( Edward szemszöge)

- Öltözz fel, Cassandra! – dobtam ruháit az ágyra, miközben már a saját ingemet kerestem.

- Olyan savanyú vagy. – húzta el a száját, majd lassan felült és elkezdett öltözködni.

- Mondd meg Carlislenak, hogy nem sikerült meggyőznöd. – gomboltam be az utolsó gombot is. Undorodtam magamtól, hogy képes vagyok vele ágyba bújni. De nemcsak vele, hanem más idegen nőkkel is. Felfordul magamtól a gyomrom. Felállt, majd csókot lehelt az ajkamra.

- Viszlát, édes. – ezzel elhagyta a szobát. Fúj! Megdörzsöltem a számat, bár tudtam, hogy ezzel nem tudom eltüntetni magamról a mocskot. Muszáj lehiggadnom. Elmegyek vadászni. Már amúgy is éhes vagyok. Az erdőben elkaptam 3 szarvast. Igaz, hogy nem volt annyira ízletes a vérük, mint az embereké, de legalább nem ontottam ki senki életét sem. Miután végeztem velük, az irányt egyenesen a szobám felé vettem.

Mikor beléptem a szobámba, egy kislány ült sírva az ágyamon, plüssmacit szorongatva. Olyan 5-6 éves lehetett. Szőke, göndör fürtjei kicsit összeborzolódtak. Rám emelte gesztenyebarna szemeit, melyek könnyben úsztak.

- Csókolom.

- Szia. Hogy hívnak? - tettem felé pár lépést.

- Hanna. Hanna Dawson. És a bácsit?

- Edward. Edward Cullen. De tegezz nyugodtan. Nem vagyok még annyira öreg. - mosolyogtam rá. Emberi években tényleg nem. De vajon mit kereshet itt ez a kislány?

- Nagyon fog fájni? - kérdezte, miközben egyre szorosabban ölelte magához a maciját.

- Mi, kicsim? - ültem le mellé az ágyra. Szembefordult velem. Milyen kis ártatlan és törékeny. Ő nem olyan szörnyeteg, mint én. Egy csodaszép kislány. Pár év múlva majd felnő, férjhez megy valakihez, gyerekei fognak születni, boldogságban éli le az egész életét, majd meghal. Ezzel szemben én? Mit tudok én felmutatni? Hogy embereket ölök, ha nem tudok ellenállni a vérük csábításának? Vagy, hogy olyan nőkkel bújok ágyba, akik iránt semmit nem érzek?

- Tudod, amikor meg fogsz ölni. Nagyon fog fájni? - nézett mélyen szemeimbe.

- Nem foglak megölni. - simogattam meg arcát.

- De... de az a bácsi... aki megölte anyuékat, azt mondta, hogy te...te engem fogsz megölni. - pislogott rám rémülten. Micsoda? Carlislenak elment az a maradék esze is? Ezt meg kell magyaráznia. Hogy képzelhet ilyet?

- Maradj itt, jó?- ő csak bólintott. Felálltam és megindultam az ajtó felé. Azonban amikor már csak néhány lépésre voltam az ajtótól, visszapattantam. Mi a franc? Felálltam, megint elindultam és megint visszapattantam. Mintha valami láthatatlan falba ütköznék állandóan. Amber! Nem hiszem el, hogy apám őt is beszervezte ebbe. Amber egy olyan képességgel rendelkező vámpír, aki egy úgynevezett burkot tud húzni a vámpírok köré, amiből nincs kiút, csak ha azt ő akarja. Remek!

- Amber - szakadt fel egy állatias morgás a tüdőmből, amitől Hanna összerezzent.

- Ne, ne félj! Nem bántalak.

- Tényleg nem? - csak úgy potyogtak a könnyei.

- Ígérem - fogtam meg a kezét.

- Te...te olyan más vagy, mint ők. Leülsz mellém? - kérdezte bátortalanul.

- Persze. - helyezkedtem el kényelmesen. - Hány éves vagy?

- Hat. Most megyek majd iskolába. - húzódott mosolyra szája, da abban a pillanatban le is hervadt. - Vagyis most mentem volna. - suttogta.

- Ne félj, kiviszlek innen. Érted? Ki foglak innen vinni. Azt még nem tudom, hogy hogy, de kiviszlek. - a remény sugara csillant meg szemeiben.

- De...de nincs hova mennem. Anyuékat megölték - temette arcát macijába. Ez már mindennek a teteje. Hogy voltak erre képesek? Hát szemernyi könyörületesség nem maradt bennük? Könyörgöm, hisz ez egy kislány. Magamhoz húztam és megöleltem.

- Láttad? Láttad...azt? - suttogtam a fülébe.

- Az a bácsi kiszívta anyu és apu vérét. Azt mondta nézzem végig, hogy tudjam, mit fogsz velem tenni. Hiába takartam el a szememet, egy néni mindig levette a kezem róla, hogy lássam. És a sikolyuk Edward bácsi. A sikolyuk. Még most is hallom. - nézett fel rám. - Először aput ölte meg. Könyörgött neki, hogy engem és anyut engedjen el, de hiába. Utána anyu vérét kezdte el szívni, de nem ölte meg. Anyu is könyörgött neki, hogy engedjen el engem. Anyu halála előtt még elkúszott hozzám, belenézett a szemembe és azt mondta, hogy szeret. Utána nem mozdult. Hiába rázogattam, nem mozdult. Érted Edward bácsi? - megerősítésre várt. Én bólintottam és ő folytatta. - Ők csak nevettek rajta. Azt mondták nem kell sokat várnom, én is meghalok. Azt mondták áldozati bárány leszek, aki jó útra fog téged téríteni Edward bácsi. Tényleg meg fogsz ölni? - reszketett a karjaim között.

- Nem foglak. Soha. - nyomtam egy puszit homlokára.

- Én azért ebben annyira nem vagyok biztos. - hallottam kintről egy sátáni kacajt.

- Miért csináljátok ezt, Jasper? - kérdeztem tőle.

- Azért, hogy végre észhez térj, és rájöjj hol a helyed.

- Ezek után csak még jobban tudom, hogy hol nincs a helyem. Itt. Köztetek. - szűrtem ki a szavakat a fogaim között.

- Akkor hadd adjak egy kis lökést hozzá. - nevetett fel.

- Miről beszélsz? - kérdeztem értetlenül, de egy másodperccel később már megtudtam a választ. Iszonyat nagy szomjat éreztem. Éhséget. Szükségem volt vérre. Még pedig Hannáéra. Nem, nem szabad elvesztenem a fejem. De egyre nagyobb éhséget éreztem, amit az sem könnyített meg, hogy Hanna nyaki ütőere csak pár centire volt a fogaimtól.

- Menj. Menj el innen - löktem el magamtól. Értetlenül nézett rám. - Menj a szoba legmesszibb pontjára!- még mindig nem mozdult. - Menj már!- ordítottam rá. Leült a legtávolabbi sarokba, bár tudtam, hogy ha meg akarnám ölni, ez sem segítene. Közben a szemfogaim hevesen lüktettek. A fájdalom elviselhetetlen volt. Megmarkoltam a takarót.

- Miért csináljátok ezt? - kérdeztem dühösen. Nem érkezett válasz.

- Nem fogom megölni- akármennyire is akarom. Tettem hozzá magamban. Újabb éhséghullámot kaptam, de az eddigi legerősebbet. Nem bírom. Nem bírom ezt a fájdalmat.

- Álljatok le, könyörgöm. - felmásztam az ágyon, egészen a falig. A takaró már felmondta a szolgálatot, de az éhség nem múlt el. És Hanna illata annyira csodálatos. A gyerekek vére még istenibb a felnőttekétől. Csak egy csepp... csak egy csepp lenne. Csak hogy csillapítsam ezt a fájdalmat. Nem, nem szabad erre gondolnom. Széttéptem a kezem ügyébe eső párnát, és miután végeztem vele, a falat kezdtem el kaparni.

- Hisz ő egy kislány. - ordítottam ki. - Nem emlékeztek, hogy Esme mennyire imádta a gyerekeket? Mindig adakozott az árvaházaknak. Mit szólna most ehhez? - válaszul újabb éhséghullámot kaptam. Nem, nem bírom. A szemfogaim már annyira hevesen lüktettek, hogy a fájdalmat nem lehetett épp ésszel felfogni. Ez még az átváltozásnál is fájdalmasabb.

- Hagyjátok abba! - gördültem le az ágyról. Elkezdtem kúszni az ajtó felé. Felállni ugyanis már nem voltam képes. Meglepetésemre nem pattantam vissza, eljutottam az ajtóig. Jasper biztosan érzi, hogy már nincs erőm, ezért vonták le a burkot. A kilincset azonban nem értem el. Próbáltam felállni, de erre csak újabb hullámot küldött felém Jasper. A fájdalom szétfeszített. Már szinte képtelen voltam gondolkozni. Már csak egy dolgon járt az eszem: vér, vér, vér. Ahogy feltépem Hanna torkát, és végre megízlelem azt az éltető nedűt.

- Kérlek, eresszetek ki - könyörögtem, de mindhiába.

- Könyörgöm! - zokogtam könnyek nélkül.  Harcolnom kell! Muszáj. Nem adhatom fel.

- Edward bácsi? - hallottam meg Hanna hangját a sarokból. - Nagyon fáj? Nem akarom, hogy fájjon. - nagy erőfeszítés árán felé tudtam fordítani a fejemet. Felhúzott lábakkal ült a sarokban, a kezében a maciját szorongatta, könnyek folytak le a kicsi arcán. Nem. Nem ölhetem meg. De ez a gyötrő fájdalom, amit most magamban érzek. Gyötrő fájdalom, mely nem múlik el.

- Minden rendben lesz, csak maradj ott. Ne mozdulj onnan, rendben?

- De fáj neked Edward bácsi. Miért csinálják ezt veled? - most hogy magyarázzam meg egy kislánynak, hogy milyen gyarló is a felnőttek világa?

- Csak...csak viccelnek Hanna. Nyugodj meg! - ezzel visszafordultam az ajtó felé.

- Ez egy kislány, kérlek. Könyörgöm nektek - próbáltam dörömbölni az ajtón, de nem sikerült. Kimerültem. Már nem bírom tartani magam. Az éhség legyőz. A vér utáni vágyam erősebb nálam. A szörnyeteg ismét elkapott, és a mélybe ránt. Hiába bármely próbálkozás. A vámpírösztön diktál. Hanna felé fordultam, és kúszni kezdtem. A szemeim elsötétedtek, elmém elborult. Már csak egy valami érdekelte: a vér.

- Edward bácsi? - kérdezte rémülten Hanna. De én csak kúsztam tovább.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés