(Edward szemszöge) - csak az ő szemszöge lesz most

Esme, Carlisle, Emmett és Rosalie ott maradtak, hogy szemmel tartsák az éppen átváltozó félben lévő fiút, én, Alice és Jasper pedig elmentünk a kórházba Bellához, de anyám megígértette még előtte velem, hogy ha van valami, akkor telefonálok.
Bellához közvetlen nem engedtek be, mert azt mondták, hogy egyelőre instabil az állapota, még akár meg is halhat. Csak a kórterme előtt lévő üvegfaltól figyelhettük szerelmemet. Olyan sápadt volt, alán még egy vámpírnál is sápadtabb, bár az azért igen nagy eredmény. Aggódtam érte, de még hogy és inkább átváltoztattam volna akár most vámpírrá, de ezt mégsem mondhattam az orvosnak, hogy engedjen be emiatt. Carlisle pedig most egyelőre otthon kellett, de azt mondta, hogy amint tud, bejön. Nagyon reméltem, hogy Bella felépül.
- Minden rendben lesz! – tette rá Alice a kezét a vállamra.
- Miért, talán láttad? – kérdeztem.
- Nem, de hiszem, hogy rendben lesz. Neked is ezt kéne tenned – javasolta.
- Hinni?
- Igen.
- Én azt hiszem, hogy most elmegyek egy kicsit, igyekszem vissza – mondta Jasper. Alice bólintott.
- Nem könnyű neki – kezdte Alice. Talán azon igyekezett, hogy elterelje a figyelmemet. Most nem láttam bele a fejébe, senkiébe sem. Túlságosan szét voltam esve érzelmileg ahhoz. Mint mikor elmentem Denaliba nemrégen. – A sokfajta érzelem, ami főleg negatív. Bár otthon talán még rosszabb lenne, ezért is jött velünk. Na meg azért, mert nem akartam, hogy túlzottan eluralkodjanak rajtad az érzelmek.
- Kösz, ez megnyugtató, de igazán – mormogtam.
- Egyébként… - Itt egy kicsit megállt. – Láttad annak a fiúnak a szemét? – Ránéztem. Értetlen tekintetemet látván, magyarázatba kezdett. – Ott volt Bellával együtt. Aki most vámpírrá változik. – Erre csak egy „oh” volt a válaszom.
Néhány másodperc múlva, mikor Alice nem folytatta rá kérdeztem.
- Miért, milyen szeme volt?
- Pont ugyanolyan aranyszínű, mintha már vámpír lett volna.
- Nahát, az jó – válaszoltam, bár őszintén szólva nem nagyon törődtem a szavak értelmével.
- Kérlek, Edward! Ne csináld ezt! Megint valami járkáló élőhalott leszel, amíg Bella fel nem gyógyul? – kérdezte.
- Ha felgyógyul – motyogtam, de persze húgom meghallotta vámpírhallásával, pláne, hogy ott állt mellettem.
- Nézd, fel fog, oké? Egyébként meg ne tégy úgy, mintha nem azon gondolkoztál volna, hogy vámpírrá változtatod, láttam…
- És?
- És jól volt. Higgy nekem, legalább egy kicsit! – Azt hiszem Jasper visszatérhetett az épületbe, mert a nyugalom hulláma elragadott.
- Persze, persze – feleltem. Olyan volt, mintha csak álmodtam volna az egészet: az aggódást, a félelmet, hogy nem tudom megmenteni Bellát, a fájdalmat, hogy így kell látnom már megint, az önostorozást, amiért hagytam, hogy Victoria elrabolja. Természetesen tudom, hogy már nem vagyok képes alvásra, de mégis, most igazán hasonlított egy álomhoz. Bár őszintén szólva, sokkal jobb lett volna, ha azt csak álmodom, mert akkor ez azt jelentette volna, hogy Bella jól van és ez nekem a legfontosabb.
- Edward! – hatolt el a tudatomig, hogy nekem szóltak. Feléjük fordultam. Már Carlisle is itt állt. – Tudsz róla, hogy már legalább két perce szólongatunk? – kérdezte húgom, Jasper pedig kissé visszavett a felém küldött nyugalomból.
- Most már igen.
- Fiam, jól vagy? – kérdezte apám.
- Igen, hogyne.
- Rendben, akkor, ha úgy érzed, bemehetsz Bellához, de nem túl sok időre. Majd szólok, ha ki kell jönnöd.
Carlisle elkísért az ajtóig, én nagy levegőt vettem, majd benyitottam. Egy ideig csak az ajtóból néztem, majd közelebb mentem hozzá. Még így is olyan gyönyörű volt. Azonban ekkor apám szólt, hogy most már ideje kijönnöm. Engedelmeskedtem, mert megígérte, hogy még visszajöhetek hozzá, de még csak most kezd helyre jönni és hagyjam őt pihenni. Nem igazán tudtam vele vitatkozni. Visszamentem az üvegfalhoz és onnan néztem szerelmem. Egész este ott álltam és csak néztem őt. Bármilyen apró rezdülést, bármi jelet arra vonatkozólag, hogy felébred, de egyelőre úgy látszik még várnom kellett erre.
- Edward! Nem akarsz sétálni egyet? – kérdezte Alice. – Mi addig itt maradunk – ajánlotta. A fejemmel nemet intettem. – Kérlek – próbálta meg még egyszer. – Csak néhány perc az egész. Mi baj történhet? – Úgy tűnt, hogy Jasper kissé rásegített, hogy végül beleegyezzek, így elindultam egy kicsit sétálni. Körülnéztem a folyosókon, végignéztem a kórtermek ajtaját, majd visszafelé vettem az irányt. Amikor odaértem Alice arcán szokatlan kétségbeesés ült.
- Mi történt? – kérdezem rá.
- Bellát újra kellett éleszteni, azt mondták, hogy ha nem segít valamilyen csoda, akkor már a reggelt sem éri meg.
- De… Alice, miért küldtél el? Tudtad, hogy ez lesz és elküldtél? Mi baj történhet, mi? – kiabáltam, persze mértékkel.
Jasper nagyon jól tudta, hogy nem Alice-re vagyok mérges, ahogyan húgom is, mégis rajta töltöttem le a feszültséget. Jasper igyekezett lenyugtatni, azonban most nem ment olyan könnyen.
- Akkor most mi lesz? – kérdezte Alice. – Vámpírrá változtatod?
- Talán. Még nem tudom. Nem akarom elveszíteni, de még nem volt időnk ezt átbeszélni. Mi van, ha már tényleg nem akarja ezt az egészet? Mi van, ha megteszem és meg fog gyűlölni emiatt? Azt nem tudnám elviselni. És… és amúgy is, be szeretnék hozzá előbb menni.
- Nincs akadálya, de csak egy gyors látogatás – szólalt meg ekkor Carlisle, aki nem is vettem észre, hogy mikor csatlakozott.
Mielőtt még bemehettem volna, Alice megfogta a karom.
- Nézd, én tényleg nem láttam előre, hogy ez lesz. Sajnálom, hogy elküldtelek, de talán jobb is volt, hogy nem láttad.
- Semmi baj – feleltem, majd bementem Bellához.
Ismét közelebb mentem az ágyához. Nem úgy nézett ki, mintha mindjárt felébredne. Végső elkeseredettségemben, beszélni kezdtem hozzá.
- Kérlek, Bella, ébredj fel - súgtam neki és megfogtam a kezét. Eszembe jutott, hogy amikor leesett a lépcsőn, majdnem teljesen ugyanezt mondtam. Bár akkor más volt a helyzet. Ekkor azonban Bella kicsit megszorította a kezemet én pedig már rá koncentráltam, úgyhogy az efféle gondolatok most kiszorultak a fejemből.
- Leo - suttogta Bella, én pedig értetlenül álltam fölötte. Ki az a Leo?
De most nem ez volt a leglényegesebb. Azt hiszem, megtörtént a csoda.
- Bella, szerelmem – mondtam neki. Gyengén kinyitotta a szemét, majd becsukta, és megint kinyitotta. – Hogy érzed magad?
- Edward? – kérdezte, mire bólintottam. – Úgy érzem… magam, mint akit kimostak… a… a mosógépben – válaszolta rekedtesen, akadozva.
- Ejnye, Bella, mondtam, hogy vigyázz a nagymosásnál – mosolyodtam el magam, mert földöntúli boldogság járt át, hogy felébredt. De ekkor eszembe jutott, hogy szólnom kéne Carlisle-nak.
- Mindjárt visszajövök.
Kimentem Alice-ékhez, akik mondták, hogy figyelnek Bellára, én pedig elmentem apámhoz és megmondtam neki, hogy szerelmem felébredt. Ő is azt mondta, hogy csoda, mert az állapota nagyon instabil volt. benézett hozzá és megvizsgálta, majd azt mondta, hogy most már minden rendben lesz.
Én igazán akartam hinni neki, de én csak reménykedni tudtam ebben, mert valami azt súgta, hogy még lehetnek meglepetések.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés