia tanár, ötvenes éveiben járó, szigorú arckifejezésű nő, pontosan a csengő megszólalásakor lépett a teremben. Az óra első húsz percében az igazgató évnyitó beszédét hallgattuk, a hátralevő időben a biológia tanárnő ismertette velünk az iskola szabályait, habár a jelek szerint erre legfeljebb nekünk volt szükségünk. Megtudtuk, hogy minden hétfő reggel negyedórával korábban kell bejönni, míg a hirdetéseket felolvassák, hogy bizonyos tanulmányi átlag alatt az iskola kötelezően bent tarthatja a diákokat korrepetáláson, és hogy milyen szabályok vonatkoznak a parkolóra, az iskola tisztaságára, az elvárható magatartásra és az ebédlő rendjére. 

Ez után az egyetlen óra következett, amin Edwarddal nem együtt vettünk részt. Igaz mindkettőnknek spanyolja volt, de Ő a haladóba jelentkezett - még így is halálosan unatkozni fog -, míg én a kezdő csoportba. Ez nem jelentette azt, hogy túlságosan sokáig el kellett volna szakadnunk egymástól, hiszen az óráink egymás melletti teremben voltak. A vámpírmemóriámnak hála már fejből tudtam az órarendünket, és Leóét is. Szegénynek a matek után mindig fizikája lesz, de legalább gyorsan túl lesz a legkevésbé kedvelt tárgyakon. Spanyolra menet össze is találkoztunk vele, örömmel láttam, hogy máris barátokra talált, néhány vele egykorú fiú kíséretében ment a folyosón, és épp csak inteni volt ideje. Ki kellett várnom az ebédszünetet, hogy megkérdezhessem, hogy érzi magát. Edward elköszönt tőlem a termemnél, és a következő ajtóhoz sétált. Vettem egy mély levegőt és beléptem. Sokkal kisebb terem volt, mint a korábbi, és már majdnem tele volt. Ismét az utolsó sorban foglaltam helyet, az ablak mellett. A másik padban ülő lány kellően csendesnek tűnt, hogy nyugodtan szemügyre vehessem az osztályt. Egyetlen ismerős arcot sem láttam, de bizonyára lesz köztük olyan, akivel még van közös órám. Egy későn érkező, egymás szájától maximum félméterre eltávolodó páros miatt a csendes lány - később kiderült, hogy Julia a neve -, végül mellettem kötött ki. Egyetlen egyszer szólt hozzám, amikor ez része volt a feladatnak. Szerencsére a spanyol tanár nem forszírozta a bemutatkozásom, miután aláírattam vele a papírt spanyolul megkérdezte, honnan jöttem, és a helyemre küldött.

A tornateremhez teljesen egyedül jutottam el, habár ha számításba vesszük, hogy az iskola három nagy épületből állt, és ebből az egyik bűzlött az izzadtság és a tornacipők szagától, ez aligha számít nagy teljesítménynek. Tornaórán már pár ismerős is felbukkant az új arcok mellett - ott volt Helen, aki megint bemutatott engem pár embernek, Kate és Eva biológiáról és még két lány franciáról. Nem volt nehéz osztoznom a többiek utálatában a tornaórát illetően, habár igyekeztem csendben maradni, mert nem akartam álszerénynek tűnni. Bosszantó volt, hogy emberként alig volt olyan gyakorlat, amit meg tudtam csinálni és már az is komoly összpontosítást igényelt, hogy épségben maradjak a társaimmal együtt, most meg folyamatosan koncentrálnom kellett, hogy elég lassan mozogjak, hogy alig üssek bele a labdába, és néha hibázzak. Kicsit féltem, nehogy lebuktassam magunkat, de tudtam, hogy kordában tarthatom az erőm, hiszen Leo kisbabaként nagyon törékeny volt, és én képes voltam finoman bánni vele.
Az edző szerencsére nem várt tőlünk sokat így, a nyári szünet után, az óra elején futottunk egy kicsit - láttam, hogy Edwardnak ez a kocogás felér egy kínzással -, aztán pár felülést csináltunk, óra végén pedig kidobóztunk. Ezt utáltam a legjobban, hiszen nem csak arra kellett figyelnem, hogy elég finoman dobjak, de arra is, hogy elég lassan térjek ki a labdák elől és ha eltalálnak egy elvileg erős labdával, akkor eljátsszak némi fájdalmat...

Edward megvárt az öltöző előtt és együtt mentünk angolra. Sajnos az angoltanár, Mr Hughes nem volt túl kíméletes velünk - ahogy senki mással sem az osztályból. Már a névsorolvasásnál mindenkinek feltett egy ismétlőkérdést. Ezzel még nem is lett volna baj, hiszen nehezen tudott volna tőlünk olyat kérdezni, amit nem tudunk, de amikor hozzám ért, nem érte be egy kérdéssel. Először is be kellett mutatkoznom, elmondani, honnan jöttem, ki a kedvenc írom, kedvenc könyvem, és csak ezután tette fel a tananyagra vonatkozó kérdését. Edwarddal ugyanez volt, kivéve, hogy testvérek lévén tőle nem kérdezte meg, honnan jött. Az óra hátralévő részében a tanmenetet vázolta, és megígérte, hogy az ebéd utáni második angolon máris belevetjük magunkat a tanulásba. 
A három épület közül az egyikben a termek voltak, a másodikban a tornaterem és a művészeti órák helyszíne, így kizárásos alapon csak a harmadik lehetett az ebédlő. Ez is kétszintes volt, mint kiderült, az emeleten van egy nagy terem az iskolai rendezvényeknek. 
A lehető legkevesebb étel-szaggal terhes levegőt belélegezve Edwarddal beálltunk a sorba és vettünk egy kevés ennivalót - elég sokat, hogy ne legyünk feltűnőek, de elég keveset, hogy a maradék nagy aránya se legyen feltűnő. Leo még nem érkezett meg, de nem aggódtam emiatt, mert előtte tornaórája volt, még át is kellett öltöznie. 

Az ebédlő hatalmas volt, és láthatóan nem követte azt a szellemiséget, miszerint meg kell akadályozni a kisebb csapatok kialakulását, mert az asztaloknál legfeljebb négy személy fért el kényelmesen. Ugyanakkor úgy tűnt a sarokban üldögélő felügyelő meglehetősen nagy szabadságot biztosít a diákság számára, hiszen több helyen is megpróbáltak hatan egy asztalhoz passzírozódni, néhányan pedig egyszerűen összetolták az asztalokat. Edwarddal egy félreesőbb helyen lévő asztalt választottunk, Leóval együtt is csak hárman leszünk, kényelmesen el fogunk férni. Ráadásul közel volt a kis ablakhoz, ahol az elvileg üres tálcákat kell beadni, így nem kellett az egész ebédlőn végigsétálnunk a szinte érintetlen étellel. Egyre csak a szemben lévő bejáratot fixíroztam, nem törődve a kíváncsi tekintetekkel. Páran oda is köszöntek nekünk, Helen nem messze egy asztal tetején ülve integetett. Edwardra néztem, akik elgondolkodva tépkedett egy pizza szeletet. Szerettem volna hozzábújni és megcsókolni, de valószínűleg nem lett volna túl testvéries.
- Lehet, hogy ez az egész rossz ötlet volt - suttogtam, hogy csak Ő hallhassa.
- Hogy érted ezt? - kérdezte, de sejtettem, hogy pontosan tudja.
Mégis el kellett gondolkoznom, hogy mi zavar a legjobban. Míg ezen rágódtam, Leo lépett be az ebédlőbe, gyorsan odaintett nekünk, és be is állt az egyre növekvő sorba. 

Amikor jócskán megpakolt tálcáját fogva körülnézett, az egyik összetolt asztalnál - ahol már így is öt fiú és három lány ült - hatalmas integetés tört ki. Leo vetett felénk egy bocsánatkérő pillantást, aztán megindult az osztálytársai felé. 
Azok összébb húzódtak, hogy helyet adjanak neki, és csak ekkor vettem észre, hogy az egyik fiú az, akivel vasárnap ismerkedtem meg, a lány pedig, aki le sem vette a szemét Leóról, az eladó a boltból - milyen kicsi a város.... Túl sokáig bámulhattam őket, mert a srác észrevett és nekem is integetni kezdett. Félénken visszaintettem, aztán gyorsan Edwardra néztem. Semmit sem vett észre az egészből, még mindig engem nézett és láthatóan valóban választ várt a kérdésre. 
- Máris utálom, hogy úgy kell tennem, mintha csak testvérek lennénk, és azt is, hogy el kell fojtanom az aggodalmam Leo iránt. Pláne így nehéz, hogy ilyen közel van, de közben mégis messze, mert ő sokkal jobban... sokkal átlagosabb tud lenni - küzdöttem a szavakkal. - Nekem nehéz ezt az egészet eljátszani, harmincöt éves anyaként, feleségként és nem mellesleg vámpírként tizenhét éves tinilánykának tettetni magam...
- Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű, de ezt a megoldást választottuk, hogy legalább valahogy egy család lehessünk - mondta Edward.
- Igen, de... - Megint nem tudtam megfogalmazni a kétségeimet, szerencse, hogy Ő enélkül is értett engem, és az asztal alatt megszorította a kezemet.

- Mi újság a fejekben? - kérdeztem, hogy témát váltsunk.
- Csak a szokásos. Már kezd elterjedni a történetünk, sajnálnak minket és csodálkoznak, hogy egyedül élhetünk. Azt gondolják, mi ketten a gyász miatt vagyunk zárkózottabbak. Ó, és pár srác már teljesen oda van érted, szintén ahogy lenni szokott.
Ezúttal egy sokkal kevésbé bensőséges mozdulat zajlott az asztal alatt, amikor alaposan bokán rúgtam Edwardot.
- Komolyan mondtam. Egyébként a hitelesség érdekében néha azért beszélgess majd fiúkkal is...
- Szóval azt akarod, hogy randizzak másokkal? - kérdeztem kihívó tekintettel.
- Egyáltalán nem ezt mondtam - ellenkezett Edward gyorsan, perzselő tekintettel. - Aki túlzásba esik, annak bemutatom a valódi énemet. Csak azt mondtam, hogy a pletykák elkerülése érdekében, ne csak velem beszélgess. Minden egyéb szigorúan tilos!
- Igazán? - hajoltam kissé közelebb, aztán gyorsan vissza is húzódtam, mert csak ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire közel kerültünk egymáshoz.
- Tényleg nem lesz könnyű - sóhajtotta Edward. - Talán ha nem kettesben ülnénk...
Nem válaszoltam, csak próbáltam elképzelni, ahogy tizenéves lányokkal beszélgetek, akikkel már akkor sem értettem igazán szót, amikor egykorúak voltunk.

A hátralevő időben csendben ültünk, és Leót néztük. Már egészen beilleszkedett, vidáman bohóckodott a többiekkel. 
- Ideje indulnunk, Mr Hughes nem tűnik olyasvalakinek, aki díjazza a késést - állt fel Edward, és a kis az ablak felé indultunk. 
Az előttünk haladó lány belökte a tálcáját, megpördült, és miután vetett ránk egy pillantást sebesen eliszkolt. Nem kedveltem különösebben, amikor az emberek hosszan bámultak bennünket, de ez a viselkedés is elég bosszantó volt. Mintha legalábbis tűzvörös szemeink és méteres szemfogaink lennének! Miért nem lehet szolidan kerülni minket?
Felháborodott gondolataimat az ismerős szívdobogás erősödő hangja szakította félbe. A termet több száz gyerek szívdobogása töltötte be, és ha úgy tartotta volna kedvem nyilván el tudtam volna különíteni őket, de ahhoz, hogy ezt az egyet külön halljam, soha nem kellett még koncentrálnom sem. A szívének szapora dobogása volt az első dolog, amit megismertem Leóból, még ha nem is tudtam, mi az. Ez a szívdobogás olyan árulkodó volt számomra, mint más anyáknak talán semmi. Tudtam, hogy érzi magát, mikor füllent, mikor bántja valami. Ha hallottam ezt a hangot megnyugodtam. Leót félig emberi lényként a szíve tartotta életben, és azt hiszem, engem is ez a hang éltetett.
Gyorsan belöktem a tálcámat, és máris szemben találtam magam Leóval.
- Eddig jó a napom - előzte meg mosolyogva a kérdésünket. - A srácok elhívtak suli után egy kis városnézésre. Elmehetek?
- Ha nem maradsz ki sokáig - bólintott Edward. Nem ellenkeztem, habár örültem volna, ha legalább van egy kis időm megfigyelni azokat, akikkel elengedjük Leót...
- Köszi! Sietek haza - lelkendezett Leo, megszabadult a tálcájától, és sietett is vissza a barátaihoz.
- Nem ellenőrizgethetjük örökké - mondta halkan Edward, a gondolataimra válaszolva. - Örülj, hogy legalább látjuk, kikről van szó, és be is kell érnünk ennyivel. Gondolj azokra a szülőkre, akiknek nincsenek különleges képességeik, hogy megfigyelhessék a fiuk barátait!
Gondoltam rájuk, és végtelenül sajnáltam őket. Majdnem annyira, mint amennyire Leóért aggódtam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés