( Edward szemszöge)

Felnyögtem. A józanabbik felem kezdett eltűnni, de azért épp annyira jelen volt, hogy üvöltsön, tiltakozzon, kapálózzon, szitkozódjon és gyűlöljön. Már egyre közeledett felém a kislány elgyötört arca. Tisztán láttam a félelemtől csillogó szemét. És a nyakát is láttam, ahol lüketett az éltető vér. Kirajzolódott az erecskéje, és finoman, lassan pumpálta a vörös nedűt. Fel és le… fel és le… emelkedett, egyelőre – ugrándozott a szörnyeteg.
- Edward bácsi, megígérted – sírt fel Hannah.
- Tudom – csitította gúnyosan a vámpír felem. – Nem fog fájni. Egy cseppet sem. Csak egy szúráska, és találkozhatsz anyukáddal.
A szemfogamban már termelődött a méreg, és ahogy lecsöppent a nyelvemre, kissé égette azt. Kínzó lassúsággal emelkedtem a nyaka felé. Azért voltam lassú, mert a józanabbik felem előről kezdte az erkölcsi papolást, és mikor látta, hogy nem vált be, a hisztizést, rúgást, kapálózást.
- Edward bácsi, kérem, ne – suttogta a kislány.
- Csak egy kis szúrás – mondtam elkápráztatva.
Három centi… közeledek… Két centi… termelődik a mérgem és vééér… egy centi… megkönnyebbülés.
A hihetetlen szomjérzet eltűnt rólam. A vágyat, mintha elszívták volna.
Ijedten szorítottam magamhoz a ziháló kislányt.
- Sajnálom – pusziltam a hajába. Felsírt, és csak zokogott a mellkasomon, mikor kintről halk vitára lettem figyelmes.
- Jasper, mi lett veled? Velünk? Mi nem vagyunk szörnyek… nem!
- Fogd be, Alice!
- Nem, Jasper! Nem értem! Vissza akarom kapni a régi életünket. Mi lett Carlisle-val? Hiszen nézz magadra vagy rám! Ezek nem mi vagyunk! Az ott bent csak egy kislány! És ott bent a fivéred, akinek együtt kellett volna élni a tudattal! Edward csinálja jól! Nekünk miért nem menne újra?
- Alice, felbőszítesz!
- Látod, Jasper! Már elhidegültünk egymástól… mi már nem mi vagyunk. Esme szerintem sír felülről. Ő nem akarta volna!
- Hagyd abba!
- NEM! Az Istenit nem! – ordította. – Esme nem emelt volna kezet egy gyerekre! Ő soha nem ölt volna! Ő soha nem tette volna! Szörnyek let…
Az adást mintha elvágták volna. Fülsüketítő csattanás, és egy rémült sikítás.
- Várj meg itt! – parancsoltam rá Hannahra. Bólintott. – Ne mozdulj innen, oké? – ismét bólintott.
Kirontottam a szobából. Romok voltak. Egy kőfalat valaki kidöntött. Por volt, olyan sűrű, hogy én is alig láttam, és ez szinte lehetetlen. Közelebb léptem a romhalmazhoz.
Alig hittem a szememnek. Alice feküdt a tetején, szemét szorosan lecsukta. Szinte láttam a meleg, porzó könnyeit, amik az arcát csúfítanák, ha ember lenne.
- Alice – suttogtam.
- Edward – felelte szaggatottan, de nem mozdult. Térdét felhúzta, és fájdalmasan felhörgött.
- Gyere – mondtam. Nem mozdult.
- Jasper… Jasper nem tenne velem ilyet. Az a Jasper, akit szeretek – mondogatta monoton, nem nyitotta ki a szemét.
- Alice, nyisd ki a szemed!
- Nem. Akkor minden olyan valóságos – felelte, és utána ismét rákezdett Jasper nevére.
Fájt így látnom a húgomat. Fekete csuklyát viselt, ami elfedte törékeny kis alakját. Ami eltakarta a valóságot, és elvette azt a személyiségét, ami őt mindig kifejezte: a ruha.
Lehajoltam, és felemeltem. Készségesen simult hozzám, fejét a mellkasomnak nyomta, és összegömbölyödött, akár egy kiscica.
Bevittem őt a szobámba. Hannah kíváncsian nézett rám, bár még remegett egész testében.
- Ő ki? – kérdezte. – A szerelmed? Mi lett vele?
- Alice, a testvérem. Beteg – hazudtam. Egy kislány még.
- Én jó doktor néni vagyok anyuék szerint – az utolsó két szót fájdalmasan suttogta. Milyen kicsi, és mennyi fájdalom van benne. Vágyat éreztem arra, hogy megvédjem. Hiába magamtól kéne, a fajtámbélivel nem harcolhat. Carlisle üldözőbe venné, vagy esetleg Jasper. Nem, nem fogom hagyni.
- Sajnos rajta nem segíthetsz – feleltem, és lefektettem drága húgomat az ágyamra. Szorosan felhúzta a mellkasához a térdét, és remegett, a mellkasa gyorsan emelkedett fel – le, ahogyan a levegőt kapkodta.
- Edward, ugye rendbe jön? – suttogta Hannah, a sarokból.
- Persze, kicsim – válaszoltam, és végig simítottam Alice gerincén, mire felzokogott.
Gondolkodtam. Nem volt sok időm. Eljönnek értem, egy újabb csellel, közben végeznek ezzel a kis apró teremtéssel. Jasper is túl messzire ment. Ha először ilyen szinten képes elmenni Alice, a szerelme bántalmazásában, mi lenne másodszorra? Vagy harmadszorra? Elmegyünk. El innen. El ebből a kibaszott, elátkozott kénköves pokolból.
- Gondolod, hogy sikerülne? – szólalt meg először Alice a történtek után. Hangja a régi volt, csak eltűnt belőle a csillogás. A gondolatmenete is letisztult volt. Csak egy valaki járta fejében: "a régi" Jasper. Az én íriszem már kezdett sötétedni az állatvértől, de az övé élénkpirosan csillogott az el nem hullajtott könnyektől. Mi nem tudunk sírni. Mi belülről vérzünk. Nekünk csak belső könnyeink vannak. Mi belülről sírunk, amitől kissé csillogó hatásúnak tűnik a szemünk. Ezek vagyunk.
- Alice, nem én vagyok időjós – gúnyolódtam.
- Miről beszéltek? – kapta fel a kicsi fejét Hannah.
- Semmiről kincsem, rajzolj csak tovább – mondtam neki tettetett nyugalommal.
Alice egy ideig ködös tekintettel, meredten nézett rám, majd megszólalt, most már lelkesebben.
- Nem figyelnek, elfoglaltak – suttogta.
- Alice, te képes lennél elhagyni Jaspert? – vontam fel a szemöldököm.
- Ő már nem az én Jasperem – mondta fájdalmasan, és kihúzta a bőröndömet az ágy alól.
- Mi lesz a te cuccaiddal? – tettem fel egy újabb fontos kérdést.
- Nem mehetek ki pakolni. Jaspernek feltűnne. És egyébként is… már nincsenek cuccaim, csak köpenyeim – mondta egyre megtörtebben, közben bedobott egy sor ruhát a cuccaim közül. Nekem sem volt túl sok. Egy – két farmer, ing, de a legtöbb mégis csuklya volt.
Hannahoz fordultam. Még mindig a sarokban csücsült, ölében egy könyvvel, ami alátámasztás volt a rajzlaphoz. Igaz, színes ceruzáim nem voltak, csak tintával és tollal tudtam szolgálni, meglepően ügyes volt, alig kente össze az ujjacskáját.
- Kicsim – szólítottam meg. Rám emelte meleg, csokoládébarna szemét. – Elmegyünk innen.
- Rendben van, Edward bácsi. De mondd csak! Ti vámpírok vagytok?
- Honnan veszed?
- Mert láttam egy filmet, és hát ti is vért isztok.
Alice válaszolt helyettem:
- Igen, mi különlegesek vagyunk, nem szokványosak. De ez legyen a mi titkunk. Szóval, pszt! – sutyorogta Alice, a végére meg odatapasztotta a mutatóujját az ajkához.
- Pszt! – kuncogott Hannah, majd csücsörített, és ő is ugyanazt tette, mint Alice.
- Oké, Edward. Indulhatunk. Te hozod a bőröndödet, én viszem a gyereket.
- Oké – mormogtam, majd könnyedén felkaptam a bőröndöt, Alice pedig felemelte Hannaht.
- Kincsem, szorosan csukd le a szemed – suttogta Alice, Hannah fülébe.
- Oké – motyogta húgom nyakába.
Kiugrottunk az ablakomon a kész útitervvel. Meg volt a cél, egy olyan eldugott és hideg kisváros, ahol soha nem keresnének: Forks. Mind a ketten maximum sebességre kapcsoltunk. Olyan gyorsan hagytuk ezt a lepratelepet a hátunk mögött, amilyen gyorsan csak tudtuk. Mikor már az erdőben voltunk, lassítottunk. Meglepett Hannah szótlansága, de egyenletesen lélegzett, ritmusosan vert a szíve. Valószínűleg (a szuszogásából ítélve) elszundított.
- Edward… - törte meg a békés csendet Alice.
- Mondd – sóhajtottam. Ha így beszél az nem jelent jót. Nagyon nem. Legalább is – most – rám nézve.
- Ott hagytam a bankkártyámat és a tiédet is.
- Mi? – emeltem feljebb a hangom. – Így hogy gondoskodunk Hannah-ról? Hová megyünk lakni? Ha?
- Edward. Ne kapd fel a vizet! Nem hozhattam, mert beazonosítanának a használat alapján, és akkor lebuknánk…
- És arra nem gondoltál – gúnyolódtam, hogy leplezzem a dühömet. -, hogy esetleg levennénk a pénzt egy téves helyen?!
- Ó, arra nem… - gondolkodott.
- Esetleg előbb meg kéne velem beszélned! – fortyogtam.
- Se baj, most már ez van.
- Mihez akarsz kezdeni így ezzel a gyermekkel? Levadászunk neki egy őzet, megsüssük nyílt tűzön, és kint alszunk, mert az olyan jó buli?
- Nem. Egyszerű. Te dolgozni mész.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés