Voltatok már úgy, hogy mindent hallottatok, magatoknál voltatok, és mégsem jött ki egy átkozott szó a torkomon. Csak néztem az előttem ülő sápadt, gyönyörű arcú férfit, és egyszerűen nem tudtam megszólalni. Nevethetnékem és sírhatnékom volt egyszerre, és egyáltalán nem tudtam, hogy melyikkel kezdjem. Nevessek a poénon, vagy sírjak, mert ennyire megrémített a doki. Semmit sem tettem, mert lebénított a nézésével. Ez nem lehet poén, ez egy cseppet sem volt vicces, ez halál komoly volt. Kinyitottam a szám, de hang nem jött ki a torkomon, ezét tétlenül becsuktam, majd megköszörültem a teljesen kiszáradt torkomat. Égetett, és kapart a nyelőcsövem, de megpróbáltam megszólalni, még ha tudtam, hogy egyáltalán nem lesz értelmes, amit mondani fogok. Megpróbáltam ezért csak rövid szavakat használni, talán az menni fog.

- Én, most, hogy? – makogtam az átlagosnál is rekedtebben. - Emmett – megfordultam a széken, és csak a becsukott ajtót láttam. – Ez valami vicc – ráztam meg végül a fejem, és felálltam.
- Ülj vissza, Lizzy – a doki hangja lágy volt, mégis utasító, így hát leültem. – Hcg hormon van a szervezetedben, ami csak akkor fordulhat elő, ha… - elhallgatott, és előre hajolva, szinte hangtalanul beszélt -, terhes vagy.
- Carlisle – nyögtem fel hangosan. – Ne nézz így rám, kérlek, ne – elsírtam magam, mire Emmett, mint egy csörtető bika berobbant az ajtón, amire az ajtófélfa is megreccsent.
- Mi van? – ölelt át hátulról. – Mi történt, baj van? – kérdezte, engem pedig megint elkapott a zokogás, mert Carlisle ugyan már nem nézett, felállt, és a papírokkal a kezében sétálgatni kezdett.
- Ez lehetetlen, és értelmetlen – mormolta, nem is hozzánk beszélt, inkább magához. – Lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen – megkerülve az asztalt, elénk lépett. – Emmett engedd el – utasította a fiát ridegen, Emmett még erősebben megszorított.
- Tessék? – kérdezte, mint aki rosszul hall.
- Eressz, Emmett – motyogtam halkan, mire ő azonnal elengedett, és hátrált egy lépést.

És akkor, minden olyan gyorsan történt, ha lelassítottam volna, akkor sem tudtam volna követni. Carlisle a karjaiba vett, és valamit mondott Emmettnek, ami számomra olyan volt, mint a csicsergés, majd futni kezdett, de olyan gyorsan, hogy nem csak, hogy összefolyt minden, de azt hiszem, hogy a szemem legalább két dioptriát romlott. Mire megint tisztán láttam, már a Cullen ház nappalijában voltam, a kanapén ülve, és mindenki ott volt. Felnéztem a vámpírcsaládomra, ami olyan volt mintha egy galériában ülnék, csupa-csupa szobor, aki engem néz. Em is befutott, de láttam rajta, hogy nem tudja hova tenni az apja viselkedését, és őszintén szólva, én sem tudtam, mit kezdjek ezzel a helyzettel. A fenébe is, terhes vagyok…

- Hogy mondtad? – persze, hiszen van egy gondolatolvasó is a családban, sóhajtottam fel keserűen, majd egyenesen Edward aranybarna szemeibe néztem.
- Talán hangosan is tudatnom kéne – álltam fel, a lábam még mindig remegett, és a levegő is nehezen ment le a tüdőmbe.
- Mi az? – Emmett elém lépett, és a szemében megláttam azt a folytonos aggódást, és féltést, mire halványan elmosolyodtam.
- Emmett – kezdtem nehezen pörgő nyelvvel. – Én… én babát várok – mondtam, és végre sikerült vennem egy nagy levegőt.

A szobában csak én lélegeztem, és tisztán halottam az emeleten Bella és Edward szobájában lógó falióra kattogását, annyira nagy lett a csönd. Én csak néztem szerelmem arcát, ami pillanatról, pillanatra változott. Először mérhetetlen örömöt, csillogó szemeket, és egy apró mosolyt láttam. Utána szinte hallottam, hogy a fejében kattan valami, hátrált egy lépést, az arca elkínzottá vált, a szemei ónix feketék voltak, de egy cseppet sem csillogtak, mattá váltak, és olyan mélyek lettek, hogy elvesztem bennük. Én is mozdultam, megint elé léptem, és megpróbáltam mosolyogni, egy percig nem értettem ezt a változást, majd felfogtam. Nekem nem átlagos pasim van, életem szerelme egy vámpír… egy vámpír, akinek nem lehet gyereke. A szám elé kaptam a kezem, és hátráltam, egészen addig, míg a hátamnál nem éreztem a falat. De én, csak vele feküdtem le, senki mással, három éve, csak ő volt mindenem, más pasira még csak rá sem néztem. Édes istenem, mi történik velem?

Végignéztem a családon, még mindig szoborként álltak, egymástól nem messze, viszont azt a szakadékot, ami köztem, és köztük volt, azt bizony tisztán éreztem. De mindegyik arcon más, és más érzelem volt. Bella arcán kétségbeesettséget és rémületet, Edward kőszikla arcán, csalódottságot, és egy kicsi szánalmat véltem felfedezni, míg Esme rémült, és meglepett, Carlisle, pedig ugyanazzal az arckifejezéssel nézett maga elé, mint a korházba. De Alice, és Jasper nem volt ott, észre sem vettem, hogy nem az egész Cullen család előtt állok. Vajon ők hol lehettek? És Alice miért nem látta, hogy ez történik? Végre rávettem magam, hogy ránézzek arra a személyre, akitől a legnagyobb segítséget vártam. Emmett engem nézett, fekete szemei szinte átszúrtak, és ez az érzés rosszabb volt, mintha megütött volna. Kifejezéstelen volt a tekintete az arcát, mintha márványból faragták volna, sima, gyönyörű, és kifejezéstelen. Megint nem tudtam rendesen lélegezni, a fejem zúgott, és nem tudtam, hogy most mihez kezdjek.

- Emmett – krákogtam alig hallhatóan. – Babánk lesz – mondtam, mire a szerelmem szemei megvillantak.
- Nem, Lizzy, neked lesz gyereked – köpte mérgesen, mire a szívem összeszorult, tehát nem hisz nekem.
- Azt hiszed, hogy másé? – muszáj volt megkérdeznem, még ha tudtam is a választ. Emmett felnevetett, a tarkómon az apró pihék égnek álltak.
- Emmett ne – mordult fel Edward, de Emmett csak tovább nevetett.
- Mit higgyek, Lizzy? – kérdezte végül, savként maró gúnnyal a hangjában. – Mond el, mégis mit higgyek? – kérdezte elgyötört hangon, amire nem tudtam felelni, a válasz egyértelmű volt. Azt hiszi, hogy megcsaltam, életem szerelme azt feltételezi, hogy hűtlen voltam.
- Lizzy – kezdte volna Esme, de Emmett felemelte a kezét, ezzel elhallgatatta az anyját.
- Gratulálok – mondta végül hidegen, és gúnyosan. – Remélem, boldog leszel az apjával, ha egyáltalán tudod, hogy ki az – nevetett fel megint, és én szinte halottam, hogy az örülten dobogó szívem megreped. Hogy lehet ilyen kegyetlen szörnyeteg?

Nem mondtam semmit, csak ellöktem magam a faltól, Emmett elé álltam, és összeszeszelve a maradék erőmet, amivel lekevertem neki egy hatalmas pofont. Talán a meglepetéstől, talán a lelki fájdalomtól, de hátrahőkölt. Nem tudom meg soha, mert kifutottam a házból. Egyenesen az erdő felé, mire az eső megeredt, de én magam nem tudtam sírni, egyszerűen nem jöttek az arcomat eláztató könnyek.

- Nem mész utána – halottam még szerelmem őrült kiáltását, majd a szél megint énekelni kezdett, és minden elsötétült.


Fényességre nyitottam ki a szemem, és arra, hogy megint olyan szomjas vagyok. Borzasztó álmom volt, és még mindig remegtem. A fény elvakított, így a kezemmel kezdtem el tapogatózni, és valami meleg, szemcsés dolgot tapintottam ki magam mellett. Megráztam a fejem, és pislogtam párat, hogy kitisztuljon a látásom. A parton voltam, a víz halkan morajlott, én pedig a nap által felmelegedett homokon feküdtem. Tehát nem rémálom volt, minden igaz, babám lesz. Nem tudom, hogy lehetséges, de Emmett az apa, még ha nem is hiszi el. Most mit csináljak? Hogy hordjak ki egy vámpírbabát? Mit mondok a szüleimnek? Hogyan tovább? Nem tudtam, hogy mik a válaszok ezekre a kérdésekre, de azt tudtam, hogy ezentúl, csak magamra vagyok utalva, és az a kis csöppség, aki a hasamban van, pedig rám lesz utalva. A könnyek szinte fojtogattak, de lenyeltem őket. Nem fogok sírni, egy átkozott könnycseppet sem fogok ejteni. Majd, ha megoldódik minden.

Felálltam, lesimítottam a reménytelenül összegyűrt ruhámat, majd megindultam haza. A mobilom csörögni kezdett, mire én kihalásztam a zsebemből, majd amikor megpillantottam, hogy ki hív, egy jól célzott dobással elröpítettem a készüléket, egyenesen a tengerbe. Közel egy órás az út, tehát lesz időm gondolkodni.













(Emmett szemszöge)




Lizzy mellettem feküdt, és édesen álmodott, de egyszer csak rázkódni kezdett, és hangosan vette a levegőt, mint aki fázik. Gyorsan elhúzódtam tőle, és ráterítettem a takarót, de a rázkódás egyre intenzívebb lett. Gyengéden megráztam a vállát, mire ő kinyitotta a szemét.



- Rosszat álmodtál – mondtam halkan.
- Én… - kezdte rekedtes hangon, majd hirtelen, a szája elé kapta a kezét, és engem félrelökve a fürdőbe futott. Azonnal utána siettem, és bekopogtam a zárt ajtón. - Maradj ott, ahol vagy – kiáltotta ki szerelmem elfúló hangon. Nekem több sem kellett, azonnal benyitottam, és megpillantottam, amint Lizzy a vécé fölé hajolva kiad magából mindent. Nem tétováztam, letérdeltem mellé, és elsimítottam a haját, majd a kezem a homlokára tettem, perzselt a bőre, de ez mos egészségtelen melegség volt. Miután már kicsit jobban volt, talpra alítottam, és megengedtem a vizet, majd lemostam az arcát.
- Azonnal hívom apámat – ültettem le a kád szélére, és elővettem a mobilom. Carlisle azonnal felvette.
- Szervusz, Emmett! – köszönt vidáman.
- Szia! Ügyeletben vagy? – kérdeztem.
- Igen, most érkeztem meg – felelte gyorsan.
- Akkor elviszem Lizzyt – mondtam, miközben egy kézzel a karomba kaptam, és visszavittem a szobájába.
- Mi történt, megint elájult? – kérdezte apa azonnal.
- Nem, rosszul van – feleltem. – És az illata is megváltozott – tettem hozzá mellékesen. Engem zavart, hogy nem a megszokott illata van, keveredik valami furcsa, ismeretlen illattal.
- Azonnal hozd be – utasított apám komolyan.
- Akkor tíz perc – köszöntem el, és elraktam a mobilt.
- Nem értem, hogy mi bajod van az illatommal – morgolódott Lizzy sértett hangon.
- Nincs vele semmi bajom – feleltem mosolyogva, és a karjaimba zártam. – Csak nem történik meg minden nap, hogy az ember illata megváltozik. Ez furcsa, sőt ma már sok furcsa dolgod volt, ezért néz meg egy orvos.
- Méghozzá egy vámpírorvos – nevetett fel vidáman. Örülök, hogy jobban van.
- Hova mentek? – lépett ki a konyhából Miranda.
- Beviszem apámhoz – feleltem, mielőtt Lizzy valami hazugságot hadart volna el. Ismertem már annyira, hogy tudjam, nem szereti, ha a szülei aggódnak, de ezt tudniuk kell nekik is. – Nem érzi jól magát, és az előbb…
- Megyek én is – vágott a szavamba Miranda, mire Lizzy hangosan felnyögött.
- Nem vagyok már kislány, az isten szerelmére – morogta mérgesen. – Tegyél le, tudok menni, és én vezetek – jelentette ki végül, mire én letettem. – Anya nem kell jönnöd, felhívlak, mihelyst kijöttem a dokitól. Szia!- köszönt el végül, és kiment az ajtón.
- Vigyázok rá – suttogtam oda halkan, mire Miranda csak bólintott. – Szia!

Az úton nem szóltunk egymáshoz, Lizzy bekapcsolta a rádiót, ahol pont az a szám ment, amire táncolt nekem. A szűk kocsiban megéreztem, hogy a vére hevesebben kezd áramlani, tehát elpirult. Vajon ugyanennyire tetszett neki Evan csókja is?

- Miért nem mondtad, hogy kaptál egy levelet Evantől? – kérdeztem, mire Lizzy meglepve rám pislogott.
- Nem gondoltam, hogy fontos lenne – rántotta meg a vállát, valószínűleg azon töprengve, hogy honnan tudok a levélről.
- De azért elmondhattad volna – mondtam végül, én is váll rántva, de a vak is látta, hogy idegesít.
- Még mindig zavar, hogy megcsókolt? – kérdezte Lizzy, az ajkait beharapva
- Miért, téged már nem zavar? – kérdeztem vissza morcosan.
- Engem nem – felelte, és azt hiszem, hogy látványosan leesett az állam, ezért gyorsan hozzátette. – Mert sem most, sem padig akkor nem éreztem semmit, amikor megcsókolt.
- Akkor engem sem zavar – jelentettem ki vigyorogva, de erre még visszatérünk.

Beérve a korházba, azonnal apám irodájába mentünk, és reméltem, hogy mint oly sokszor, Carlisle, most is kiokoskodik valamit. Nem szeretem így látni Lizzyt, már akkor is majdnem megörültem, amikor a kimerültségtől ájult el.


- Szia, doki! – Lizzy mosolyogva ült fel a vizsgálóasztalra. – Az én túlfűtött vámpírmacim, egy kicsit túlbuzgó, tehát tedd, amit tenned kell – mondta mosolyogva, és kinyújtotta rám a nyelvét, mire én csak mosolyogva megráztam a fejem.
- Lizzy, te mindig feldobod a napom –nevetett fel apa is, majd Lizzy elé lépve megfogta a csuklóját. Ő is megérezte, amit én, és rám nézett, valami nem tetszett neki sem, de ő tudja. – Meg szeretném vizsgálni – komolyodott el, mire kettős harcot vívva magammal kimentem a váróba.

Leültem egy fehér műanyagszékre, és hátradőlve figyeltem a körülöttem lévő embereket. Volt itt öreg, fiatal, gyerek, és egy anyuka a karjában tartotta a kisbabáját. A kislány mosolyogva rám nézett, és kapálózni kezdett az anyja kezében, mire az lerakta. Alig lehetett két éves a csöppség, botladozva elém totyogott, és hatalmas kék szemeit rám emelte.
- Szia! – köszöntem rá mosolyogva, mire ő azonnal visszafutott az édesanyjához.
Hirtelen elemi erővel csapott le rám a felismerés, hogy én Lizzynek nem adhatom meg, azt, ami minden nő álma, egy baba. Tudom, hogy ezt már vagy ezerszer megbeszéltük, és azt is, hogy Lizzy lemond erről, miattam. De engem akkor is zavar. Mit zavar, egyenesen fáj a tudat, hogy nem lehet egy olyan gyönyörű gyermekünk, akiben mindkettőnk legjobb tulajdonságai egyesülnek. Nem tudtam magam tovább kínozni ezekkel a gondolatokkal, mert Carlisle végzett, én pedig visszamentem Lizzyhez. Csak fél óra múlva jönnek meg az eredmények, ezért Carlisle felajánlotta, hogy menjünk le addig a büfébe. Lizzy csillogó szemekkel jelentette ki, hogy ő pudingot akar enni. Mosolyogva néztük, ahogy szerelmem négy pudingot – aminek borzasztó illata volt-, és két sütit bevág. Valóban jobban volt már.
- Még sosem láttalak ennyit enni – nevettem fel, mikor Lizzy elégedetten, és jóllakottan dőlt hátra a székén.
- Pedig mindig ennyit szoktam enni – mosolyodott el. – Csak ti nem figyeltetek oda eléggé – nevetett fel. Kétlem, mindig élvezettel figyeltem, ahogy eszik.
Mikor visszamentünk apám szobájába, Lizzy folyamatosan bohóckodott. Elcsente Carlisle sztetoszkópját, és hallgatta a saját szívverésélt, majd az én mellkasomra tette azt, de nem hiszem, hogy sok mindent halott ott, poénból visszatartottam a légzésemet is. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint aki rosszul van, ami egy kicsit megnyugtatott. A nővér meghozta a leleteket, amiket már alig vártam, de akkor megszólalt a mobilom. Ki akartam nyomni, de Esme hívott, ezért felálltam, és kimentem a váróba.
- Szia, anya! – szóltam bele vidáman.
- Szia, drágám! Lizzy jól van? – kérdezte Esme, ami érthető, hisz ő is aggódik, és ugyebár van nekem egy húgom, aki mindenről értesíti a családom.
- Most kaptuk meg a vizsgálati eredményeket – mondtam. – De már jól van, legalább is nem akarja megint kidobni a rókabőrt – nevettem bele a telefonba.
- Ez megnyugtató – anyám velem nevetett. – Figyelj, Alice és Jasper…
- Carlisle – hallottam meg Lizzy panaszos hangját. – Ne nézz így rám, kérlek, ne – sírni kezdett, mire én azonnal kivágtam az ajtót, és mellette teremtem.
- Mi van? – öleltem át gyorsan. – Mi történt, baj van? – kérdeztem, de Lizzy megint zokogni kezdett, Carlisle felállt, és járkálni kezdett a leletekkel a kezében
- Ez lehetetlen, és értelmetlen – mormolta mega elé meredve. – Lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen – majd felemelte a fejét, és elénk lépett. – Emmett, engedd el – mondta végül, de én nem engedelmeskedtem, még erősebben szorítottam magamhoz, a remegő szerelmemet.
- Tessék? – tettetem a süketet.
- Eressz, Emmett – motyogta Lizzy, mire én összezavarodtam, elengedtem, és hátrálni kezdtem. Apám a karjaiba vette.
- Hazaviszem, gyere utánunk – mondta komolyan, és elfutott.
Szélsebesen követtem, s közben azon rágtam magam, hogy mi a fészkes fene történt. Carlisle soha nem volt ilyen, főleg nem Lizzyvel, hisz lányaként szerette. Mire odaértem a házhoz, apám már ott volt, Lizzy pedig a kanapén ült. Ő is falfehéren próbálta feldolgozni azt, ami történt.
- Hogy mondtad? – szólalt meg hirtelen Edward. Biztos kiolvasott valamit Lizzy gondolatatiból
- Talán hangosan is tudatnom kéne – mondta elcsukló hangon, és felállt. Zihálva vette a levegőt
- Mi az? – léptem elé, annyira féltettem, hogy az leírhatatlan, ő halványan elmosolyodott.
- Emmett – kezdte Lizzy halkan. – Én… én babát várok –mondta végül, és vett ez nagy levegőt.

Babát várok… - visszhangzottak a fejében Lizzy szavai. Egy pici lény, ami teljesen olyan, mint mi… mint Lizzy. A hirtelen felismeréstől megtántorodtam, és hátrálni kezdtem. Megcsalt, megcsalt, megcsalt – ordították fejemben a kínzó hangok, egyre hangosabban, és hangosabban. A fülemre akartam tapasztani a kezem, csak, hogy ne halljam. Lizzy megcsalt, egy másik férfi tartotta a kezében, és megadta neki azt, amit én nem tudtam. Elém lépett, és megpróbált mosolyogni, de egy nézés elég volt. Ekkor láttam, hogy ő még sápadtabb lesz, majd a szája elé kapja a kezét, és egészen a falig hátrál. A szemeivel a szobában lévőket nézte, de én nem tudtam elszakadni az arcától. Magamba szívtam annyit a látványból amennyit csak tudtam. Azt mondta, hogy szeret, feláldoz értem mindent, és mégis egy másik férfi gyerekét hordja a szíve alatt. Rám nézett, én pedig a másodperc töredéke alatt rendeztem a vonásaimat, hisz nem láthatja, hogy szenvedek, még lehet, hogy örömet szerezne neki. De így a legjobb, boldog lesz, egy olyan férfi mellett, aki mindent megadhat neki.
- Emmett – mondta halkan. – Babánk lesz –Mire jó ez? Tudja jól, hogy nem az enyém.
- Nem, Lizzy, neked lesz gyereked – löktem oda neki gúnyosan.
- Azt hiszed, hogy másé? – kérdezte remegő hangon, mire én kínomban felnevettem. Ezer megy egy válasz jutott eszembe, de mivel jól nevelt voltam, nem mondtam ki. Már csak Esme miatt sem.
- Emmett ne – Az öcsém sziszegése sem javított azon, hogy megaláztak. Hát nem vicces, egy megcsalt vámpír?
- Mit higgyek, Lizzy? – kérdezte végül, olyan gúnyosan, ahogy csak tudtam. – Mond el, mégis mit higgyek? – kérdezte hidegen, még soha nem voltam ennyire kegyetlen, és ennyire vámpír.
- Lizzy – anya meggyötört hangja sem tudott megállítani. Vége, vége, vége.
- Gratulálok – mondtam egy gúnyos mosoly kíséretében. – Remélem, boldog leszel az apjával, ha egyáltalán tudod, hogy ki az. - Kegyetlen voltam, és undorodtam magamtól, de ez kell, hogy megértse. Hallottam, amint a szíve dobban egy hatalmasat, majd elakad a lélegzete.

Nem szólt semmit, csak elém lépett, és lekevert egy hatalmas pofont, ami fizikailag nem fájt –valószínűleg, az ő keze jobban megfájdult -, de az a belső fájdalom, amit éreztem, megint zseléssé tette a lábaimat, mintha a száz éve csendes szívem, most porrá zúzódott volna. Hátra léptem, és figyeltem, ahogy életem szerelme kifut a házból, és az életemből. Az eső megeredt, és hatalmas cseppekben beterítette az ablakot. Gyászolt, megsiratta azt a szerelmet, aminek soha nem lett volna szabad megszületnie. Bella megmozdult, és a szemem sarkából láttam, hogy vívódik saját magával. Menjen vagy maradjon. És akkor kitörtem, félelmetes morgással elé léptem, mire ő visszamorgott rám, Edward pedig közénk állt.

- Nem mész sehova – üvöltöttem kikelve magamból.
- A barátnőm – sziszegte Bella.
- Nekem pedig az életem volt – mondtam elgyötört hangon, majd kifutottam az ajtón. Az illatát kezdtem el követni, de meggondoltam magam, és az ellenkező irányba indultam el. Kiadva mindent magamtól, ordítottam, zokogtam, mint egy ötéves, és tomboltam, pusztítottam, mindent, ami az utamba került, porrá zúztam, mint amilyen az én szívem.

Napokig tomboltam, elhagyva Forksot, fel a hegyekbe, ahol ember nem zavar, állat van bőven, és nem zavar senki a pusztításban, és az önmarcangolásban. Teljesen átadtam magam a természetemnek, annak a vadállatnak, aki mindig is voltam, csak elnyomtam. Most kénye-kedve szerint azt csinálhatott, amit akart. Állatias énem nem törődött azzal, hogy az élete nagy szerelme elment, vagy azzal, hogy visszavárja őt egy szerető család, csak a vad vágy, és vérivás volt a napi program. Egy percig sem nyugodtam meg, és a fák pedig egyre csak fogytak. Eltelt egy hét, én pedig már nem bírtam tovább. Látnom kellett őt, nem élhetek anélkül, hogy legalább egy pillanatra nem látnám a csodás barna szemeit, az aranyszőke haját, vagy a gyönyörűen megformált ajkait. Szükségem volt rá, nem élet ez így, még akkor is boldogan nézem őt, ha látom, hogy a gyermeke apjával van, és boldog. Csak ez számít, hogy ő boldog legyen, emberként.
Leérve a hegyekből, bekapcsoltam a mobilom, és éppen hogy térerőt kapott csörögni kezdett, Bella hívott.

- Igen – szóltam bele nyugodtan. Már nem tombolt bennem a szörny, kiélte magát.
- Gyere haza, kérlek – mondta könyörgő hangon.
- Hazamegyek – mondtam elgyötörve. – Ő, hogy van? – kérdeztem kétségbeesve.
- Elment – zokogott bele Bella a telefonba. – Egy hete elhagyta a várost – folytatta akadozva, mire én gyorsabban kezdtem futni. – A szüleinek azt mondta, hogy Alaszkába megy, de ott nincs, sehol sem érzetük az illatát. Alice is pont akkor megy el nyaralni Jasperrel, amikor szükségünk lenne rá.
- Alice és Jazz elmentek? – kérdeztem meglepve.
- Igen, azért hívott Esme – felelte Bella. – Gyere haza, és kitaláljuk, hogy, hogy legyen tovább.
- Sietek – mondtam gyorsan és lelassítottam, mert beértem a városba. A házunk fehéren ragyogott, a felhőtlen napsütésben. Forksban napos idő volt, de én úgy éreztem, hogy a felhők egyre feketébbek lesznek a fejem fölött. Addig fogom őt keresni, amíg meg nem lelem, még ha csak egy pillanatra is, látnom kell Őt.
 

Vége

2. kötet: If the Sun goes down!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés