(Bella szemszöge)



- Bella Swan vagyok! –fogadtam el a felém nyújtott kezet, és megráztam.
- Bella ezentúl velünk fog élni. Mostmár ő is a családunk tagja – kotyogott közbe Sarah. Ryan bíztatóan rám mosolygott és leült mellém.
- Na és, hogy kerültél ide hozzánk? – tette fel a szokásos kérdést. Elmondtam neki a történetemet, kicenzúrázva Edward iránti érzéseimet.
- Igazán sajnálom… - mondta, és megfogta a kezemet. Belenéztem a szemeibe, s azokból színtiszta együttérzést tudtam kiolvasni. Rámosolyogtam.
- Na és te hogy kerülsz ide? – kérdeztem.
- Ez az otthonom – felelte. Elmosolyodott, mire én elpirultam.
- Úgy értem, Sarah azt mondta, hogy egy ideig csak mi hárman leszünk, mert a többiek elutaztak.
- Hát, egy kicsit előbb jöttem vissza. Magányos voltam… - motyogta. Észre sem vettem, hogy a kezemet még mindig fogta, csak mikor egy kicsit megszorította.
- Hogy érted, hogy magányos? Azt hittem, nálatok mindenki párban van – éretlenkedtem, s finoman kihúztam a kezemet a tenyeréből.
- Hát nem így van…
- Elmesélnéd a történeted? Persze, ha nem szeretnéd, én azt is megértem… - visszakoztam gyorsan, de nemet intett.
- Egy Heidi nevű nő változtatott át, aki társat keresett. 70 éve történt, amikor Európai utazáson voltam, hogy felfedezzen egyes népek nyelveit, szokásait és hagyományait. Az utolsó éjszakámat töltöttem Franciaországban, amikor elmentünk kutatótársaimmal egy – itt elgondolkodott – a mai értelemben egy bárba. Hazafelé menet megálltunk egy sikátornál, mert egy női sikoly hallatszódott ki. Épp befordultunk volna, amikor egy törékeny nő jött felénk mosolyogva. A szépsége megbabonázott minket. Egyenesen felém fordult, és megkért, hogy kísérjem. És miért ne tettem volna? Elbúcsúztam a kutatótársaimtól és a másik irány felé vettük az utat. Aztán minden olyan gyorsan történt. Heidi berántott egy ajtón, majd az ajkait nyakamra tapaszaszott. Felemelte a fejét, és én kérdőn néztem rá. Aztán belenéztem szemeibe, amelyek vörösen csillogtak. Menekülni akartam, de minden próbálkozás csak időpocséklás volt. Megragadta a nyakam és megharapott. – Itt megborzongott. – 3 nap múlva, amikor véget ért az átváltozásom, elmesélte az indokait, hogy miért tett vámpírrá. Egy ideig együtt élünk, és én igazán próbáltam belészeretni, de nem sikerült. Aztán meguntam az emberek gyilkolását, így úgy döntöttem, hogy leválok Heiditől és céltalanul bolyongani kezdtem. Ekkor találtam Sarahékra. – Elmosolyodott. – Azóta is velük élek.
- Sajnálom… - mondtam együtt érzően.
- Semmi baj… már rég történt… És az óta már megtaláltam azt, akit keresek… - nézett bele mélyen a szemembe.
- Minden rosszban van valami jó! – mosolyogtam rá.
- Pontosan.
Sarah jött be a konyhába – harminckét fogas vigyor kíséretével –, és sűrű bocsánatkérések közepette megtöltött egy vázát vízzel.
- Elmesélitek ti is a történeteteket? – fordultam kérdőn Sarah felé.
- A miénk egyáltalán nem érdekes… Sőt nagyon unalmas… Szerintem nem szeretnéd hallani – dadogta összevissza.
- Én azért szeretném hallani! – erősködtem. Felsóhajtott.
- Akkor menjünk! – intett a nappali felé. Ryan utánam jött és mellém ült a kanapén. Szembe velünk Matték foglaltak helyet.
Sarah mosolyogva nézett minket, s fogadok, hogy gondolatban már az esküvőnket tervezte. Ryan tényleg nagyon helyes, fekete hajával, elképesztően gyönyörű arany szemeivel. Ha nem lennék félvér, ha tudnék az a lány lenni, akit Ryan megérdemel, és ha nem lennék őrülten és halálosan szerelmes Edwardba, nos, akkor elgondolkodnék, hogy Ryannel több lehetne köztünk, mint puszta barátság.
De most… lehetetlen.



Sarah megköszörülte a torkát. Rákaptam a tekintetem.
- Engem változtattak át először, valamikor a 18. század közepén. Egy szegény családba születtem, összesen 9-en voltunk testvérek. Apám mezőgazdaságból élt, míg anyám otthon nevelt minket. Épp 19 lehettem, amikor apám egyik ismerőse kopogtatott be hozzánk. Beengedtük, mire megragadta anyám karját és a falhoz taszította. Anyám felsikoltott és a fejéhez kapott, ahonnan csöpögött a vér. Ijedtemben ledermedtem, majd észbe kaptam, és az összes otthon lévő testvéremet felküldtem az emeletre. A férfi anyám mozdulatlan teste fölött volt, mire én felsikoltottam, és megfogtam egy vázát, majd a férfi fejére dobtam. A férfinek semmi baja sem lett, de a szomszédaink meghallották a kiabálásom, és nemsokára az ajtónkon dörömböltek. A férfi rámnézett, emlékszem mennyire megijedtem a vérvörös szemeitől. Csak annyit mondott, hogy még visszajön, és már el is tűnt. Betörték az ajtót, mire apám és pár barátunk futott be rajta. A földön fekvő anyámhoz sietett, és ellenőrizte a pulzusát. Felordított, majd anyám élettelen testére borult, és keservesen zokogni kezdett. Az volt életem legfájdalmasabb napja. Látni meghalni az anyám… és még csak segíteni sem tudtam rajta… - megrázta a fejét. – Jó pár év eltelt, és én betöltöttem a 27-et. Nem voltam férjél, ami az én időmben és korosztályomban botrányosnak számított. A velem egykorúaknak már több gyermeke volt, ellentétben velem, aki még mindig otthon éltem és apámnak segítettem. A testvéreim mind férjhez mentek, elköltöztek. Apám nem bánta, hogy otthon maradtam, csak azt akarta, hogy boldog legyek. Nem találtam meg azt a férfit, akit kerestem, és nem voltam az érdekházasság híve. – Megrázta a fejét. – Elnézést, egy kissé eltértem a tárgytól. – Fanyarul elmosolyodott. – Épp hazafelé tartottam, amikor különös morajra lettem figyelmes. Körbenéztem, de nem sok mindent láttam, mert félhomály volt. A morajlás egyre hangosabb lett, és én egyre gyorsabban kezdtem futni. Féltem, s rögtön eszembe jutott anyám halála. Nem akartam az ő sorsára jutni, de éreztem, hogy nekem itt a vég. A férfi – az anyám gyilkosa – elém ugrott, és kárörvendően elvigyorodott. ,,Itt a bosszú ideje!” – suttogta a fülembe, majd megragadott, és nekidobott egy fának. Hihetetlen fájdalmaim voltak, de ami ezután következett, az maga volt a borzalom, a kín, a gyötrelem… - elcsuklott a hangja, éreztem, hogy a történet kritikus pontjára érkeztünk. – Ezután… megerőszakolt… - a szám kinyílt, de hang nem jött ki rajta. Ott ültem, mint akit leforráztak, és nem tudtam mit mondani. Az olyan közhelyeket, mint az ,, Annyira sajnálom!” vagy ,, Oh, ez borzalmas!” nem éreztem idevalónak. Tényleg sajnáltam Saraht – hisz nem érdemelte meg a sorsát –, és borzalmas ez a dolog, ami történt vele. De ha most elkezdenék sajnálkozni, azzal nem változtatnék a dolgok állásán. Így hát átültem mellé, és szorosan megöleltem.
- Köszönöm… - suttogta, majd erősebben szorított magához
- Ugyan… - motyogtam megilletődve. Alig egy napja ismerem, mégis befogadott a családjába, lányaként kezel és szeret engem.
Pár perc múlva elengedett.
- Akkor folytassuk… - mondta mosolyogva, de ez a mosoly nem volt igazi.
- Biztos, drágám? – kérdezte aggódva Matt. Sarah bólintott.
- Szinte könyörögtem a halálért. A férfi gúnyosan elmosolyodott és megrázta a fejét. Pontosan tudta, hogy ezek után a halált várom, de ő még nem fejezte a bosszúját. Megharapott és otthagyott az út közepén, véresen, tele sérülésekkel és megalázva. Annyi lélekjelenlétem volt, hogy bekúsztam az erdőbe, és próbáltam hangtalanul szenvedni, de ez nem mindig sikerült. Szerencsémre senki sem talált rám. Amikor véget ért az átváltozásom, fogalmam sem volt, hogy mi történt velem. Észrevettem magamon a változásokat. Az erőt, a gyorsaságot, a kifejlett érzékeket és a vér utáni vágyat… De nem sejtettem, hogy mivé váltam, ezért elmenekültem. Pár napig az erdőben kóboroltam, és próbáltam kitalálni, hogy mihez kezdjek magammal. – Halkan felsóhajtott. – Egyik nap túl közel kerültem a turistaösvényhez, ahol szinte mindig voltak kirándulók. Egy ötfős család sétált felfelé a hegyen, amikor megéreztem az illatukat. Mivel előtte még sosem vadásztam, csak a torkom égését éreztem, rájuk vetettem magam – a hangja nem volt több suttogásnál. – Megöltem őket.
Megszorítottam a kezét. Pontosan tudom, hogy mit élt át.
- Nem tudtam ellenállni a vér csábításának, ezért egyre többet gyilkoltam. A végén már bűntudatom sem volt. Csak a vér számított.
- Ekkor találkozott velem – vágott közbe Matt. – Én vándorló életmódot folytattam, de nem voltam nomád. Én állatok vérével táplálkoztam. Az erdőben találkoztunk, miközben vadásztam, és rám támadott. – Matt felkuncogott, míg Sarah zavartan elmosolyodott. – Nem kérdezett semmit, csak meg akart ölni, mert ahogy Sarah mondta: ,, Az ő területén vadászok”. Nekem ugrott, és egyáltalán nem kímélt. Csípett, rúgott, karmolt… Már a jobb karomat is leszakította, amikor hirtelen belenézett a szemembe. Rögtön elengedett, még a letépett karomat is visszaadta. – Nem bírtam. Hangosan felnevettem és Sarah vállának dőltem.
- Tudtam, hogy ez tetszeni fog neked… - motyogta Sarah.
- Nem tudtam, hogy mi történt vele – folytatta a mesélést Matt – Ott állt, mint valami szobor, nem mondott semmit, csak engem nézett. Komolyan azt hittem, hogy elpirulok, pedig vámpír voltam.
- És ezután? Tovább bámult? – kíváncsiskodtam.
- Nem, hanem megkérdezte, hogy segítsen-e visszarakni a karomat. Fogalmam sem volt, hogy miért változott meg a viselkedése, de elfogadtam a segítségét, mert egyedül nehezen sikerült volna helyretenni – nézett le feleségére.
- Amikor belenéztem a szemébe, teljesen elvesztem. Azt hiszem, ezt úgy mondják, szerelem első látásra.
- Miután sikeresen visszaillesztettük lecsonkított testrészem, elkezdtünk beszélgetni. Elmeséltem neki az átváltozásomat, azt, hogy Carlisle Cullen miatt lettem ,,vegetáriánus”. Egy ideig én is emberekből táplálkoztam, de sosem voltam boldog ettől az életformától. Egy nomádtól hallottam Carlisleról, aki szembeszállt saját magával és állati vért iszik, orvosként praktizál. Én is ezt az életet akartam, ezért lemondtam az emberi vérről. Bár nem volt senki, aki osztozna velem ebben az életmódban, mégis boldogabb voltam.
- Hogy változtál át? – kérdeztem.
- Balesetből. Egy nomád nem végzett túl jó munkát és átváltoztatott – mosolyodott el keserűen.
- Mikor? Hol? És… - akartam még több kérdést feltenni, de ajtó csapódását hallottam, és megfordultam.
Nem hittem a szememnek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés