(Alice szemszöge)

Miután Carlisle megmondta, hogy Bella most már jól lesz, hazaküldött minket egy kicsit, mondván, hogy majd holnap jöjjünk vissza. Bár azért azt tanácsolta, hogy ne közvetlen a házhoz menjünk, Jasper miatt. Egyetértettem vele, így inkább elmentünk vadászni. Másnap csakugyan visszamentünk Bellához, Edward szinte minden időt ott töltött. Este megint elmentünk, bár most nem vadászni, viszont a házba nem akartam Jazzel elmenni, így sétáltunk egy kicsit. Reggel ismét visszamentünk a kórházba, de aznap este mi is bent maradtunk, mert tudtuk, hogy holnap már fel fog ébredni az a fiú, hiszen láttam is, ezért valószínűleg szükség lesz szerelmem képességére. Mikor már hajnalodott, mi is bementünk egy kicsit Bellához a kórterembe, de még nem volt ébren, ráadásul a vámpírrá válás folyamata igencsak kezdett a vége felé járni annál a fiúnál, így mondtam Jazznek, hogy menjünk haza, ő pedig beleegyezett. A házhoz az utat futva tettük meg, így elég gyorsan odaértünk. Az ismeretlen fiú még mindig kiáltozott, ezt már kintről is hallottuk, és amikor átléptük a küszöböt, megfogtam Jasper kezét, majd kissé megszorítottam. Felmentünk az emeletre, abba a szobába, ahol a fiú volt. Hallottuk, hogy a méreg már elérte a szívét. Hangosan zakatolt egy ideig, majd hamarosan meghallottuk az utolsó szívdobbanást és végleg leállt.
Amint felült, szinte azonnal a torkához kapott. Nem is csodáltam, mindannyian tudtuk, hogy egyrészt új neki ez a helyzet, másrészt rettentően szomjas lehet.
- Ne félj – szólította meg Esme. – Tudom, hogy most nem igazán érted, mi történt veled, de... vámpír lettél. És most el kéne menned vadászni, mielőtt megtámadsz valakit.
- El kell kísérnünk – mondta Emmett. – Még valami őrültséget csinál. Na gyere, öcsi – húzta fel az ágyról. – Ideje vadászni menni. – A fiú úgy látszott túlságosan le van sokkolva ahhoz, hogy bárhogyan is ellenkezzem, bár talán nem is akart, ki tudja. A lényeg, hogy mindannyian, akik a házban voltunk, elkísértük első vadászatára. Bár korántsem tudtuk, hogy a mi életmódunkat fogja-e választani, mégis elsőre nem akartuk beengedni emberek közé. Majd, ha iszik, utána eldönti, hogy mi legyen.
Futni kezdtünk, ahogyan ő is, Emmett mindvégi mellette volt, ahogyan Jasper is, hogy, ha kell lefogják, én, Esme és Rosalie hátul futottunk. Mikor megéreztük az állatok illatát, lelassítottunk, majd megálltunk.
Emmett, elmondta neki, hogy mi amolyan „vegetáriánus” vámpírok vagyunk, és azt is nagyjából, hogy mit kell tennie és a biztonság kedvéért egy az állatokhoz közel lévő fánál figyelte, Jazz pedig az érzelmeit ellenőrizte. Végül is, egész ügyes volt, ahhoz képest, hogy ez volt neki az első alkalom, hogy ilyesmit csinált. Mikor végzett visszamentünk a házhoz, majd Emmett azt mondta – persze úgy, hogy csak én halljam –, hogy: - Ki kéne kérdezni a srácot.
Rábólintottam, így leültünk a nappaliba.
- Szóval, mi a neved? – kérdezte a bátyám. A fiú csak nézett egy darabig, majd válaszolt.

(Edward szemszöge)

A következő pár napot Bellával töltöttem, amióta felébredt, és bár furdalt a kíváncsiság, valahogy sosem kérdeztem rá arra, akit emlegetett, szinte félálomban. Leóra. Bella állapota egyre jobb volt és én ennek örültem. Meg annak is, hogy végül nem kellett vámpírrá változtatnom. Nem, nem azért, mert egyáltalán nem akartam. Beletörődtem már egy ideje ebbe. Alice és az ő érvei – sóhajtottam fel magamban. De akkor is, nem tudtam, hogy vajon teljes mértékben annak a vámpírnak a hatása alatt volt-e Bella, amikor azt mondta, hogy már nem akar többé egy lenni közülünk. Nem lehettem biztos benne. És akarata ellenére pedig egyáltalán nem akartam megtenni, de ha szükséges lett volna, valószínűleg vagyok olyan önző, hogy megtettem volna, annak érdekében, hogy ne veszítsem el őt. Viszont nem így történt és ezért igazán hálás vagyok.
Na igen, még erről a vámpírrá válás dologról sem ejtettem szót Bellával a kórházban léte alatt. Sőt, tulajdonképpen úgy viselkedtem vele, mintha csak valami jó barát lenne, pedig annál sokkal több volt. Igazából ő sem erőltette nagyon a dolgot, mert később elmondta, hogy egyelőre sok mindenre nem emlékszik az elmúlt napokból. Így aztán üres, elcsépelt és semleges témákról beszélgettünk. Ez a kis emlékezetvesztés azonban sokszor eszembe jutatta, amikor el akartam tőle menni. Akkor azt hittem ez a legjobb. És mit értem el vele? Bellának baja esett, ráadásul utána még el is felejtett. Erre én mit csináltam? Carlisle határozott tiltása ellenére mellette voltam, bár álnéven, de akkor is. Hazudtam neki és megbántottam. Aztán megint, amikor elmentem. Utána, amikor utánam jött, pont azt látta, ahogy Tanya megcsókolt. Annyiszor bántottam, de még mindig szeretett.
Most éppen éjszaka volt és Bella aludt, én pedig csak figyeltem, ahogy egyenletesen veszi a levegőt. A többiek otthon voltak és az új fiúra „vigyáztak”. Alice volt már bent kétszer, és amikor megkérdeztem, hogy mi a neve a fiúnak, húgom egészen másról kezdett el beszélni. Elmondta, hogy nem akar a fiú nomád lenni, és velünk szeretne maradni, és hogy egészen jól kontrollálja magát. Ennek igazán örültem, de akkor is kíváncsi voltam a nevére. Alice valahogy túlságosan is kitért a válasz elől, akárhányszor szóba hoztam, de végül nem faggattam. Hamarosan úgyis megtudom, ha Bellát kiengedik a kórházból, megkérdezem magam. Esme is volt bent, valamint Rosalie is. Emmett és Jasper inkább otthon maradtak, nehogy valami baj legyen, de a többiekkel megüzenték, hogy gyógyulást kívánnak Bellának.
Szerelmemet három nap múlva kiengedték, én pedig rettentően örültem neki. Magam vittem haza Volvóval a házukhoz, de mielőtt még kiszállt volna, megszólalt.
- Edward, már emlékszem, hogy mi történt és sajnálom. Mindent. Én... nem tudtam, hogy mit teszek. Nem értettem a saját érzéseimet, egészen addig, amíg Victoria – A név hatására, szorosabbra fogtam a kezem a kormányom, félő volt, hogy kiszakítom a helyéből, így próbáltam magam lenyugtatni. – el nem mondta, hogy az ő egyik... segédjének a képessége miatt volt. Nem gondoltam komolyan semmit sem. Még mindig szeretnék veled maradni örökre és szeretlek. – Úgy éreztem egy pillanatra, mintha hallott szívemnek sikerült volna megdobbannia, bár tudtam, hogy ez teljességgel lehetetlen. Közelebb hajoltam hozzá, és óvatosan megcsókoltam. Rövid csók volt, de igazán érzelmes. Bella végül kissé kábultan bement a házba, én pedig hazahajtottam a házhoz.

(Alice szemszöge)

Éppen otthon voltam, amikor megcsörrent a telefon.
- Hallo! - vette fel Rosalie, azonban én már nem figyeltem rá, ugyanis látomásom volt.
A víziómból kiderült, hogy a Denali-klán itt lesz nálunk hamarosan, de aztán mikor beléptek az ajtón homályosodni kezdett a kép, én pedig homlokráncolva néztem magam elé. Ilyen még csak akkor volt, amikor a farkasok megjelentek. Na de miért jönnének ide pont akkor?
- A Denali-klán látogatóba jön – közölte Rosalie. Én már tudtam, hisz az imént láttam, de valahogy furcsa volt ez az egész farkasos egybeesés.
Hirtelen az rángatott ki a gondolataimból, hogy lefékezett Edward kocsija a ház előtt. Valahogy késleltetni akartam, hogy bejöjjön, hogy megkérdezze az ő nevét, de hiába, mire észbe kaptam, már be is jött a házba és a nappaliban állt.
- Sziasztok – köszönt mindenkinek. – Szia, Edward vagyok – nyújtotta a kezét a mostanra már családtaggá váló felé.
- Szia, Leo vagyok – mondta, mire láttam, hogy Edward arcán tengernyi érzelem suhan át. Elmondta, hogy Bella ezt a nevet suttogta, amikor felébredt. Valamint Leo is mondta, hogy ismeri Bellát, de szándékosan nem akartam elmondani bátyámnak. Hát, most már mindegy, kiderült. De ahogy arra a szegény fiúra néz. Hát igen, erre mondják, hogy ha a szemével ölni tudna. Bár Leo a fejét lehajtotta, így észre sem vette ezt. Elérkezettnek láttam a pillanatot arra, hogy mondjak valamit. Bármit, csak eltereljem valamivel Edward figyelmét.
- Eljönnek a Denaliak – szólaltam meg, mire Edward felém fordította a fejét.
- Menj el vadászni, azt hiszem, az jót tenne – üzentem neki gondolatban, mire egy aprót bólintott, majd kisietett a házból, aztán hallottunk egy elég nagy reccsenést. Szerintem szegény erdő nem fogja sokáig bírni Edward mostani állapotát.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés