(Rosalie szemszöge)



Egész nap csak gondolkodtam azon, amit Edward és Esme is mondott nekem. Azt mondták, hogy a gyilkosságok szörnyű bűntudattal párosulnak, de bennem egy szemernyi megbánás sem volt. Nem tudtam sajnálni azokat a férfiakat, akik tönkretették az életemet és megöltek. Miért bánnám meg, hogy véget vetettem néhány mocskos vadállat életének? Már csak egyetlen egy gyilkosság van hátra, de ez nem fog olyan könnyen menni, mint a többi. Sokkal, de sokkal tovább fogom kínozni Royce testét és idegeit egyaránt. Nem mondom, hogy a lelkét, mert neki nincs olyan. Könyörögni fog a halálért, de én éppúgy nem leszek kegyes, mint ahogy ő sem volt az. Már csak néhány nap választott el minket az esküvőtől. Istenem, milyen életem lett volna mellette? Lehet, hogy bántott volna, amikor részegen jön haza? Vagy akkor is megölt volna egy mámoros éjszakáján? Nem, hiszen akkor a jó hírneve is kockán forgott volna. Nem merte volna megtenni. Milyen vak voltam. Egy buta kis csitri, aki egy gazdag úriember minden egyes szavát gondolkodás nélkül elhitte, ahelyett, hogy hagytam volna a kevésbé gazdag, ámde értékkel rendelkező fiatalembereket udvarolni. Hiszen nagyon szép nő voltam, így mindenki engem ostromolt, hogy fogadjam kegyeimbe, de engem csak az érdekelt, hogy a családomnak jó legyen, és hogy Royce amellett, hogy vagyonos, még jóképű is. Azt nem is sejtettem, hogy a sátán bujkál az angyalarc mögött. Bár akkor lettem volna ilyen okos. Akkor talán most szegényebb lennék, mint Vera, de talán boldog, és még ember. Soha nem fog hevesen dobogni a szívem, hogyha valaki kacéran rám néz, vagy nem fogok elpirulni, amikor megcsókolnak. Egyáltalán ki csókolna meg? Kinek kellenék? Hiszen a vega vámpírok száma ennyi, Edwardnak pedig nem kellek. Bár őszintén szólva, akármennyire is jóképű Edward, én sem érzem úgy, hogy hozzá tartoznék. Testvérként tudok rá gondolni, de páromként valahogy nem. Bár a legkevésbé sem imponál, hogy még csak kísértésbe sem hoztam. Azt hiszem, hogy ő az első férfi, akinek nem tetszem. Talán az okos, könyvmolyok tetszenek neki? Valószínűleg ez lehet a helyzet. Miért nem voltam én is egy icipicit okosabb? Most mi lesz a családommal? Én voltam az egyetlen esélyünk a tartós jólétre. Remélem, hogy édesanyám eladja majd az ékszereimet, amik nem voltak rajtam a halálomkor. Elég sokat érnek. Főleg azok a darabok, amiket Royce ajándékozott nekem. Úgysem lennék képes felvenni őket többé

- Rosalie – kopogtatott be a szobába Edward.

- Igen? Gyere csak – pillantottam az ajtó felé. Amin Edward egy szempillantás alatt belépett.

- Biztos vagy benne, hogy meg akarod tenni ma éjjel? Van értelme? Elég kuszák a gondolataid, mintha nem lennél benne biztos, hogy ezt akarod – ült le mellém.

- Biztos vagyok a döntésemben, és nem tudsz megakadályozni benne. Én csak félek tőle, hogy mi lesz, hogyha újra a közelében kell lennem. Legszívesebben apró cafatokra szaggatnám, és boldogan nézném végig, ahogy belefullad közben a saját vérébe, kínok közt üvöltözve. Azt akarom, hogy érezze azt, amit én éreztem. Hogy tudja, hogy mit követett el. Azt akarom, hogy szenvedjen úgy, ahogy senki más a földön – mondtam ingerülten.

- Megértem az indulataidat, de te is tudod, hogy ez most az újszülött benned, akit minden egyes gyilkossággal a felszínre hozol, és simogatod, hogy jöjjön, és tegye meg, amit te sosem tennél. Te nem vagy gyilkos. Hagyd futni azt az embert. Már soha többé nem nyeri vissza az ép eszét, hála neked. Ha most elejtünk néhány nyomot a halálodról még be is vallaná, hogy ő a felelős. Élete végéig kényszerzubbonyban lenne – fogta meg Edward a kezem.

- Nem akarom, hogy egy perccel is tovább létezzen a világon. Az apja bárhonnan ki tudja hozni. Nem engedem, hogy bárki mással is ezt tegye. Még a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom azt, amit velem tett – mondtam ellentmondást nem tűrve. - Ma még elintézem az utolsó feladatomat itt, holnap pedig elmegyek veletek, és a lehetőségeimhez mérten megpróbálok élni, bár ez már szinte képtelenség. Elfogadtátok a döntésem, még ha nincs is ínyetekre, így arra kérnélek, hogy most hagyj magamra. Tíz perc múlva indulok, és bevégzem, amit elkezdtem – mondtam határozottan.

- Azért gondold még át, tíz perc hosszú idő – állt fel az ágyról. Majd egy szempillantás alatt elhagyta a szobát.

- Tíz perc tényleg hosszú idő. Mit nem adnék érte, hogyha csak ennyi időre megint ember lehetnék. Inkább lennék még egy pár percig halandó, és utána halott, mint mindörökké élő vámpír – motyogtam a szobámnak.

Hogyan lesz ezután? Az egy dolog, hogy Carlisle, Esme, és Edward befogad a családjába, de van értelme velük mennem? Maradhatnék itt is, egyedül. Valaki előbb vagy utóbb csak megtalálja a megoldást arra, hogy megöljön.

- Rosalie, ezt verd ki a fejedből, világos? – kiabált fel Edward.

- Ha nem akarsz ilyen gondolatokat hallani, akkor szállj ki a fejemből – fújtattam mérgesen. Idegesítő ficsúr.

- Én is szeretlek – sóhajtott fel színpadiasan.

- Gyerekek – hallottam meg Esme békítő hangját.

Őt nagyon tudnám szeretni. Annyira kedves, és gyengéd. Olyan, mint az igazi anyukám. Ő szeretné, igazán szeretné, hogy velük menjek. Miatta teszem meg. Carlisle is kedvel, de azért érzem a viselkedésén, hogy a legkevésbé sem ért egyet azzal, amit teszek, bár Esme sem. Túlságosan simulékonyak és jólelkűek ahhoz, hogy gyűlöljenek bárkit is. Ritka tulajdonság ez.

- Kedvesem – kopogtatott be ezúttal Esme.

- Igen, gyere csak be – mondtam halkan. Most megint meg akarnak majd győzni arról, hogy ne tegyem.

- Csak hoztam egy bőröndöt, hogy be tudd csomagolni azokat a holmikat, amiket szeretnél magaddal hozni. Tudom, hogy most nincs sok mindened, de ha beköltöztünk az új házba, akkor majd alaposan bevásárolunk neked mindenből – mosolygott rám kedvesen.

- Köszönöm szépen – fogadtam el a táskát, majd az ágyra tettem.

Ezután Esme szó nélkül kiment, én pedig letettem a bőröndöt az ágyra, és belenéztem a szekrényembe. Nagyjából két ruhám, és egy pár cipőm van jelenleg. Na meg persze az ellopott menyasszonyi ruha, amit a boltból hoztam el. Pontosan ugyanolyan, mint ami a szobámban várta, hogy felvegyem, és kimondjam benne a boldogító igent. A legmodernebb, és legfinomabb anyag, ami manapság csak kapható. Hófehér, és selymes. Csodálatos, de most már nem fogom felvenni. Nincs miért. Pedig milyen gyönyörű lett volna hófehérben végigvonulni a templomban, apám karjába kapaszkodva, és örök hűséget fogadni a leendő férjemnek. Kislány korom óta csakis arra a pillanatra vártam, ami most már soha nem fog elérkezni. A menyasszonyi ruha valaminek a kezdete. Hm… valami kezdete, kezdet és vég. Gondolataimban megfogalmazódott, hogy mit fogok tenni. Felveszem ezt a ruhát, csak ezúttal nem a boldog jövőt fogja jelképezni, hanem a véget. Gyorsan magamra vettem a csodálatos darabot, majd a hajamat kontyba fogtam, ahogy azt terveztem, és feltettem egy halovány sminket. Nem mintha szükségem lett volna rá, de ki akartam emelni még egy kicsit jobban a karmazsin vörös szemeimet. Hadd fokozzam még egy kicsit a rettegését. Azt akarom, hogy visítva könyörögjön kegyelemért, és rimánkodjon hozzám, hogy kegyelmezzek meg neki. Miután előkészültem a tükör elé álltam, és egy pillanatra elmosolyodtam. Milyen csodálatos ruhaköltemény. Eddig is szép ruháim voltak, de ez mindent felülmúl. Soha nem láttam még ehhez hasonlót. Érdemes most felvennem, legalább most az egyszer. Ennyi jár nekem. Hiszen menyasszony vagyok, igaz, hogy egy halott menyasszony, de akkor is kijár nekem ez a pompa néhány órára. Utolsó simításként felvettem a fejdíszemet és a fátylamat, majd elindultam, hogy véghez vigyem létezésem utolsó gyilkosságát. Véget vetek Royce King átkozott életének. Már csak néhány óra, és a lelkét magába fogadhatja a pokol, amibe engem is taszított.

Gyorsan futottam, egészen addig, amíg el nem értem az erdő szélét. Most különösen figyelnem kell minden részletre, hogy nehogy meglásson valaki, hiszen egy menyasszony az éjszaka közepén elég feltűnő jelenség. A legjobb az lesz, hogy a háztetőkön suhanok keresztül. Arrafelé biztosan nem nézelődik senki. A város nagy része már úgyis alszik. Aludni, eddig nem értékeltem ezt a tevékenységet, de most jólesne a boldog tudatlanság. Nem telt sok időbe, amíg elértem a célomat. Azonnal belestem az ablakon, és elégedetten figyeltem, ahogy Royce remegve emeli egyre többször a szájához az üveget. Talán azt hitte, hogy az alkohol majd feledteti vele, hogy mi vár rá, de a gyáva remegéséből tisztán látható, hogy nem képes másra gondolni, csak a közelgő bosszúra. Nem kell már várnia, mert itt vagyok, és most bevégzem, amit elkezdtem. Amilyen gyorsan csak tudtam a lépcsőházhoz siettem, és felszaladtam az emeletre, ahol a szobája volt. Az ajtó előtt két fegyveres őr állt, akik amint megláttak kikerekedett a szemük a félelemtől, és a döbbenettől.

- Álljon meg – mondta idegesen az egyik. Majd rám emelte a fegyvert, mire én csak elmosolyodtam.

- Azzal nem fog tudni megakadályozni benne, hogy bemenjek. Ha jót akarnak maguknak, akkor félreállnak az utamból, és elfutnak, ameddig lehet – ajánlottam a lehetőséget.

- Ezt nem tehetjük, hölgyem. Adja fel, és akkor nem esik bántódása. Hagyjuk, hogy távozzon, de most tegye meg.

- Maguk akarták – sóhajtottam lemondóan.

Két ember nem fog megakadályozni a tervemben, ha már eddig véghez vittem. Nem szívesen ölöm meg őket, de ők nem hallgattak a jó szóra. Egy szempillantás alatt előttük termettem a vámpír sebességemnek köszönhetően, és mire lőttek egyet, már mindkettőjük nyakát kitörtem. Gyors, és fájdalommentes halál. Nem akartam, hogy ők is szenvedjenek, hiszen nem tehetnek semmiről. Miután végeztem velük, egy határozott mozdulattal betörtem az ajtót, és hang nélkül a földön remegő, és kiabáló vőlegényemre mosolyogtam, megvillantva pengeéles fogaimat, és vörösen izzó szemeimet.

- Uramisten, te halott vagy, nem lehetsz itt – húzódott hátra egészen a falig.

- Halottnak kéne lennem, ez igaz, de a jelek szerint te semmit nem tudsz alaposan csinálni – léptem hozzá közelebb.

- Ne közelíts – fogott rám egy kisebb pisztolyt. Mire felnevettem.

- Szerinted ér az valamit ellenem, ha a kinti fegyverek hasztalanok voltak? – kérdeztem még mindig mosolyogva. – Na mit szólsz? Most milyen gyönyörű a menyasszonyod? Még mindig lenne kedved játszani velem, ahogy a barátaidnak? Azok a bátor férfiak visítva könyörögtek a halálért, amikor elmentem értük, de én lassan csináltam – duruzsoltam a fülébe. – Viszont ne aggódj, természetesen te vagy a legkülönlegesebb, te voltál az első, így neked jár ki a legnagyobb figyelem is – mondtam tovább, és a szemébe néztem. A következő pillanatban elgördült a pisztolyából lövés, de rólam természetesen visszapattant a golyó, és a szemközti falba csapódott. – Ezt nem kellett volna. Most néz rám, tönkretetted a tökéletes menyasszonyi ruhámat – mutattam a szakadás helyére.

- Mi vagy te? – kérdezte remegő hangon.

- A nő, akit megvertél, megaláztál, meggyaláztál, és a jéghideg kövön hagytál, miközben te és a cimboráid tovább ittatok, és elégedetten hagytátok el a tett helyszínét – morogtam a képébe.

- Részegek voltunk, józanon soha… - kezdett bele a mentegetőzésbe.

- Józanon soha nem erőszakoltatok volna meg? Tényleg? Nahát, hogy ez milyen megnyugtató – mondtam ironikusan.

- Rose, én… - próbálkozott újra.

- Igen, tudom, te biztosan nagyon sajnálod, mint ahogy a többiek is mondták, amikor eltörtem a csontjaikat. Apró darabokra törtem őket, azután hagytam, hogy átjárja őket is a halál fájdalma, ahogy engem is átjárt akkor éjjel, azután pedig lassan, nagyon lassan fojtottam meg őket. Még az utolsó légvételükkel is a bocsánatomért könyörögtek. Milyen érzés könyörögni Royce? Érezd csak át, hogy nekem milyen volt könyörögni, hogy ne tedd meg. Amikor a fájdalom átjárja minden porcikádat a hirtelen jött kegyetlenségtől, és durvaságtól – törtem el az egyik lábát, mire felüvöltött. – Ez még csak egy halvány szikrája annak, amit én éreztem – folytattam a mondanivalómat. – Tudd meg milyen érzés, amikor a belsődig hatolóan érzed, hogy vérzel, hogy a bőröd belülről szakad szét egy férfi miatt, és meghal a legfontosabb részed, a lelked egy nagy része, és a tested fontos darabja, méghozzá itt – téptem le az ingét. Majd erős karmaimmal végigszántottam a hasán. Tudtam, hogy neki nincs méhe, de jelképesen mégis meg akartam mutatni mindent, ami fájt. – Megölted a testem, a méhem, a lelkem – ragadtam meg a torkát, majd addig fojtogattam, amíg kis híján ki nem múlt az élete. – Azt hitted, hogy ilyen könnyen megúszod? – vigyorodtam el, amikor levegő után kezdett kapkodni. – Nem drágám, ez a nászéjszakánk, ma sokáig fent leszünk – mosolyogtam rá negédesen, ahogy ő szokott. Majd a másik lábát is eltörtem. A karjai még épek voltak, és megpróbált azokkal a lábait húzva elmenekülni előlem, de természetesen semmi esélye nem volt. – Érezni fogod, hogy milyen, amikor az agyad még éber, de a tested már felmondta a szolgálatot, amikor te magad még nem akarsz meghalni, de gyakorlatilag már úgyis halott vagy – folytattam tovább, majd mindkét karját eltörtem, így már nem tudod megmozdulni. Ezután egy szempillantás alatt a hátára fordítottam. – Ilyen volt nekem ott feküdni a hideg földön, várva a halált, ami végül mégsem jött el értem, mert valaki más megmentett, és ezért most van lehetőségem, hogy megmutassam neked, hogy mit tettél. Sosem volt még következménye semmilyen tettednek, igaz? Mármint persze engem leszámítva. Már éppen itt az ideje, hogy valaki bosszút álljon rajtad a sok gaztettedért. Üvölts csak, ez az, szinte zene füleimnek – mondtam elégedetten, miközben rángatózott fájdalmában.

- Rose – nézett rám könnyes szemekkel.

- Még drágám? Tudtam, hogy te is élvezni fogod a nászunkat – kezdtem el eltörni a bordáit is. – Jaj, talán túl erős voltam? Azt olvastam, hogy egy ilyen törésnél belső vérzés is előfordulhat. Lassan, és fájdalmasan fogja a véred elönteni a tüdődet, és a saját tested miatt fulladsz meg kínok között – mondtam, miután vért köhögött fel.

- Ro… - hörögte. A teljes nevemet azonban már nem tudta kimondani, mert heves köhögésbe és fulladásba kezdett.

- Oh, igen, jut eszembe, még nem is végeztünk, nem hagyhatlak még egy fontos dolog nélkül meghalni – mondtam dühösen. Majd megragadtam legérzékenyebb testrészét, és elintéztem, hogy előbb halott legyen ott lent, mint teljes egészében. A szemei fennakadtak a fájdalomtól, és a fulladástól, majd néhány másodperc múlva abbahagyta a hörgést, és nyitott szemekkel távozott a pokolra. Még utolsó biztosítékként hozzávágtam az élettelen testét a szemközti falhoz, és hallottam, hogy a nyaka nagyot reccsenve adja meg magát az ütésnek. – Bevégeztetett – motyogtam magam elé.

Majd egy utolsó gyűlölködő pillantás után körbenéztem odalent, és miután sehol nem volt senki, kiugrottam az ablakon, és hazafelé vettem az irányt. Nem tellett sok időbe, amíg a házhoz értem, és azonnal felugrottam a szobámba. Nem akartam, hogy így lássanak a többiek. A menyasszonyi ruhám tele volt foltokkal, rászáradt vérrel, és egy-két szakadás is éktelenkedett rajta. Érdekes módon egyáltalán nem kívántam Royce vérét, a halála és a fájdalma sokkal jobban érdekelt, mint az, hogy megízleljem a mocskos vért, amit a szervezete keringetett.

- Istenem – rogytam le az ágyamra.

Sosem gondoltam volna, hogy képes leszek ilyen kegyetlenségre, de egyszerűen elborult az agyam, ahogy megláttam. Ennyire nem akartam brutális lenni, nem mintha nem érdemelte volna meg, de nem hittem, hogy meg tudom majd tenni, ettől az éjtől féltem a legjobban. A barátai fele annyira sem érdekeltek, mint Royce King. Most kellene szétáradnia bennem a bűntudatnak, hiszen gyilkos vagyok, de nem történik semmi. Talán tényleg nincs már lelkem? Royce még a szánalmat is kiölte belőlem.

- Rose – ugrott be az ablakomon Edward.

- Miért nem kopogsz, mielőtt betörsz ide? – kérdeztem rá sem nézve.

- Kopogtam, de nem hallottál, belemerültél az önutálatba, de nincs igazad – ült le mellém.

- Eldönthetnéd, hogy mit akarsz. Eddig még azt mondtad, hogy elvesztem a lelkem, ha megteszem, most meg már azt, hogy jól tettem? Kicsit bizonytalan vagy.

- Azért nem akartuk, hogy meg tedd, mert pontosan tudtuk, hogy ez lesz a vége – tette a vállamra a kezét. – Azért érzed magad így, mert bűntudatod van.

- Nekem nincs bűntudatom – jelentettem ki.

- Ha nem lenne, akkor nem emésztenéd magad. Rose, te nem vagy rossz ember, illetve vámpír, de a bosszúvágy erős érzés, nem csodálkozunk, hogy megtetted, csak meg akartunk óvni.

- Ez így igaz, drágám – lépett be Esme is az ajtón. Carlisle pedig követte.

- Még mindig úgy gondoljátok, hogy veletek mehetek? – kérdeztem és a családfőre néztem.

- Igen, természetesen. Az elmúlt néhány éjjelről pedig nem beszélünk többet, ahogy erről sem, úgy foguk élni, mintha meg sem történt volna. Rendben? – kérdezte megértően.

- Köszönöm – bólintottam rá.

- Kedvesem, ha nem lenne nagy kérés, akkor megsemmisíthetnénk ezt a ruhát – lépett hátrébb egyet Esme. Oh, persze, vér. Meggondolatlan voltam, szegényeknek vérszagot hoztam a házba, még akkor is, hogyha ilyen értéktelen emberét.

- Természetesen, ha kimentek egy pillanatra, mindjárt leveszem – mondtam gyorsan.

- Előkészítek neki egy máglyát – ugrott ki Edward az ablakon.

Amint új családom elhagyta a szobámat levettem magamról a tönkretett ruhát, majd gyorsan megmosakodtam és felvettem egy tiszta öltözéket. Majd lesiettem a ruhával együtt Edwardhoz, aki már meggyújtotta a máglyát.

- Akarod, hogy én? – kérdezte, amikor megtorpantam.

- Nem, nekem kell megtennem – mondtam határozottan.

Majd néhány lépéssel a máglya elé sétáltam, és beledobtam a ruhámat. Néztem, ahogy az anyag lángra kap, és a nemrégen még hófehér ruhámat lassan feketévé változtatják a lángok, és hamuvá ég. Az itteni létem véget ért ezzel a cselekedettel, de most kezdődik valami új, ami talán jó lesz, még akkor is, hogyha én nem akartam, hogy legyen még folytatása a létezésemnek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés