(Emmett szemszöge)

Az egészhez semmi kedvem nem volt, még a vérnek sem volt olyan jó íze, pedig csak miattam jöttünk fel a hegyekbe, hogy grizzlyre vadásszunk. Már teljesen kikészítettem Edward-ot, és Jasper-t, sőt még Carlisle is megjegyezte, hogy nem vagyok önmagam. Már hogy lennék önmagam? Hiszen a másik felem több száz kilométerre van tőlem. Szörnyen hiányzott Lizzy, és ez tényleg meglátszott rajtam. Épp egy magas fa tetején ücsörögtem, amikor meghallottam Edwardot telefonálni. Először nem is figyeltem, mert ezt hittem, hogy Bellával enyeleg, de amikor azt kérdezte, hogy nem-e alszik még, rögtön leugrottam a fáról, és Edward mellé lődörögtem.
- Nem – felelte szerelmem, vidám volt a hangja, talán nem is hiányzok neki. – Baj van? Miért hívsz? Csak nem Emmett… – hadarta gyorsan, mire egy kicsit megnyugodtam.
- Nyugi, nincs semmi baj – csitította az öcsém mosolyogva. – Csak azért hívlak, hogy beszélj vele, mert nem bírjuk már a folytonos sóhajtozását. Hiányzol neki – árulkodó, nyújtottam rá nyelvet, mire átadta nekem a telefont.
- Nekem is – hallottam meg Lizzy szomorkás hangját.
- Szia, cica! – szóltam bele.
- Nem ízlik a grizzly? – kérdezte kuncogva, mire én felhorkantam
- Semmi sem ízlik – mondtam szomorkásan. – Hiányzol – motyogtam halkan.
- Te is nekem – felelte gyorsan, amin mosolyognom kellett. – Alig várom, hogy újra ölelj.
- Azt hiszem, hogy ez lesz a világ leggyorsabb vadászata – mondtam eltökélten, mire Edward megrázta a fejét, és valami olyasmit suttogott, hogy „és még én vagyok a papucs”.
- Maradj nyugodtan, én nem megyek sehova – nevetgélt szerelmem. – Holnap este is itt leszek, rád várva, szerelmesen – elsétáltam, jó messze, hogy a többiek ne halják, habár akkor a határig kellett volna sétálnom.
- Tudod, hogy ilyenkor mit szoktam mondani – mormoltam halkan, és hallottam, hogy Jasper és Edward felkuncog, de nem foglalkoztam vele.
- Én is szeretlek – mondta boldogan. – De most már lefekszem, mert Alice holnap vásárolni visz – micsoda mártír hang.
- Szegénykém – nevettem el magam. – Minden percben rád fogok gondolni – suttogtam, mire a többiek megint felnevettek
- Te is nekem – nevetett fel végül szerelmem. – Szeretlek.
- Én is – mondtam megint csak halkan.
Csak egy kicsit lett jobb a kedvem, épphogy annyira, hogy élveztem a vadászatot. Legalább Edward, és Jasper nem nyaggatott tovább. Annyira belemerültem a macik utáni rohangászásba – na, jó, nem volt az rohangászás, inkább kellemes séta -, hogy meglepődtem, amikor a többiek készülődni kezdtek. Az úton a gondolataimba merülve néztem ki a fejemből, figyelmen kívül hagyva a fivéreim megjegyzéseit. Egyedül apám volt az, aki csak mosolygott, ő legalább megértett. Késő délután értünk haza, és a lányok még nem voltak otthon, csak Esme. A konyhában serénykedett, és undorító illatú süteményeket sütött. Én ledobtam a táskámat, átöltöztem, és indultam is a garázsba.
- Alice most hívott, és üzeni, hogy várd meg – szólt utánam Jasper.
- Várja a fene – kiabáltam vissza, és bepattantam a kocsimba. Percek alatt Lizzy háza előtt voltam, vigyorogva kopogtattam be, Miranda nyitott ajtót.
- Szia Emmett! – köszönt mosolyogva. – Milyen volt a sátorozás?
- Nagyszerű – és laktató, folytattam magamban. – Lizzy?
- Igen keresett ma – mosolyodott el hirtelen. – Egy iskolatársa látogatta meg, elmentek sétálni, gondolom.
- Egy iskolatársa? – kérdeztem vissza meglepve, mire Miranda csak bólintott.
- Evan Mcelister a neve, azt hiszem.
- Köszönöm, azt hiszem, felhívom. Később találkozunk – mondtam kedvesen, és visszaindultam a kocsimhoz. Már éppen hívni akartam, amikor megéreztem Lizzy édes illatát, az erdő felől.
A fák közt átadtam magam az annyira hiányolt illatnak, és hamarosan meg is pillantottam szerelmemet, de nem úgy, ahogy látni szerettem volna. Evan karjaiban, csókolózva.
- Lizzy? – Evan elengedte őt, és felém fordult.
- Emmett – kiáltotta szerelmem, és félrelökve a mosolygó fiút, a karjaimba szaladt. Automatikusan átöleltem, és egy pillanatig magamhoz szorítottam, majd eltoltam magamtól, és a hátam mögé toltam.
- Készülj fel a halálra – sziszegtem mérgesen, és nekiiramodtam a még mindig szemtelenül vigyorgó Evannak.
- Nem tudsz megülni, te észlény – nevetett fel gúnyosan, és ügyesen kitért a támadásom elől.
- Megnézzük, hogy ugyanezt mondod-e, miután letéptem a fejed – morogtam, hiszen majd’ szétvetett a méreg. Újra nekilendültem, és most el is találtam. Egy hatalmas csattanással esett neki a legközelebbi fának. Nyögdécselve csúszott le a földre.
De csak pár másodpercig volt a földön, hirtelen felpattant, és nekem támadt. Mit akar ez a nyikhaj? Hangosan felnevettem, és elkapva a kezét, megpróbáltam megint elröpíteni, de elszámoltam magam. Erősebb, mint gondoltam, most én csapódtam neki egy fának, ami ketté is tört. Hamar talpra szökkentem, de ő már ott volt, és a földre nyomott. A torkomat szorította olyan erővel, hogy hirtelen a lélegzetem is elakadt – nem mintha szükség lett volna rá - és meglepetten pislogtam. Nem hagyhatom, hogy ez a kis semmirekellő legyőzzön Elkaptam a kezeit és egy kézzel emeltem a magasba, morogva közeledtem hozzá. Meglátjuk, hogy akkor is így vigyorog-e, ha átharapom a torkát.
- Hagyjátok abba – kiáltotta Lizzy. – Nem fogtok verekedni – jelentette ki, majd lehunyta a szemeit. Már éppen Evan nyakát akartam feltépni, amikor hirtelen a levegőben találtam magam, de nem csak én, hanem ő is.
- Mit csinálsz? – kérdeztem dühöngve.
- Addig nem engedlek le, amíg meg nem nyugszol – förmedt rám szerelmem. – Te pedig, mondj egy okot arra, hogy miért ne küldjek rád vagy ezernyi villámot! – nézett rá arra a patkányra
- Ez az kislány, hadd szikrázzon, mint a csillagszóró– vigyorodtam el.
- Hallgass – morrant rám mérgesen, majd leengedett, viszont Evan--t még mindig a levegőben tartotta. – Ha nem elég világos, elmondom még egyszer – sziszegte alig hallhatóan. – Én Emmettet szeretem, hozzá tartozom, és a felesége leszek. Igaza volt Alice-nek, te sosem akartál a barátom lenni – rázta meg végül csalódottan a fejét. – Menj haza, vagy oda ahonnan jöttél, és hagyj minket békén. Döntöttem, vámpír leszek, és ez ellen nem tudsz semmit sem tenni.
Leengedte, és mellém sétált, mire át akartam ölelni, de nem engedte. Mérgesen megrázta a fejét, majd megállt velem szemben, és felnézett rám.
- Nem kellett volna egyből nekiesni – morogta halkan. – Kérdezni, aztán támadni, tudod, Cullen filozófia – a hangjából kitetsző csalódottság jobban fájt, mint más karjaiban látni őt. Visszaindult a ház felé.
- Liz… - kezdtem utána fordulva.
- Nem éretem, hogy mit szeretsz ebben a vérszopóban – vágott a szavamba Evan. Rá akartam támadni, de a kérdés szöget ütött a fejemben.
- Sokszor én sem tudom – válaszoltam szerelmem helyett letörten.
- Szeretem, mert hatalmas szíve van – kezdte Lizzy halkan, még mindig háttal állva nekem. – Szeretem, hogy mindig megnevetet, szeretem, hogy néha olyan, mint egy nagy gyerek, szeretem, hogy mindig őszinte, és szeretem, mert ő az én vámpírom – mondta végül, és végre felém fordult. Csoki barna szemei drágakőként csillogtak a délutáni fényben.
- Ti tudjátok – horkantott fel végül Evan, majd egy szempillantás alatt eltűnt.
Lizzy megindult a házuk felé és én követtem. Egészen addig nem szólaltam meg, amíg be nem értünk a szobájába. Ott hátulról átkaroltam, és a selymes hajába fúrtam az arcom. Az illata fantasztikus volt, fellángolt a torkom, de most már kellemesnek éreztem ezt a szomjat. Emlékeztet, hogy mennyire is szeretem ezt a lányt.
- Hiányoztál – mormoltam a hajába. Lizzy megfordult a karjaim közt, és átkarolta a nyakam.
- Te is nekem – búgta lágyan, majd lábujjhegyre állva lehelt egy pillekönnyű csókot a számra. - De kérhetnék valamit? – nézett fel rám komoly arccal.
- Bármit – leheltem odaadóan.
- Előbb kérdezz, és utána cselekedj – monda keserűen, mire én még nyomorultabbul éreztem magam.
- De megcsókolt… – motyogtam halkan.
- Letámadott – mordult rám Lizzy, és kibontakozott a karomból. – Az a szemét, tuskó… – dühöngött, és közben a szobában járt föl s alá. Mosolyognom kellett, hiszen őt is felidegesítette az a pondró. Bárcsak nekirepítette volna egy fának. – Legszívesebben nekivágtam volna egy fának – mondta ki hangosan a gondolataimat, mire nem bírtam ki, felnevettem. – Mi az?
- Pontosan a gondolataimat mondtad ki – nevettem hangosan, és átkaroltam a derekát, ezzel megállásra kényszerítettem őt.
- Ezért vagy te az én vámpírom – mormolta szerelmem, és hozzám simulva karolta át ő is a derekamat.
- Szeretlek – mormoltam bele az illatos hajába. – Egy életen át, és azon túl is.



(Lizzy szemszöge)


Hétfő reggel remegő gyomorral nyitottam ki a szemem. Hiányérzetem támadt, és nem tudtam, hogy miért, majd rájöttem, a hideg ölelés hiányzott. Egy hatalmas sóhaj után, ledobtam magamról a takarót, és kikászálódtam az ágyból, de akkor megakadt a szemem egy levélen. Lesodorhattam a takarómmal, csak a nevem volt a borítékra írva, biztos Emmett hagyta nekem ott. Letusolok, és reggeli közben elolvasom majd – döntöttem el magamban, és így is tettem. Éppen, hogy végeztem a fürdéssel, amikor meghallottam a telefonom csörgését, a törölközőmben futottam be a szobámba.
- Mesélj – szóltam bele lihegve.
- Miben zavartalak meg édes? – kérdezte Emmett vidáman.
- Fürdésben – feleltem én is vidáman, felvidított a hangja. – Megint magamra hagytál – róttam meg gyengéden.
- Bocsáss meg – mormolta szerelmem bűnbánatos hangon. – Csak volt egy kis dolgom, és…
- Milyen dolgod volt? – vágtam a szavába türelmetlenül.
- Titok – felelte dühítő nyugalommal.
- Mond el – doromboltam bele a telefonba, mire Em felnevetett.
- Tudod, hogy csak úgy is addig titok, amíg meg nem látlak – mondta, mire én elvigyorodtam, és az órámra néztem.
- Akkor másfél óra múlva megtudom – nevettem el magam. – Most sietek – mondtam gyorsan, majd belecuppantottam a telefonba, és megbontottam a vonalat.

A szekrényem előtt állva, azon töprengtem, hogy mit is vegyek fel. Alice jó munkát végzett, mert vagy hat ünnepi kosztüm sorakozott egymás mellett a vállfán. Minek ennyi? Kivettem mindet, és a tükör előtt állva, magam elé emeltem őket. A döntésem végül egy fehér pántnélküli mini ruhára, és a hozzá illő boleróra esett. Alice úgy gondolta, hogy egy ezüst szandál dukál az összeállításhoz és ki vagyok én, hogy egy divatmániás vámpírral szálljak szembe? Miután felöltöztem, és a hajamat is feltűztem, egy nagyon szegényes smink felvitele után lebaktattam a konyhába. Anyáék már nem voltak otthon, de a megszokott levél fogadott a konyhaasztalon. Eszembe jutott, hogy nekem még van egy olvasatlan levelem, Emmett-től. Kiöntöttem magamnak a müzlit, majd leültem, és felbontottam a borítékot. Gyönyörű, régies kézírással találtam magam szembe.
Lizzy!
Sajnálom, hogy így alakult a kapcsolatunk. Én bocsánatot kérek a viselkedésem miatt, és sok szerencsét kívánok a vizsgáidhoz. Még mindig reménykedem, hogy egyszer majd igazán barátként tudsz rám tekinteni. Kérlek, ne feledd, rám mindig számíthatsz, és akkor is ott leszek melletted, amikor a legkevésbé számítasz rám! Örülök, hogy megismerhettelek.
Evan

Kikerekedett szemekkel olvastam a levelet, és a legnagyobb meglepetésemre, nem éreztem dühöt amiatt, hogy belopódzott a szobámba. Magam sem tudom, hogy mit éreztem. Talán jól esett, hogy ha nem is személyesen, de bocsánatot kért tőlem. Visszatettem a levelet a borítékba, majd felmentem a szobámba, és a fiókom mélyére süllyesztettem. Bepakoltam a parányi kézitáskámba, majd elindultam az iskolába.

A félelem megint úrrá lett rajtam, ahogy leparkoltam a fekete Mercedes mellett. Emmett azonnal a karjaiba zárt, mielőtt bárki is hozzám szólhatott volna.

- Hisz, te reszketsz – suttogta olyan lágyan, hogy majd’ szétolvadtam a karjai közt. – Nyugi bébi, menni fog – bíztatott nevetős hangon. – Ha nem, az összes tanárnak feltépem a torkát.
- Kösz, ez megnyugtat – mormoltam epésen.
- Nem lesz baj – csilingelte Alice -, láttam.
- Akkor menjünk – mondta végül Em, és a derekam köré fonta a kezét.
Nagyon féltem attól, hogy a szívem kiugrik a mellkasomból. Most nem a mellettem álló félisten hozta ki belőlem, hanem a félelem attól, hogy nem teljesítek száz százalékra. Amint beléptem a terembe, és megpillantottam Pam mosolyra húzódó arcát, egy parányit enyhült a szorongásom, de nem múlt el teljesen. Remegő lábakkal ültem be a padba, és vártam a megállíthatatlant, remélve, hogy sikerülni fog. Egyszer csak Emmett odahajolt hozzám, és a fülembe suttogott.

- Gondolj arra, hogy mi lesz a vizsgák után – búgta mély rekedtes hangon. – Csak te és én, meg a négy fal – felkuncogtam, és fülig pirulva hajtottam le a fejem. Most aztán már biztos, hogy nem fogok tudni koncentrálni, mert a gondolataim Emmett körül fognak keringeni…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés