(Renesmee)

- A francba gyerünk már!

Teljes erőmből nyomtam az autó dudáját ennek ellenére a sor nem akart mozdulni. Mégis meddig tart kijutni ebből az aprócska városból? Forks nem éppen a legnagyobb és legterheltebb települések egyike ami a közlekedést illeti, de ma mégis megtörtént a lehetetlen. Egy kisebb dugóval kerültem szembe. Ez az idegesítő állapot kezdte teljesen felőrölni a még eddig megmaradt idegszálaimat. Az emberek ilyenkor megpróbálnák lenyugtatni magukat egy kis zenével, bekapcsolnák a bugyuta rádiót és nevetnének a műsorvezető bugyuta viccein. De az én helyzetem teljesen más. Mégis, hogy nyugodhatnék meg amikor Jake ennyire közel van hozzám? Olyan régóta várok erre napra, két hosszú éve először érzem azt, hogy bármikor leküzdhetem a köztünk lévő távolságot, pusztán akarnom kell. Mostantól nem akadályoz egy kontinensnyi messzeség, a szüleim többé nem hivatkozhatnak a fárasztó távlatra ha a barátaimról van szó. Ennek most már vége. Hazaértem.

Amikor felismertem az üdítő igazságot, már nem Forks "tömött" utcáin rostokoltam beszámíthatatlan idegállapotban. A városbeli kopott plakátok reklámarcai helyett a zöldellve magasodó fák lombjai integettek felém miközben a kocsi szinte száguldott alattam. A gondolataim csak úgy kirepültek az autó letekert ablakán, miközben az erősödő szél bekúszott és az arcomba susogta az édes valóságot - átléptem a határt, ez itt a farkasok földje.

Minden olyan benyomást keltett bennem, mint egy amnéziásra, aki most kapta vissza rég elvesztett emlékeit. Az élesen kanyarodó útszakaszok, a tekeregve kicsavarodó fatörzsek és az útszéli kopott útjelző táblák mind-mind régi barátként rivalltak rám. Személyesen ismertem őket még akkor is, ha pontosan nem vagyok képes felfogni, hogy honnan. A legnagyobb hatást viszont a levegő tette rám. A szellő, ami magával ragadta a part lelkét és most egyenesen hozzám szállította azt a fák üde aurájával és a víz sós aromájával együtt. Itthon még az erdőnek is sajátos illata van, a fenyves ezen része, ami egyedi szövetségeseinkhez tartozik pedig még inkább kedves a számomra. Itt minden rá emlékeztet.

Miközben belegondoltam, hogy minden méterrel egyre közelebb és közelebb kerülök hozzá már szinte lehetetlennek tűnt a tegnapi nap, amikor még Európában voltam a szüleimmel. Körülbelül két és fél évvel ezelőtt anya és apa hirtelen arra az elhatározásra jutottak, hogy nem élhetünk tovább Forksban. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor felvázolták Esmenek és Carlislenak, hogy mindössze egy héten belül elhagyjuk a várost. Mindenkit meglepett a döntésük, kivéve persze a nénikémet, aki biztosra veszem, hogy már legalább két nappal a szörnyű tanácskozás előtt tudott apáék lépéséről. Elég furán viselkedett azon a héten, emlékszem minden vásárlási rekordját felülmúlta, amelyekre kivétel nélkül elcipelt magával. Ez aggasztott már akkor is, hisz ha Alice nem próbált meg ellenkezni ezzel az őrült ötlettel szemben, akkor anyáék minden bizonnyal eltántoríthatatlanok voltak. Apának megvoltak a nyomós érvei a hirtelen távozásra. Rohamos fejlődésem a 4. esztendőm betöltésével még rohamosabbra váltott, amit félig ember részem nem viselt túl jól. Carlisle és apa sürgős megoldást és válaszokat akartak, minél előbb kutatásba akartak fogni, valamint felötlött bennük egy számomra hülyeségnek hangzó ötlet is. Együtt úgy gondolták, hogy mivel genetikailag roppantul hasonlítok a vérfarkasokra, ezért néhány tulajdonságunk is közös lehet.
„- Emlékezz Bella! A vérfarkasok növekedése ugyanilyen gyors, mint Nessie-é. Ha jobban belegondolsz akkor látható, hogy igazunk lehet. A falka fejlődésére hatással vannak a vámpírok, ebből következik, hogy egy félig vámpír lényre ugyanilyen könnyedén hatással lehetnek a farkasok. Ebben van logika.”
 Sajnos a megérzésem igaznak bizonyult, a családom többi tagja figyelmen kívül hagyta az arcizmaimon eluralkodó kétségbeesést. Senki sem ellenkezett, még csak felháborodottnak sem látszottak. Egytől-egyik cserbenhagytak.
Jake. Egyedül benne bíztam, Ő volt az egyetlen, akiben bíztam, hogy nem vesz be egy ilyen sületlenséget. Még hogy pont ők lennének rossz hatással az egészségemre,a barátaim. Ez nevetséges, de nem azt kaptam, amire vártam.
Arcán egyszerre suhant át a meglepettség, az értetlenség, a düh és a kétségbeesés árnya. Ezek az erős érzelmek villámként csaptak le rá, majd amikor a jelenlévők egy impulzív támadást vártak az alfától, egyszeriben nem történt semmi. Az átváltozás elmaradt, a dühös szócsaták és kiabálások sosem kezdődtek el, csak állt az ajtóban lehajtott fejjel.
„- Mikor?”
Ennyi tellett utolsó reménysugaramtól, majd miután megkapta a válaszát felkapta a fejét és egyenesen rám nézett. Szemeiben a fájdalom, kavargó örvényét láttam, csak nézett egy hosszú pillanatig majd elszakította tekintetét az arcomról. Vége volt. Az ember, aki születésemtől fogva mellettem állt, aki minden egyes helyzetben - legyen szó bármilyen veszélyről vagy ostoba ötletről - kiállt mellettem akkor egyszerűen hagyta, hogy a szüleim véghezvigyék ostoba ötletüket. Még aznap este visszanézett hozzánk, de megint hallgatott az utazásról. Egész idő alatt csak nézett, le se vette rólam a szemét, amit máskor igazán örömmel szoktam fogadni, de akkor csak dühöt csalt ki belőlem. Miért hallgatott? Hát már nem vagyunk barátok?
Aztán eljött a búcsú pillanata. Jake felkapott a padlóról ahol addig ültem duzzogva, majd kilibbent velem a lakásból, egyenesen anyáék háza felé. A kis ház közelében álló fa egyik ágára egy csinos kis hintát szerelt fel nekem még a második szülinapom alkalmából, egyenesen oda tartottunk. Lassan, és még a szokottnál is óvatosabban rakott bele a hintába, mintha ezzel húzni akarta volna az időt.
„- Ígérd meg, hogy vigyázol magadra Európában!”
A felismerés éles villámként hasított át a testemen. Az egyetlen barátom, az őrangyalom búcsúzkodott tőlem. Még csak 4 éves voltam, igaz testileg nem a koromhoz kötődő képet adtam vissza, de mégis. Jacob volt az egyik legfontosabb személy az életemben. Szokásom, hogy képességemen keresztül kommunikálok környezetemmel akkoriban még nem sokat változott, bár abban a pillanatban semmiképp sem jutottam volna szóhoz. Emlékszem próbáltam összeszedni a szavakat, amelyek elég erősek lehettek volna ahhoz, hogy tudassam vele, mennyire fáj, hogy nem küzd a maradásomért, amikor kutatni kezdett a farmerzsebében.
„- Oh, majd elfelejtettem. Egy kis emlékeztető, hogy tudd hova kell visszatérned ha egyszer úgy alakulnának a dolgok. Remélem tetszik.”
Kezében egy bőrből készült, csuklóra passzentos karperec volt, ha egyáltalán lehet az efféle szépen megmunkált bőrszíjakat így nevezni. Alsó részén bőrfűzők húzódtak, miknek segítségével állítani lehet a nagyságot is. Gyönyörű kialakítású volt, a közepén pedig egy jelkép. Ismertem azt a szimbólumot, Billy többször említette már a farkasok jelrendszerét mesélés közben. A nekem szánt amulett az összetartozás jelképeként szerepelt a vérfarkasok mondáiban. Csak nekem szánta mintegy arra célozva, hogy hozzá tartozom. Teljesen összezavarodtam, akkor miért nem szólt semmit? Hát tényleg ennyire elhiszi, hogy a falka lehet az oka a rosszulléteimnek?
„- Nem nagy dolog, de szerintem illik hozzád, jobban is mint az ezüst. Aztán rendesen viselkedj, és meg ne tudjam, hogy beszereztél egy pulit a helyemre!”
Mosolya olyan távol állt a megszokott őszintétől, hogy az már bántotta a szememet. Az én Jacobom, aki mindig tisztaszívvel a valódi oldalát mutatta nekem, aznap éjjel hamis álarccal viccelődött előttem. Tudtam, hogy a barátomként csakis jót akar nekem, mert ez a születésem óta így volt.
„- Jake én…” – aztán hirtelen leesett. Átfutott az agyamon egy kegyetlen gondolat, amit azelőtt habozás nélkül elhessegettem volna, de mire megléphettem volna ezt a lépést már túlkéső volt. Ötletem miszerint farkasom megunta a folyamatos felvigyázásomat és védelmezésemet szinte láthatatlanul vert gyökeret gondolataim kusza talaján. Igaz, hogy Jake örökösen a legjobbat szerette volna nekem, de mégis mit gondoltam, hogy majd egész életében mellettem marad? Hisz amióta csak megszülettem szüntelenül mellettem állt, ami valljuk be, egészen hihetetlenül hangzik, hisz felnőtt férfi. Senki sem várhatja el tőle, hogy egy kislány mellett üldögéljen egész életében. Én voltam az oka, csakis én és az ostoba ragaszkodásom irányába, hogy szinte nem létezett számára a saját élet fogalma. Az én gyerekes rajongásom jelentette neki a legrosszabbat és ennek véget kellett vetni!
”- ...értettem. Köszönök mindent. Ígérem jó kislány leszek.”
Mindössze pár sablonos búcsúzómondatot tudtam kipréselni megdermedt ajkaimon keresztül. Addig lehetetlennek vélt felvetésem olyannyira berögződött az agyam legmélyebb zugaiba, hogy elfogadtam: meg kell válnom a legjobb barátomtól. Kiugrottam a lassan ringatózó hintából majd egy búcsú puszi ajándékozása után elindultam a ház felé. Dermedten pislogott utánam, nem szólt egy szót sem csak megvárta, míg becsukom magam mögött az ajtót majd futásnak eredt.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy szemtől-szembe beszéltem vele, öt nappal később már a repülőn ültem a szüleimmel. Fájt a tudat, hogy még csak el sem jött hozzánk egy utolsó találkozásra az utazás reggelén, de próbáltam eltűntetni bánatos gondolataimat fejemből. Négy éven keresztül Jacob Black betöltötte napjaimat csak azért, hogy én jobban érezzem magam. Ezzel az utazással rajtam volt a sor, ha ez kell ahhoz, hogy szabadabb életet éljen akkor nincs kifogásom semmi ellen. Történjék bármi, a nyaklánc mindig az enyém lesz s vele együtt a tudat, hogy Jake talán boldogabb nélkülem.
A szavak harangként visszhangzottak a fejemben, s miután az utolsó pár szó ekhója is elhalkult, kiléptem múltam visszajátszásából. Csak egy vámpír teheti meg, hogy egy kanyargós veszélyes útszakasz kellős közepén ábrándozzon 120 km/h-val száguldó kocsijában. Csak egy vámpír, vagy esetemben egy félig vámpír is elég a feladathoz. A sebességmutató olajozott pálcikaként csusszant lejjebb és lejjebb mígnem elérte a nullát. Miközben egy vigyor kíséretével kipattantam az autóból diadalmas győzelemként éltem át a lágy zöld fűtenger simogatását a bokámon. Megérkeztem,itt vagyok, La Push legcsodálatosabb részének kellős közepén, rég nem látott barátom háza előtt. Az előbb elhalkuló visszhang egy része visszakúszott egy pillanatra képzeletembe, „ talán boldogabb nélkülem.”
Mégis miért nem vettem észre a mondat legfontosabb részét a talán szót? Ugyanazzal az erővel a talán jelenthetett nemet is, de akkor még nem sejthettem, hogy ez mennyire igaz. Egymáshoz tartoztunk, barátok voltunk, ahogy azt az ő karján ékeskedő tetoválás és a csuklómon pihenő ősi jelkép is tisztán mutatta.
        

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés