Tiszta volt a tavaszi égbolt – a város felhős éghajlata ellenére is – mégis különös varázslat lebegte körül a holdat. Az emberek mindig rémült csodálattal néztek fel rá. Nézték a csillagokkal együtt, melyek az égen honoltak nyugodtan, sok éven át. Sok mindent láttak. De azt, amit én, sohasem. Talán megőrültem. Lehet. Egyszerűen nem hittem a szememnek, mikor megfordultam. Vajon ez lehetséges? Talán csak káprázott a szemem, de mintha egy angyalt láttam volna megpillantani. Egy ember állt előttem, mégsem erre koncentráltam.
Vámpír kaphat sokkot? Megbolondulhat? Egy őrült kerék forog az agyamban, mely el akarja csábítani az agyam? Miért van ennyi kérdés, és ennél kevesebb válasz rá? Mi történik velem?
Köpni-nyelni nem tudtam, csak álltam ott, mint egy szerencsétlen és néztem – vagyis inkább „koppant” állal bámultam- ezt a csodát. Mintha az elmém egy része játszana velem ilyen őrülten. Talán csak a képzeletem műve, amit látok, mert lehet, hogy már meguntam hosszú éveim unalmas sorát, és talán ezzel próbálja agyam-testemet felvidítani lelkileg. Hogy ne unatkozzak.
Néztem hosszú barna haját, mely a vállaira omlik és szív alakú arcát, mely beragyogta a szobámat. Értetlenkedése ellenére is elbűvölt, rabul ejtett. Túlságosan feltűnően néztem, de zavart voltam, ezért nem tudtam a kellő illemre gondolni, amit ilyenkor szokás tenni. Többször végigfuttattam a tekintetem rajta, - pedig pár másodperc volt az egész – és az egyetlen, amit meg tudtam állapítani, hogy jól áll neki a kék szín. Ugyanis pulóvere ezt a színt viselte. Illet bőre színéhez, talán ez hangsúlyozta ki arca hipnotikus csillogását.
Merengésemből csilingelő hangja ébresztett fel.
-Ha esetleg befejezted a bámulásomat, akkor talán megmagyaráznád ezt – mutatott a pumára – és mégis mit keresel te az én szobámban? Mondd mégis mit csináltál vele? Eddig nem így nézett ki! – tekintete körbe siklott a helyiségen.
Suttogva jutott el tudatomig hangja, mégis tisztán érzékeltem, hogy sokkal erőteljesebben hangzott. Nem értettem, hogy mit mond, de emberi beszéd volt, abban biztos vagyok. Annyira őt bámultam a sokktól és meglepődöttségtől, hogy nem is figyeltem a többire.
Nem szedek gyógyszert, nem iszom – elvi kérdés hogyan értjük – és nem drogozom, hiszen élőhalott vagyok. Vámpír vagyok, az isten szerelmére!
Nem szoktam hallucinálni, nem szoktam képzelődni. Most mégis úgy éreztem, hogy valami álomba csöppentem, pedig aludni sem tudok. Ez valami vicc!
A családban se volt és nincs is ilyen pszichiátriai betegség, ha persze nem vesszük bele Emmett-et, hiszen ő szinte egy külön betegség, így őt külön kell tekinteni.
Ha képzelgek, - mert van fantáziám – akkor tudok róla, hogy én képzelem és nem tűnik valóságnak. De ő a valóság volt, szinte biztosan éreztem, mégsem értettem. Mintha valami nem stimmelne. Igazából még mindig nem fogtam fel semmit ebből az egészből. Még mindig kővé dermedve álltam az ablakom előtt. Egyszerűen ez lehetetlenség.
-Hahó! Kérdeztem valamit! Élsz te egyáltalán? Hééé??? – közelebb jött és kapálódzott az orrom előtt össze-vissza.
-Ne haragudj, csak még mindig nem bírom elhinni. – suttogtam.
-Mégis micsodát? Nem értelek. Ne beszélj mellé! A kérdésemre válaszolj, kérlek! – tette csípőre a kezét. Még így mérgesen is gyönyörű volt. Te jó ég, miket gondolok? Hiszen azt sem tudom, hogy ki ő, és hogy mit keres a házamban! Ő egy látomás? A képzeletem szülötte? Tuti bediliztem. Bár meg kell, hogy mondjam a képzelőerőm elég intenzív. – mosolyogtam magamban. Lehet elkaptam az Emmett kort? Azt hiszem, benézek Carlisle-hoz.
-Ki vagy te? – tettem fel az első kérdést, ami az eszembe jutott.
-Ezt én is kérdezhetném tőled! – vágott vissza csípősen. – Mi a csudát csinálsz te az én szobámban?- meghökkentem.
-A te szobád? – néztem rá megrökönyödve, mintha az év legdöbbentebb hírét hallottam volna. - Tévedésben vagy, mert ez az én szobám! – világosítottam fel. Nem tudom, honnan vesz ilyen baromságokat, de ez lehetetlen.
-Igen ez az én szobám és az én holmim! Bár, mint látom változtattál rajta. – tűnődött el egy percre, és ismét körbe nézett, majd hirtelen visszakapta rám a tekintetét és gyanakvóan méregetett. - Mégis hogy jöttél te be a házba? – már kezdtem elveszíteni a fonalat. Ott álltam, mintha a homlokomra lenne írva, hogy „címeres ökör”, egy hatalmas nagy pumával a lábam előtt, melyet próbáltam eltűntetni az éj leple alatt. Hála kedves testvéremnek, akit remélem egyben lenyelt a felesége…
-Mégis hogy szerinted? Kulccsal. – válaszoltam neki. Azt a „ezt most komolyan kérdezted?” nézést vettem fel.
-Az nem lehet! – tűnődött magában, mégis hangosan. Minden mozdulatát figyeltem, fel-le járkált a szobámban, ami állítása szerint az övé és néha-néha rám pillantott.
-Te be akartál törni hozzám? És mégis mihez kell a puma? – hangja egyre hangosabb lett. – Tönkre tetted a szobámat! Minden csupa… - nem hagytam, hogy befejezze, egyszerűen sok volt ez nekem.
-Már megbocsájts, de fel kell, hogy világosítsalak! – közelebb léptem hozzá, mire szempillája egy pillanatra megrebbent. – Ez az én szobám! – minden szót lassan, nyomatékosan ejtettem ki, hogy biztosan megértse. – A puma pedig… - nem tudtam, hogy mit mondjak. – egy kis baleset történt. – beszéltem össze-vissza.
Természetesen nem tekintettem rá semmilyen rosszindulattal, tudtam, hogy tisztában van mindennel, egyszerűen csak közöltem vele a tényt, ami az igazság volt. Mérgesen nézett rám hosszú percekig, én pedig álltam a tekintetét. Nagyot fújtatott, de szemei szikrákat szórtak. Mégis… valami csillogás is ott volt csokoládébarna szemeiben.
-Edward fiam, segítenél egy percre? – hallottam meg anyám hangját, mire mind a ketten szétrebbentünk. Pár pillanat múlva be is nyitott a szobámba. Kelletlenül fordultam meg, de ezt nem mutattam ki, udvariasan üdvözöltem és válaszoltam kérdésére.
-Persze, anya. – feleltem neki.
Kicsit mintha zavart lett volna a hangom. Mire pillantásom-visszafordítottam a különös kíváncsiságom felé, addigra a lány már nem volt ott. Eltűnt. Biztos, hogy nem volt ott vagy mégis? Lehet az agyamra ment Emmett és a hülye viccei.
Ha skizofrén lennék, akkor ugye nem emlékeznék rá vagy tagadnám. De épp ésszel és józan ítélőképességgel gondolkodom és emlékszek rá, hogy miket éltem meg, tehát tuti, hogy nem vagyok skizofrén. Vagy másképp őröltem meg? Ki vagyok idegileg? De mitől lennék ki? A több évnyi unalmas perctől, vagy testvérem folytonos piszkálódásától? Nem. Az azért nem tenne ki ilyen helyzetbe, hiszen néha az fordítja napomat jobb irányba. Olyankor egy kicsit mindig feloldódok. Persze ez a pumás dolog némiképp változtat a dolgokon.
Tudom, hogy ez az egész pszichés dolog nem valós, tehát nem hallucináció. Nem lehet az, teljes képtelenség!
-„Kicsim, jól vagy? Olyan furcsa vagy!” – fogta meg anya a vállamat, miközben gondolatai üzentek. Gondolatai! – jutott eszembe. Nem hallottam a gondolatait! Vagy annyira őt bámultam, hogy még ezt is elfelejtettem figyelni? Nem… annyira azért nem! Egyszerűen nem hallottam őket! Ez lehetetlen!
-Persze anya, minden a legnagyobb rendben. – próbáltam összehozni egy értelmes mondatot bár, ahogy anyám arcát néztem nem éppen sikerült. – Leszámítva azt, hogy Alice-nek egy újabb vásárlást szervezett Emmett. Nem akarok kárörvendő lenni, de remélem, hogy most aztán megkapja a magáét. Vagy majd tőlem! – mellkasomból önkénytelenül egy apró morgás tört, ahogy elmém játszadozni kezdett a képekkel a fejemben.
-Biztos? Csak mert zavartnak tűnsz. – fordított maga felé. – Emmett-tel pedig ne foglalkozz, tudod milyen. A szíve mélyén azért mindannyinkat szeret, csak ő másképp fejezi ezt ki. – mondta halkan, mire felhorkantottam. Akkor engem aztán nagyon szerethet a szíve mélyén…
-Nem tényleg, nincs semmi baj. – mosolyogtam kedvesen rá. Gondolatai akkor is aggodalmat mutattak, amivel próbáltam nem foglalkozni. - Inkább menjünk, segítek a kertben. – olvastam ki gondolatait.
-Edward fiam kérlek, segítenél? - szólt hirtelen Carlisle, a dolgozószobájából. - Lenne itt egy épp neked való eset. – tette még hozzá, mire anyámhoz fordultam.
-Esme, most ha megbocsájtasz, akkor segítenék apának. – néztem bocsánatkérően rá, mire csak mosolygott.
-Persze Edward, nyugodtan menj. – simogatta meg a karom. – Ha bármi gond lenne, akkor tudod, hogy hol találsz. – mondta csendesen, mire az égnek emeltem a szemem.
Nem akartam újra elmondani a „jól vagyok” dumát, feleslegesnek tartottam.
„Jaj, remélem tényleg nem történt vele semmi sem.” – anyám mindig is ilyen volt mindig mindenkiért aggódik. A lépcsőnél ő lefelé vette az irányt, én pedig Carlisle felé suhantam. Majdnem elértem apám irodáját, mikor Alice táncolt oda hozzám hatalmas nagy kérlelő szemeivel. A nyakamat rá, hogy már megint akar valamit.
-Szia, Alice, mondd! – elállta az utamat, így nem tudtam mást tenni, mint sóhajtottam egy nagyot.
-Szia! – mondta gyorsan, majd csacsogni kezdett. - Honnan tudtad, hogy épp kérdezni akarok valamit, hiszen most épp énekelek magamban. – ráncolta össze homlokát.
-Onnan, hogy ismerlek már annyira, hogy nem kellenek a gondolataid ahhoz, hogy tudjam, mit akarsz tőlem. Na, meg persze a kiskutya szemeid állandóan elárulnak. – vigyorogtam rá, majd összeborzoltam a haját. Fújtatott egyet, de láttam a bujkáló mosolyt a szája szélén. A tükör felé fordult és haját kezdte el igazgatni egyből.
-Alice! – szóltam rá. – Mit akarsz? Ha nem látnád, éppen sietek és…
-Látomásom volt és szeretném megmutatni neked. – fordult vissza.
-Miért? – kérdeztem. Egyáltalán mi közöm lenne hozzá?
-Csak mert nem egészen értem. Gondoltam te értenél belőle valamit, habár nem nagy rá az esély. – komorodott el, vagyis inkább gondterhelt arccal csukta be a szemét. Válaszolni sem tudtam, a szavak a torkomra forrtak, mikor elkezdte vetíteni őket.
„Ragyogva csillogtatta hófehérbőrét a napsugár ezer ága, mely utat tört magának a fák között. Nem sok alkalom adódott itt, ez egy jeles esemény volt számára, melyet ki is használt a kislány. Nap sárga színű ruhája a térdéig ért, s az alja lehullt a földre, miközben az apró kislány leguggolt a földre egy szál kis virágért. Leszakította, majd megfordult, de legnagyobb meglepetésemre az ő arcát sem láttam. Talán ugyanaz a lány, mint akit Alice már máskor is látott? Ez a jövő lenne? Vagy valami más? A múlt? De hiszen ez teljes képtelenség lenne, hiszen képessége csak a jövőre vonatkozik… kizárt.
-Anyu! – rohant oda az illetőhöz, aki a karjaiba zárva pörgött a levegőben egyet. – Nézd! – mutatta a kis virágot anyjának, aki megsimogatta a fejét.
-Honnan szedted? Nagyon szép, kicsim. – mosolygott kedvesen.
-Nem loptam. – húzta ki magát sértődötten. – Ez az én házam, az én kertemmel. – mondta. Annyira hasonlított valamire, de egyszerűen nem jöttem rá, hogy hol hallottam már ezt a hangot. Talán…
-Persze. Ezt nem is mondtam! – nevetett fel édesanyja…”
-Én ezt nem értem. – mondta húgom, mikor vége lett a látomásának.
-Én sem teljesen. – abban biztos voltam, hogy a ház az ez volt, amiben most lakunk. – Talán a jövő, de az is lehet, hogy ez a múlt volt. – gondolkodtam hangosan, mire egy dörmögő hang szakított ki elmélkedésemből.
-Na, mi van skacok? Fapálcát nyeltetek, vagy mi, hogy így álltok? Ponyvalegény! Vagy, te vagy a Jediből az Onadin Kenedy? Jó alakítás! Vagy Albino Batman? – saját viccén hangosan rötyögni kezdett, de amint meghallotta felesége hangját, elhalkult.
-Fejezd be Emmett Cullen, vagy elválok mind az ötvenhatszor! – csattant fel Rosalie. – Most pedig elmondod azt, amit idáig gyakoroltattam veled. – dörmögte veszélyes hangon. Emmett nagyot sóhajtott, kisgyerekes szemeit elővette, majd lehajtotta a fejét. Mindkét kezét hátrarakta és nagyon a földet kezdte el bámulni. Gyermeki hangon kezdett el beszélni, de a gondolatai egész végig máshol jártak.
-„Mit meg nem teszek te nőszemély! Csak legyen vége ennek az egésznek! Még szerencse, hogy senki sem tudta meg előre – Alice-re sandított, de ő csak kíváncsian figyelt. Őt is meglepte. – így nem lesz aztán rá bizonyíték. Na, gyerünk Emmett, menni fog! Ó, te jóllakottan brummogó grizzly!” – majd nem elnevettem magam, pedig még bele sem kezdett mondandójába.
-Nagyon sajnálom, az összes csíntevésemet, amit ellenetek használtam fel. Sajnálom, hogy állandóan terrorizállak titeket, - „csak is az éjszakákért teszem, folytasd!” – többet nem fog előfordulni. Természetesen megfizetem a kárt, és ha kell, örömmel megyek el Alice-szel vásárolni. – „A nagy frászt.” – bosszankodott Emmett. Nyeltem egy nagyot, hogy nehogy nevessek. Tisztában voltam vele, hogy egy cseppet sem így gondolja, de ezt nem mondtam, mert a végén még az „éjszakáktól” is megvonja Rosalie. Ezért csak elfogadtuk a bocsánatkérését, de tudtuk, hogy holnaptól minden ugyanúgy fog folytatódni. Örök körforgás…
-Később megbeszéljük Alice. – fordultam húgom felé, miután a nagy medve elment. Bólintott, én pedig apámhoz igyekeztem.
Carlisle gondolatai a titokzatos beteg körül forogtak. Nem értette, hogy miért nem ébred fel a lány ennyi hónap után.
-Nem lehet, hogy valami nagy trauma érte szegény lányt és azért nem akar felébredni a kómából? – egy halk kopogás és egy szabad után beléptem apám irodájába.
-Meglehet, hogy igazad van fiam. – gondolkozott el Carlisle, miközben az állát simogatta. – De nézd csak, most hoztak be egy beteget mandulagyulladással. Szerinted érdemes kivenni neki vagy hagyjuk még bent? – vette elő a beteg kórlapját. Carlisle előszeretettel hozta haza a munkáját és végzett az esetek után kutatásokat. Olykor-olykor engem is megkért, hogy tanulmányozzam az eseteket vele együtt. Hisz három diploma után elég szakképzett voltam ahhoz, hogy segítsek neki. Igaz, hogy nem annyira, mint apám, de pár éven keresztül én is dolgoztam vele a kórházban, még mikor az önuralmamat gyakoroltam és evvel a tudásomat is gyarapítottam. De aztán hamar rájöttem nem ez az életcélom. Igaz még mindig nem tudom igazán mi is az, amit úgy szívből szeretnék, egyelőre megelégszem azzal, amim van, és majd utána meglátjuk, mit hoz a jövő. Van elég időm, hiszen hallhatatlan vagyok.
-Szerintem vegyétek ki, ne kínozzátok a beteget, hiszen ha egyszer begyulladt, akkor többször is befog és egyre rosszabb lesz neki is. Így most túlesik a dolgon és kész, nincs több fájdalom. – milyen furcsa dolog, mint az átváltozás. Aztán sem érzel semminemű fájdalmat.
-Igazad van. Köszönöm a segítséged. Ha gondolod, mehetsz, úgy hallom Jasper épp téged keres. – mondta majd visszamerült az iratai közé.
-Apa… - fordultam hátra az ajtóból. Hezitáltam…
-Mondd fiam. – emelte fel fejét az asztaltól.
-Inkább nem. Nem fontos. – majd csak akkor mondom el neki, ha még egyszer megtörténik, így csak megráztam a fejem. Az is lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem. Vagy nem? Áh, már én sem értem saját magamat.
Inkább gyorsan kislisszoltam a szobából. Útközben belebotlottam Jasper-be.
-Mi a baj Edward? Olyan zavarosak az érzéseid. Egyszer azt érzem, mintha megzavarodtál volna aztán meg azt, hogy hitetlenkedsz majd máskor teljes csodálatot, bűvöletet. Ezt nem nagyon értem. – tűnődött el.
-Figyelj Jass, nincs semmi bajom. Csak… inkább nem, tényleg nincs semmi. Most megyek, eltakarítom Mr. Mókamester Emmett legújabb viccét: „hogyan szúrjunk ki az öcsisajtal” legújabb továbbfejlesztett projectet. – jó hangosan mondtam. Jó tudom, hogy amúgy is meghallotta volna, de nagyon mérges voltam rá. Majd otthagytam szegény Jasper-t.
A pumát elvittem az erdőbe és elástam. Mire visszaértem, már indulhattam is az iskolába egy újabb unalmas napra. De előtte gyors lezuhanyoztam, mivel a pumától kicsit koszos lettem és kitakarítottam a szobámat.
A suli. Nem sok minden jut eszembe a mai napról. Talán csak annyi, hogy Mike meg akarta dönteni Jessica-t a töri szertárban. Ezen kívül semmi fontos, bár ez sem annyira érdekes, de az iskola mikor is volt érdekes? Soha. Igen ez az egyszerű válasz a kérdésre.
Épp a nappaliban néztem egy kosármeccset Emmett-tel, mikor Esme megkért, hogy hozzak fel pár dobozt a garázsból, ugyanis néhány dolgot el akar rakni. Nem szóltam, készségesen segítettem neki, amit Emmett persze nem hagyhatott szó nélkül. Mégis… most még ez sem érdekelt. Mindenki el volt foglalva a saját maga kis világával, így hagytam magam behálózni. Rose és Alice megint valami divatmagazint bújtak. Jasper meg a harmadik történelemkönyvét írta. Persze, ezt is csak állnéven teszi.
A garázsba lépve egyből megtaláltam a polcot, ahol a dobozok álltak. „Szerencsémre” egy üres doboz sem volt, ezért kinéztem magamnak egyet, mert gondoltam átöntöm egy másikba, hogy hely szabaduljon fel. Egy aprócska kis „B” betű volt rajta, kezem pedig egyből arra felé siklott.
-Hozzá ne merj nyúlni… - csattant fel hirtelen. Már megint? Én komolyan nem vagyok százas…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés