Nagy nehézségek árán nyitottam ki a szemem, hisz nem akartam még felébredni, de tudtam, hogy muszáj. Az erős fény vakítóan hatott az álmos szememnek. Sűrűn pislogtam, remélve, hogy tisztul valamit a látásom. Felültem és körbe néztem, de a szoba üres volt, és nagyon sötét. Szent ég, mennyit alhattam? A torkom kapart, ki volt száradva, és megint csak Emmett egy túlméretezett pólója volt rajtam. Mosolyogva szorítottam magamhoz a puha anyagot, aminek olyan illata volt, mint a friss, reggeli erdőnek, egy csepp menta beütéssel. Haza kéne mennem, hiszen már majd egy hete, hogy itt vagyok, anyáékkal csak telefonon beszéltem. Igaz, hogy Emmett és én nem nagyon mozdulunk ki a szobából, bepótoltuk az elmúlt majd’ fél évet, és bőven van, még mit pótolni. Mennyi lehet az idő? – kérdeztem magamtól, mire maghallottam Edward hangos nevetését a földszintről. Felálltam hát, és megindultam a többiekhez. A nappaliban mindenki ott volt, akit szerettem, a másik családom. Emmett vett észre először, és elém sietett. Még le sem értem a lépcsőn, amikor a karjaiba kapott, és olyan erősen ölelt magához, hogy a lélegzetem is elakadt.

- Sziasztok! – köszöntem mosolyogva, miután Emmett lazított az ölelésén.
- Biztos éhes vagy, kedvesem – pattant fel Esme, és mielőtt megszólalhattam volna, már el is tűnt. Emmett lerakott, de a derekamnál fogva magához húzott. Annyira szomjas voltam, hogy lefejtve szerelmem kezét, megindultam a konyhába. Az asztalon már várt egy nagy pohár tej, amit azonnal felhajtottam. Emmett már mellettem volt, és megint átkarolta a derekamat
- Mi volt olyan vicces, Edward? – kérdeztem, miközben felültem a bárszékre. Esme elém rakta az ételt, én pedig falatozni kezdtem. Edward besétált a konyhába, leült velem szemben.
- Emmett kitalálta, hogy menjünk el vadászni, mind – kezdte Edward mosolyogva. Valóban szomjasnak látszottak.
- Értem - feleltem komolyan. Már amúgy is illene hazamennem, gondoltam magamban. – De ez miért volt olyan vicces?
- Amikor azt mondta, hogy mind, akkor valóban mindannyiunkra gondolt – nézett rám még mindig mosolyogva Edward, a meglepetéstől kiesett a kezemből a villa.
- Ohh – csak ennyire futotta, Edward megint felnevetett, és Emmett is csatlakozott hozzá.
- Én tudtam, hogy ilyen fejet fog vágni – libbent be Alice, egy angyali mosollyal az arcán.
- Ti most kinevettek? – kérdeztem meglepve, mire Edward még hangosabban kezdett nevetni, Emmett felpattant, és egy hirtelen ütéssel le akarta ütni az öccsét, de nem jött össze, Edward túl gyors.
- Nem téged nevetünk ki – felelte Edward fulladozva a nevetéstő. – Hanem Emmettet, ő nem akar egy percet sem távolt tölteni tőled.
- Még azt is bevállalja, hogy elvisz egy vámpírebédre – kuncogott Alice, mire Esme odaállt mellém, és átölelte a vállamat.
- Gyerekek, hagyjátok abba – mondta csendesen. – Nem látjátok, hogy ez Emmettnek nagyon kínos, és ami Lizzyt illeti, biztos, hogy nem elég éber még a vicceitekhez. – Lenézett rám, és szeretetteljesen elmosolyodott. – Jól vagy, kedvesem?
- Persze – feleltem automatikusan. – Miért kérded?
- Mert végigaludtad a napot – felelte Bella Esme helyett. Egy egész napot?
- Nagyon elfáradhattál – kacsintott rám Edward, mire én fülig pirultam. – Emmett kímélj meg a képektől – nézett rá az én vigyorgó plüssmacimra, amitől én még pirosabb lettem.
- Akkor is furcsa, hogy ennyit aludtál – jött be Carlisle. – Pedig Pam sem gyakoroltatott veled olyan sokat – gondolkodott el a doki hirtelen, mire én megrántottam a vállam.
- Lehet, hogy csak egy egyszerű vírus, kipihenem, és ennyi – mondtam lazán, majd folytattam az evést.

Nem esett szó többet erről, de bennem akkor is megmaradt. Nagyon ritka, hogy én a kötelező nyolc óránál többet alszok. Most meg az egész napot végigaludtam, ez nem jó jel, lehet, hogy tényleg összeszedtem valami nyavalyát. Miután megettem a késő esti reggelimet, felmentem Emmett szobájába, és befeküdtem egy kád, forró vízbe. Hamarosan kopogtak, én pedig a gondolataimba merülve szóltam ki, hogy szabad. Emmett lépett be, mosolyogva néztem fel rá, hiszen, csak egy törölköző volt rajta, de az is a vállára dobta, miután becsukta maga mögött az ajtót.
- Azt hiszem, hogy lehűtőm egy kicsit a vizedet – mormolta vigyorogva, és bemászott mellém.
A hab még magasabbra emelkedett szerelmem súlyától, és most már a nyakamig ért. Belenéztem a szemeibe, amik most szinte ónix kőként ragyogtak. Éhes volt, de csöppet sem féltem tőle, hiszen, most már nem várok semmire, kész vagyok. Mintha Emmett ezekkel a gondolatokkal játszott volna, mert a víz alatt kitapogatta a kezem, és az orrához emelte, majd hirtelen összefutotta szemöldöke.
- MI a baj? – kérdeztem meglepve, mert nem tetszett az arckifejezése. – Büdös vagyok?
- Nem, nem – nevette el magát Emmett. – Csak… most olyan más az illatod – kezdte, és még egyszer megszimatolta a csuklómat -, olyan megmagyarázhatatlanul más.
- Oké, ezzel kisegítettél – grimaszoltam, és elhúztam a kezem. – Szóval büdös vagyok? – kérdeztem megint, most sértettebben.
- Buta – legyintett, majd előre hajolt, és megcsókolt. – Hol is tartottam? – suttogta, majd az ajkait a nyakamra csúsztatta. – Imádom az illatodat, annyira kívánatos – mormolta, mire a bőröm kiborsózott, a hideg leheletétől.
Jólesően felnyögtem, és közelebb csúsztam hozzá, s a lábammal átkulcsoltam a derekát, és azonnal megéreztem, hogy valóban kívánatos vagyok. Csábítóan kezdtem mozgatni a csípőmet, mire ő lefogta azt. Mosolyogva megrázta a fejét, majd kezét közénk csúsztatta. Éreztem, ahogy az ujjai belém siklanak. Hátravetett fejjel élveztem apró, mégis kemény mozgását. Szenvedélyesen megcsókoltam, és átkaroltam a nyakát, csak hogy még közelebb lehessek hozzá. Emmett ujjai fürgén mozogtak bennem, és nem tudtam megállni, hogy hangosan ne élvezzem a kényeztetését, tudva, hogy az egész család otthon van. Szerelmem megérezte rajtam a hezitálást, és elhaló hangon a fülembe suttogott.
- Elmentek már itthonról – zihálta, mire én elmosolyodtam.
Már nem zavart semmi sem, elkaptam Emmett kezét, és a csípőmre csúsztattam, majd magamba vezettem őt, és felvéve azt az annyira édes ritmust, mozogni kezdtem. Emmett felmordult, és átkarolta a derekamat, és ő is felvéve az őrjítő iramot, egyre nagyobb élvezetet szereztünk egymásnak.

Mire végeztünk, a víz valóban kihűlt, és én dideregve csavartam be magam a lepedő méretű, bolyhos törölközőbe. Szerelmem a karjaiba kapott, és a szobájába vitt, ahol befektetett az ágyba, de hirtelen megint elkapott az álmosság, és pillanatokon belül megint el is aludtam.
Tompán hallottam a telefonom csörgését, de nem tudtam megmozdulni. Emmett hangjára sikerült kinyitnom a szemem, ő a telefonommal a kezében próbált halkan beszélni. Felültem, és mosolyogva nyújtottam a kezem a mobil után. Emmett átadta, én pedig rekedtes, kásás hangon beleszóltam.
- Igen?
- Lizzy, mikor szeretnél hazajönni? – anyám felháborodott hangja, azonnal felébresztett.
- Jaj, anya ne idegeskedj már, mindjárt megyek – feleltem elbágyadva, mert egy csöppet sem éreztem jól magam.
- Remélem is, hiszen hamarosan elmész, és ki tudja, hogy mikor látlak legközelebb - szontyolodott el anya. Oké, még mindig nem tudom, hogy miként élem túl a szüleimtől való búcsút.
- Mindjárt indulok – mondtam gyorsan, majd letettem a telefont, és ki akartam pattanni az ágyból, de megszédültem, ha Em nem kap el, akkor megfejelem a parkettát.
- Hé, kislány, nyugi – nevette el magát szerelmem, és visszaültetett az ágyra.
- Hirtelen akartam felállni – motyogtam még mindig kótyagos fejjel.
- Most már biztos, hogy elkaptál valamit – rázta meg a fejét Emmett. – Megmondom apámnak, hogy vizsgáljon meg.
- Az még ráér, most haza kéne mennem – mondtam, és most már óvatosabban álltam talpra. Lerángattam magamról a pólót, majd belebújtam a ruháimba, és Emmett felé fordultam, aki élvezettel nézte az előbbi jelenetet. – Hazaviszel?
- A család elvitte a kocsim – vigyorodott el, majd elém állt. – De, mit szólnál egy kis futáshoz?
- Csak akkor, ha te futsz, én pedig a hátizsák szerepét töltöm be – alkudtam nevetgélve, mire Em a karjaiba kapott, és kiugrott velem az ablakon, majd futásnak indult.
Futás közben szerelmem megint a csuklómat szaglászta, és az a furcsa arckifejezés nem tűnt el az arcáról. Nem érettem, hogy miért változott meg az illatom. Oké, az ember nem minden nap kap olyan bókot, hogy csábító a vére illata, de akkor is. Elhatároztam, hogy megint rá fogok kérdezni, és amikor a ház elé értünk, szembe is fordultam az én nagy macimmal. Már épp szóra nyitottam a szám, amikor kicsapódott a bejárati ajtó, és anya lépett ki rajta.
- Sziasztok! – köszönt mosolyogva. – Kész a reggeli – jelentette be, majd visszament a házba. Én meg is feledkeztem arról, hogy kérdezni akartam, így hát követtem anyát, és az íncsiklandozó illatokat.
Emmett leült mellém, és figyelte, ahogy meleg palacsintát pakolok a tányéromra. Ő persze kimentette magát, de anya ezt is megszokta már. Tudta, hogy Esme istenien főz, és nem aggódott, hogy Em nem eszik rendesen. Én ezen mindig mosolyogtam, mivel nem tudtam eldönteni, hogy a szarvas mennyire tápláló.
- Látom éhes vagy – nevetett fel anya, mikor már az ötödik palacsintát öntöztem meg juharsziruppal. Emmett mellettem ült, és ő is mosolyogva nézte, ahogy egymás után falom be a kerek tésztakorongokat.
- Imádom a palacsintát – feleltem táli szájjal, mire anyának magasba szaladt a szemöldöke.
- Mióta? – kérdezte meglepve. – Eddig mindig rántottát kértél, ha ez volt reggelire.
- Mostantól – feleltem váll rándítva, majd folytattam az evést. Miután elpusztítottam vagy nyolcat, jóllakottan dőltem hátra, és simogattam a pocimat.
Elgondolkodtam anya szavain. Tényleg nem ettem meg eddig a palacsintát, sőt egyenesen undorodtam tőle, most meg alig tudtam abbahagyni az evést. És annyira jól esett. Most már biztos, hogy nem stimmel velem valami. Felálltam, és a hűtőhöz sétáltam, majd kivettem a narancsleves doboz, és öntöttem magamnak egy nagy pohárral, majd egy húzóra megittam, de még mindig szomjasnak bizonyultam, ezért még egy pohárral megittam.
- Mi van? – néztem rá a meglepett szemekre. – Szomjas voltam – jelentettem ki, majd öntöttem még egy pohárral, és visszaültem a konyhaasztalhoz.
- Carlisle – suttogta Emmett a fülembe, mire én csak legyintettem. Soha nem volt a megfázásnál komolyabb bajom, azt meg forró teával, és meleg ágyikóval lehet orvosolni.
- Álmos vagyok – nyomtam el egy ásítást, mire Emmett felkuncogott, anya pedig elkomolyodott.
- Nem aludtad ki magad rendesen? – kérdezte, és olyan szemekkel méregetet, hogy muszáj volt elmosolyodnom.
- De aludtam anya, szerintem most jön ki rajtam az stressz – mondtam végül, és felálltam.
- És mikor indultok? – kérdezte végül anya, mire én visszaültem.
- Hova? – kérdeztem vissza.
- Hát a főiskolára – felelte anya. – Gondolom előbb odamentek, hogy találjatok valami jó lakást, és…
- Még nem tudjuk, hogy mikor indulunk – vágott anyám szavába Em, mert látta rajtam, hogy egyre sápadtabb leszek.
- Kicsim, nem legyél már ilyen. – Anya is észrevette, hogy valami nem stimmel. – Hiszen nem a világ végére mész, csak Alaszkába – tette a kezét a vállamra. – Én jól bírom, neked is jól kell bírni – jelentette ki végül, majd elkezdte elpakolni a tányérokat, ezzel lezárva a témát.
Miután segítettem elmosogatni neki, felmentünk a szobámba. Az ágy annyira vonzott, mint a legerősebb mágnes. Engedtem a csábításnak, és lefeküdtem, Emmett pedig mellém dőlt, és átkarolt.

Hideg volt, és reszkettem, mint a nyárfalevél, bármennyire is takartam magam a puha takaróval, nem tudtam felmelegedni. Hidegség járta át a testem, amitől többszörösen megborzongtam. Olyan volt, mintha az antarktiszion lennék. Gyengéd rázást éreztem, mire kinyitottam a szemem, és egy éjfekete szempárral találtam magam szembe.

- Rosszat álmodtál – jelentette ki szerelmem lány hangon.
- Én… - kezdtem, és akkor összeszorult a gyomrom, a nyál hirtelen elhígult a számban, és éreztem, hogy rohannom kell. Félrelöktem a meglepett Emmettet, és berohantam a fürdőbe. Kiadtam magamból mindent. Borzasztóan éreztem magam, azt hittem, hogy elpusztulok. Szerelmem az ajtón kopogott, de amikor kikiabáltam, hogy maradjon, ott ahol van, azonnal becsörtetett. Letérdelt mellém, és félre fogta a hajam, majd hideg tenyerét a gyöngyöző homlokomra tette. Annyira jól esett a hideg érintése. Mikor már biztos voltam abban, hogy már nem kívánkozik ki belőlem semmi. Em felsegített, és megengedte a vizet.
- Azonnal hívom apámat – mondta, és miután lemosdatta az arcom, leültetett a kád szélére, majd elővette a telefonját. – Szia! Ügyeletben vagy? – kérdezte halkan. – Akkor elviszem Lizzyt. Nem, rosszul van… – felelte egy általam meg hallott kérdésre – …és az illata is megváltozott. Akkor tíz perc – mondta végül, majd kinyomta a telefont.
- Nem értem, hogy mi bajod van az illatommal – méltatlankodtam gyenge hangon.
- Nincs vele semmi bajom – felelte mosolyogva, majd a karjaiba kapott. – Csak nem történik meg minden nap, hogy az ember illata megváltozik. Ez furcsa, sőt ma már sok furcsa dolgod volt, ezért néz meg egy orvos.
- Méghozzá egy vámpírorvos – nevettem fel vidámabban.
- Hova mentek? – kérdezte anya, mikor leértünk a lépcsőn.
- Beviszem apámhoz – felelte Em, mielőtt én megszólalhattam volna. – Nem érzi jól magát, és az előbb…
- Megyek én is – mondta anya, mire én felnyögtem.
- Nem vagyok már kislány, az isten szerelmére – morogtam hangosan. – Tegyél le, tudok menni, és én vezetek – jelentettem ki mérgesen. – Anya nem kell jönnöd, felhívlak, mihelyst kijöttem a dokitól. Szia!- köszöntem el végül, és kimentem az ajtón. Még hallottam, hogy Emmett is elköszön.

Hallgattunk a korházig, egyikünknek sem volt mit mondani, ezért inkább bekapcsoltam a rádiót, amin pont az a szám ment, amire táncoltam az én plüssmacimnak. Önkéntelenül is elmosolyodtam, és éreztem, hogy elpirulok. A szemem sarkából Emre néztem, aki a gondolataiba merülve tanulmányozta a műszerfalat, de ő is vigyorgott, majd hirtelen felém fordult.

- Miért nem mondtad, hogy kaptál egy levelet Evantől? - kérdezte hirtelen. Meglepve pislogta rá.
- Nem gondoltam, hogy fontos lenne – mondtam végül. Igaz nem tudtam, hogy honnan tud a levélről, hacsak nem kutakodott a fiókomban, amit kétlek.
- De azért elmondhattad volna – rántotta meg végül a vállát.
- Még mindig zavar, hogy megcsókolt? – kérdeztem az ajkamat harapdálva.
- Miért, téged már nem zavar? – nézett rám kérdőn.
- Engem nem – feleltem, és láttam, amint kikerekednek a sötét szemei. – Mert sem most, sem padig akkor nem éreztem semmit, amikor megcsókolt.
- Akkor engem sem zavar – jelentette ki végül mosolyogva, de én láttam, hogy ez a téma, még közel sincs lezárva.

Beértünk a korházba, és egyenesen Carlisle irodájába siettünk. Utoljára akkor jártam itt, amikor éreztem, hogy valami nem stimmel velem. Lehet, hogy megint a képességemmel van valami? Most megtudom – gondoltam, és beléptünk a szobába.
- Szia, doki! – köszöntem vidáman, és felpattantam a vizsgálóasztalra. – Az én túlfűtött vámpírmacim, egy kicsit túlbuzgó, tehát tedd, amit tenned kell – mondtam mosolyogva, majd nyelvet öltöttem a fejét rázó Emre.
- Lizzy, te mindig feldobod a napom – nevette el magát Carlisle, majd elém lépett. Hideg kezei a csuklómra fonta, felemelte a kezem, majd ő is megszagolta. Az aranyszín szemei összeszűkültek, és egy pillanatra a fiára meredt. – Meg szeretném vizsgálni – mondta komolyan, mire Emmett azonnal kimet.
- Mi bajom? – kérdeztem halkan, de mintha meg sem hallotta volna.
- Vedd le a pulcsid, és a melltartód – mondta kedvesen, mégis parancsolóan, úgyhogy muszáj volt poénkondom.
- Hűha, doki, milyen konkrét vagy ma – mormoltam, miközben levetkőztem. Bejött, mert Carlisle hangosan felnevetett.
- Nem tetszik az illatod – mondta végül, még mindig kuncogva.
- Oké, ez jó nem? – kérdeztem mosolyogva, mire ő megrázta a fejét. – Akkor, az nem jó – sóhajtottam megadóan.
Carlisle, végzett pár rutin vizsgálatot, majd levett egy kis vért. Legvégül a kezembe nyomott egy műanyagpoharat, és beküldött a mellékhelyiségbe. Mikor megkérdeztem, hogy miért, csak annyit mondott, hogy rutin. Alig tíz percet voltam bent nála, biztos voltam abban, hogy Emmett már sündisznókon ül odakint. Carlisle elküldte a laborba, majd behívta az én macimat, aki vagy ezer meg egy kérdést tett fel fél másodperc alatt, mire én csak mosolyogni tudtam.
- Fél óra, és megkapjuk a leleteket, addig lemehetünk a büfébe – mondta a doki, mire az én szemeim felcsillantak.
- Megennék egy kis pudingot – mondtam mosolyogva, majd megindultam az büfé felé.
Emmett és Carlisle mosolyogva nézték, hogy eltüntetem négy pohár vaníliapudingot, és két sütit. Megjegyezték, hogy még soha nem láttak ennyit enni.
- Pedig mindig ennyit szoktam enni – mondtam mosolyogva. – Csak ti nem figyeltetek eléggé – nevettem el magam.
Visszamentünk a doki dolgozójába, és türelmesen vártunk. A nagy várakozás közepette én kipróbáltam Carlisle műszereit. A legjobban a sztetoszkóp szórakoztatott. A mellkasomra téve hallottam a szívverésemet, majd Emmett mellkasára téve, nem hallottam semmi. Úgy viselkedtem, mint egy vásott gyerek, de csak azért, mert biztos volta benne, hogy kutya bajom. Mikor megjött a nővérke a leletekkel, Emmett telefonja csörögni kezdett, így hát kiment a szobából, hogy Carlisle nyugodtan át tudja nézni a papírokat.
- Na, doki, haldoklom? – kérdeztem mosolyodva. Carlisle arcán hirtelen megkeményedett, és a tekintete elsötétült.
- Lizzy – suttogta halkan, mire nekem előre kellett hajoljak, hogy meghalljam.
- Jaj, mond már – morogtam türelmetlenül.
- Terhes vagy, Lizzy – jelentette ki végül hűvösen Carlisle.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés