(Bella szemszöge)


A szobám egyszerűen hihetetlen volt. A fehér falakon sötét tölgyfaborítás volt az ágy felett. Az ágyon fehér párnák és enyhén aranyszínű ágynemű volt.
Baloldalon a falba polcok voltak beépítve, míg a jobbon egy kényelmesnek tűnő fotel volt.
A szobához tartozott még egy fürdő, amiben a fehér csempe és a márvány dominált.
- Hogy tetszik? - kérdezte Sarah, miután mindent megnéztem. Rámosolyogtam.
- Egyszerűen gyönyörű! Köszönöm… - feleltem.
- Akkor most egy kicsit magadra hagylak. Hosszú napod volt, pihenj le! – indult el, de az ajtóban visszafordult. – Tiszta törülköző a fürdőszobaszekrényben van, pizsamát az ágyadra készítettem. Jó éjt! – és becsukta az ajtót.
Felsóhajtottam, majd levetődtem az ágyra.
Vajon mit csinálhat most? Elfelejtett engem? Talált már valakit? – elmélkedtem magamban.
Megcsóváltam a fejem.
Erre már nem szabad gondolnom… Soha többé nem láthatom Őt! Nem szabad még egyszer veszélybe sodornom.
Megfogtam a számomra kikészített ruhákat, és bevonultam a fürdőbe. Azt hiszem, a forró víz jót fog tenni nekem.
Beérve a fürdőbe, ledobáltam a ruháimat. Mivel nem volt kedvem a fürdőzéshez, ezért beálltam a tus alá.
Ahogy a meleg vízcseppek elérték a testem, egyfajta különös nyugalom szállt meg.
Nem sokáig áztatta magam, mert minél előbb aludni szerettem volna. Igazából csak azt akartam, hogy vége legyen ennek a borzalmas napnak.
Leoltottam az éjjeliszekrényen lévő lámpát, majd bebújtam az ágyba.
Most szépen lehunyod a szemed, és elalszol, Bella! – mondtam magamnak. De a jótékony álom nem jött a szememre.


Órákon keresztül forgolódtam, de nem tudtam elaludni. Ahogy behunytam a szemem, mindig az Ő tökéletes arca kúszott be a gondolataim közé.
Miért nem tudom elfelejteni? Miért nem tudok tovább lépni? Miért nem tudom elengedni? – szidtam magam. Tudtam a válaszokat kérdésre. De nem akartam felelni rájuk. Akkor megint ott tartanék, mennyire szeretem Őt…
Végül nem tudom hogyan, de sikerült elaludnom. Álmomban egy réten jártam, a mi rétünkön…
- Bella, várj meg! – kiabált utánam Ő.
- Ezt nem lett volna szabad! – mondtam, de megfordultam. Ott állt Ő, teljes életnagyságban, s gyönyörű szemei most szomorúságtól csillogtak.
- Tudom, Bella, tudom! De nem bántam meg! – húzott magához közelebb. Illata elkábított, és teljesen elfeledkeztem, hogy távol kell tőle tartanom magam. Egyszerűen lehetetlen volt.
- Sze… - Kimondta volna azt a szót, amit nem akartam hallani. Rátettem a kezem a szájára ezzel elhallgatatva őt.
Egyre közeledett felém – fegyelembe se vette figyelmeztető tekintetemet –, mire én egy idő után levettem tenyeremet ajkairól, és a nyakára raktam.
Behunyta a szemét és megcsókolt…
Zihálva ébredtem, és fogalmam sem volt arról, hol vagyok. Aztán, ahogy a szoba körvonalai kezdtek kirajzolódni, rájöttem, hogy Smithéknél vagyok.
A tudat, hogy örökre itt fogok maradni, elszomorított, de nem foglalkoztam vele.
Bár kint még csak hajnalodott, én felkeltem, és körbenéztem a szekrényben valami tiszta ruha után.


Lefelé lépkedtem a lépcsőkön. Sikeresen találtam ruhát, s reméltem, Sarah nem haragszik meg, hogy felvettem őket.
Próbáltam minél csendesebb menni, nem akartam megzavarni Mattéket. Mikor leértem, láttam, hogy a konyhában fel van kapcsolva a lámpa, ezért arrafelé irányítottam az utam.
- Jó reggelt! – köszönt Sarah mosolyogva.
- Jó reggelt! – feleltem halkan.
- Remélem éhes vagy. Csináltam neked rántottát! – tette le elém a tányért.
- Igen, köszönöm… de te honnan…? – közbevágott.
- Matt sokkal többet tudott a félvérekről, mint én. Ezért tegnap elmentem bevásárolni – válaszolt.
Csöndesen majszolgattam a reggelim. Sarah közben mosogatott, és azt ecsetelte, hogy mit kell nekem vennünk a bevásárlóközpontban.
Azt is megtudtam, hogy most Anglia északi részén vagyunk, ezért a naptól itt sem kell félnem. Sarah megnyugtatott, azért mert egyszer emberi vért ittam, ember számára nem látszik a szememen. Csak a vámpírok láthatták, hogy karamell színű szemembe, kis vörös társult.
- És nem leszek veszélyes az emberekre? Hisz alig pár napja… történt.
- Nem lesz semmi baj, Bella! – jelent meg az ajtóban Matt. – 50 év tapasztalat csak úgy nem szívódik fel! – mosolygott megértően.
- Látod! – csatlakozott hozzá Sarah. – Nincs okod aggódni! – Mosolyogva bólintottam. Valamiért hittem nekik.
Még egy ideig beszélgettünk. Kiderült, hogy Matt építészettel foglalkozik, míg Sarah szociális munkásként tevénykenykedik. Az évek múltán annyi pénzük halmozódott, hogy úgy gondolták, azt teszik, amit szeretnének.
9 órakor Sarah felpattant a kanapéról – mert időközben a nappaliba települtünk át –, majd engem is felrángatva a garázsba sietett, mondván, hogy most már indulnunk kéne, hisz nyit a pláza.
Smithéknek 3 gyönyörű kocsijuk volt. Mi a középsőbe ültünk bele, ami egy ferrari volt. Ezzel száguldoztunk végig a városon, majd megálltunk egy nagy – óriási – épület előtt.
Éreztem, hogy ez lesz a vesztem.
Sarah már is kipattant a kocsiból, és megrohamozta a bevásárlóközpontot.
Szegény eladók - gondoltam, és Sarah után eredtem.
Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hinném, hogy Sarah Alice rokona. Órák óta csak az üzleteket járjuk, és kifosztjuk őket.


Amikor végig jártuk a plázát – és én azt hittem végre vége –, Sarah bejelentette, hogy van még egy bevásárlóközpont a közelbe.
- Nem lehetne hazamenni? Éhes és fáradt vagyok… - kérleltem. Megesett rajtam a szíve, mivel a másik plázát jövő héten nézzük meg.
Egy csomó szatyorral a kezembe ballagtam a kocsihoz. Felvásároltuk az egész – na jó, csak a fél – bevásárlóközpontot.
- Olyan rég voltam ilyen csajos napon… - mondta Sarah, amikor hazafelé tartottunk. Én is – válaszoltam gondolatban. Utoljára Alice –szel voltam ilyen bevásárló körúton. Mindent megadnék, ha újra találkozhatnék vele… bármikor elrángathatna vásárolni, és bármilyen csajos dologba belekényszeríthetne…


- Itt is vagyunk! – álltunk be a kocsival a garázsba. Sarah kiszállt az autóból, és a csomagtartóhoz ment. Követtem.
- Be fog férni a szekrénybe? – kérdeztem, mikor már a szobámban csomagoltuk ki a ruhákat.
- Majd megoldjuk! – kacsintott rám Sarah.
- És miért pont a szociális munkát választottad? – indítottam el a beszélgetést.
- Mert szeretek segíteni az embereken. Vagyis tudom, hogy ez egy vámpír szájából ironikusan hangozhat, de én tényleg így gondolom… Már maga a gondolata is boldoggá tesz, hogy ha én nem lennék, akkor egyes emberek nem juthatnának lakáshoz, vagy egyes pártfogoltjaim nem szoknának le a káros szenvedélyükről.
- Nehéz… őket így látni? – utaltam a drogos és alkoholista emberekre.
- Nem könnyű… sokak a családi állapotuk, az életvitelük vagy egy-egy érzésük miatt nyúltak hozzá ezekhez a káros szerekhez. Vannak olyanok, akiket már nem lehet megmenteni… - elkomorult arccal nézett maga elé. – De mindig boldog vagyok, amikor sikeresen végig csinálják a rehabilitációt és új emberként térnek vissza a való életbe.
- Ahogy beszélsz a munkádról… az áhítat a hangodban… látszik, hogy boldog vagy ettől – jelentettem ki mosolyogva.
- Igen, határozottan az vagyok! Mivel nekünk Mattel mindenünk megvan, ezért úgy gondoltuk, hogy csináljuk azt, amit szeretnénk. Én boldog vagyok, hogy segíthetek, és Matt is. Ő imád egy-egy épület tervezésénél és építésénél ott lenni. Gyakran a házait – amiket befejezett – felajánlja a szegényebb családoknak – mesélte büszkén.
- Hogy ismerkedtetek meg?
- Az egy nagyon hosszú történet… majd később elmesélem. – Hirtelen elhallgatott. – Nem vagy éhes?
- De, egészen megéheztem!


Lementünk a konyhába. Leültem az egyik bárszékre, és Sarah-t figyeltem.
- Sajnálom, de nem vagyok túl gyakorlott a főzésben… - mentegetőzött, miközben elém rakott egy tányér tojásrántottát.
- Semmi gond, én tudok főzni!
- De én szeretnék gondoskodni rólad! – erősködött, majd gyönyörű arcán egy boldog mosoly jelent meg, s erősen a hátam mögé koncentrált.
- Sziasztok! – szólalt meg egy bársonyos hang, amit nem ismertem. Megpördültem a széken, és egyenesen a mögöttem álló vámpír szemeibe néztem.
- Helló, a nevem Ryan! – nyújtotta a kezét. Rám mosolygott, és ez a mosoly valamiért reménnyel töltött el. Egy új élet reményével…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés