- Még most sem hiszem el, hogy erre rávettél – nevettem fel hitetlenkedve a garázsban állva. Fürge, hosszú ujjai a dzsipen tevékenykedtek, már amennyit ki bírtam venni eszméletlen gyorsaságából. Szemeimet a továbbiakban inkább a sportautókon legeltettem. A fekete Aston Martin megnyerte a szívem elleni csatát.

- Tetszik? – lépett mögém és átölelt munkája végeztével.

- Igen. Gyönyörű – értem hozzá a tökéletes fényezésű, áramvonalas testhez. Már egyszer volt szerencsém látni, ha csak futólag is.

- De nem szebb a te szépségednél – csókolt bele nyakamba puhatolózóan, a határait feszegetve. – Hm… Most sokkal könnyebb megállnom a véred hívogatását.

- Talán már nem énekel neked? – fordultam vele szembe kuncogva.

- Nincs ekkora szerencséd, a véred mindig is csalogatni fogja a démoni felem – villantotta ki meggyőzésképp szemfogát.

- Én tudok egy jobb helyet, hogy levezesd a fölös energiáidat – indult meg kezem ingje gombjai nyomán, miközben belekezdtem a csábításba.

- A hormonjaid kezdik átvenni az uralmat a tested felett – suttogta fülembe vidáman és kihátrált a testünk érintkezéséből.

- Ha te elengeded magad, akkor nekem is szabad – bújtam vissza védelmezőm karjai közé.

- Az nem úgy van, valakinek józannak kell maradnia – ölelt át szorosan, hogy megakadályozza kezeimet a mozgásban.

- Nem fogom feladni – figyelmeztettem előre. A csatákat sorra megnyerhette, de a végjáték az enyém lesz.

- Ebben valahogy biztos voltam – húzta fel ajkaira csibészes mosolyát, amivel mindig elkápráztatott. – Gyere, menjünk enni – vette jéghideg tenyerébe kezemet, hogy kövessem.

- Ha éhes vagy, akkor itt is megkaphatsz. Nem kell ehhez bemennünk – cipzáraztam ki dzsekimet és szabaddá tettem a nyakamat. Mutatóujjammal követtem lüktető eremnek útját egészen a dekoltázsomig.

- Csakhogy most neked van szükséged táplálékra – szűkítette össze szemeit sértődötten. Nem gondolta, hogy számomra kétértelmű a kijelentése. Hogy egyáltalán az eszembe jut ilyen ostobaság. Tekintetünket összefűztem, mert tudni akartam, mennyire bosszantottam fel. A szája szélén bujkáló apró mosoly elég bizonyítékot szolgált a kedvét illetően, de az ajkai közül kivillanó hófehér szemfoga hátrálásra kényszerített. Lassan közelített meg, mintha csak azt várná, mikor sokallok be és futok el. Ezzel elindítanám a lavinát, amit ők vadászatnak neveznek. Fedetlen nyakamhoz tapasztotta jéghideg ajkát egyfajta puhatolódásképp. Tudni akarta, mit vált ki belőlem. A vámpírméreggel átitatott nyelve utat törve magának körkörösen masszírozta a nyakamat, én pedig reszketni kezdtem ölelő karjában. Mindent olyan élesen érzékeltem. Edward leheletét, ami elbódította elmém tisztánlátását. A nyakamban zubogó vért, ami az arcomba tódult. A fejemben számtalan kérdés cikázott. Megijesztet ez a nem várt fordulat. Azt hittem lesz időm felkészülni, hogy majd ellátnak jó tanácsokkal. Még nem éreztem magamat késznek a vámpír élethez vagy magához a halálhoz. Ez csupán Edwardon múlott.

- A te véredből nem elég ilyen kis mennyiség, jobban járok, ha tovább izgatom az illatoddal a démonomat. Énekelj csak kedvesem – puszilta meg a gödröcskét nyakamon, mire egy apró nyögés hagyta el szájamat. Egész ízemben remegtem az érintésétől, a csodás illatától és testének hidegétől. Megrészegített ez a hármas. A szívem ki akart ugrani a helyéből felfokozott állapotomnak köszönhetően.

- Úgy kapkodod a levegőt, mintha megijedtél volna. A szíved dobogása felerősíti az eszméletlen illatodat – hajtotta fejét mellemre, hogy hallgathassa a nem mindennapi melódiát. A levegő el-elakadt tüdőmben az előtörő borzongásoktól. Edward a csípőmet tartotta kezeivel, nehogy összeesek.

- Szeretlek – kócoltam össze remegő ujjaimmal vörös tincseit.

- Én is szeretlek – hajolt egy magasságba arcommal, hogy könnyed csókot válthassunk. Közelebb hajoltam hozzá, testünk összeérését egyedül ruháink gátolták. Ajkaink óvatosan érintkeztek, de a rám érkező leheletétől elakadt az amúgy is labilis lélegzetem. Lábaim megadták magukat és én elvesztettem az irányítást magam felett. Az andalító köd jótékonyan borított be, én pedig örömmel tartottam a számomra fenntartott fekete lyuk felé.

- Bella, kincsem – szólongatott a hang, amit úgy hiányoltam. A napsütés elvakította szemeimet, ezért a hallásomra támaszkodva siettem felé.

- Te? Hol vagy? Kérlek ne hagyj itt! – bukdácsoltam az apró szemcsékből összeálló homokban. Hunyorogva lépkedtem fel a fa pallón, ami a hajódokkok között vezetett át. Olyan régen jártam Jacksonville strandján és oly rég élveztem a bőrömet perzselő sugarakat. Ha nem édesanyám után sietnék, most boldogan ülnék le törökülésbe. Az enyhén fújó szélnek minden bizonnyal hagynám hajam összeborzolását, ahogy a sós víznek bőröm marását. De mennem kell tovább, Renee már vár rám!

Furcsának találtam a némaságot, itt mindig gyerekzsivaj rázza fel a tengerpartot. A sirályok folytonos csobbanása és éles hangja további életet lehelt a fürdőzők örömére. De most semmi… Némaság! Kétségbeejtő hallgatás.

- Anya? – kérdeztem hisztérikusan és futni kezdtem a móló végébe. Megrettentet a tudatlanság és az érzékeim elvesztése. Lehetetlennek tűnt érzékszervek nélkül tájékozódni. Az íriszeimbe érkező fénytől majdhogynem megvakultam. A lábaim maguktól vittek a kikötő végébe, de csámpázásomnak köszönhetően elhasaltam az egymáshoz illesztett gerendákon. A fejemhez érintettem a kezemet, ami jókora ütést szenvedett. Némi vér tapadt hozzá ujjbegyeimhez. A fémes illat telítődött tüdőmben, ahogy reszketegen szedtem a levegőt. Bosszúsan feltoltam magam, összeszedtem maradék erőmet. Látnom kellett bármi áron.

- Anya? – álltam meg kérdőn a nekem hátat fordító nőnek.  – Te vagy az? – nyújtottam előre kezem, hogy megbizonyosodjak róla, nem csak a képzeletem játszik velem.

- Én vagyok, de ne érj hozzám kérlek – állított meg a mozdulatban. Szólásra nyitottam a szájam, kérdéseket bombázva rá, de ő közbelépett. – Nincs sok időm, hamarosan minden elhalványul – sóhajtott fel szomorúan. És valóban, szemmel láthatóan a nap egyre kevésbé ontotta magából a sugarakat. Ereje elhagyásával egyre több mutatkozott meg az előttem álló személyből. Alig bírtam elhinni, hogy ő az. A fehér ruha védelmezőn ölelte körül, mintha csak egy burok venné körül. Lágyan lebbent meg a szél játékától a lenge anyag. Haja hosszabb volt, mint azt balesetük előtt az emlékezetembe véstem.

- Vigyáznod kell magadra, még inkább, mint valaha. Veszély leselkedik rád, ami a vesztedet okozhatja – suttogta szomorúan.

- De hát ki akar bántani? – szédültem meg a borzongástól. Szívem verdesése betöltötte a tenger helyetti morajlást.

- Vigyázz magadra kérlek Bella! – visszhangzott anyám intelme a fülemben, de a hang megváltozott. Kétségbeesettebb lett és mélyebb. Mint egy monoton hangszóró, aminek a hangja mégis olyan gyengéd és érzelmekkel telt.

- Edward? – fújtattam a levegőhiány miatt, karjaimra támaszkodva, mikor magamhoz tértem. Szemei fájdalmát átvette a boldogság, ahogy találkozott tekintetünk. Éreztem a mindkettőnkből feloldódó feszültséget.

- Sajnálom Bella, én… - kezdett bele a felesleges bocsánatkérésbe. Kétség sem fért hozzá, ő mindenért mindig magát okolná. Hűs ajkait elhallgatattam érzéketlen ujjaimmal és megráztam a fejem. Ez most kizárólag az én hibám volt. Bepánikoltam a vámpírrá válás rögös útjától, hol ott Edward csak kényeztetni próbált, amit szokás szerint félreértelmeztem.

Még mindig pihegve feküdtem Edward ölelő karjaiban. Összemosódó gondolataimat próbáltam megregulázni. Jól esett kemény mellkasának dőlve eltompult érzékeimet visszakapni. Tapintásom percről-percre fedezett fel új bőrfelületet Edward hátán. Nem zsibbadt a kezem, és a látásom is egyre tisztábbá vált. A sok díszes, színes bútor egy ezoterikus világba repített, hasonlított Alice szobájához. Az elrendezés mégsem passzolt, ahogy a súlyunk alatt nyögdécselő kanapé sem. Ezt az egyet sikerült felismernem, az életemet is rá merném tenni, hogy ez Edwardé. A nyugalmas csendet nem akartam megtörni, de ha egyszer kíváncsi a természetem, mégis mit tehetnék?

- Edward – suttogtam halkan, szinte a fülébe. Mivel vámpír volt, nem kellett azon aggódnom, hogy esetlen nem hallja meg.

- Igen? – mozdította meg szobormerev testét. Az izmok ettől csak úgy dagadtak tenyerem alatt. Alig tudtam a mondandómra koncentrálni tökéletes idomai hevében.

- Miért… - köszörültem meg torkomat elcsukló hangom miatt. Talán a beszédhez több idő kellett, amíg regenerál, vagy csak Edward hat rám ilyen intenzíven – gondoltam magamban mosolyogva. – Miért ilyen furcsa a szobád?

Cikázott a szemem körbe a selymekkel felismerhetetlenségig bevont helyiségen.

- Előbb egyél, utána elmesélem – tűnt el a fény hangjából. Ez a reakció magával hordozta az elkomorodott tekintetét. Mindig kéz a kézben jártak, nem lehetett őket szétszakítani. Úgy lehetne definiálni, mint egy létfontosságú szervnél összetapadt ikerpár. Ha megműtenénk kettejüket, az egyik mindenképpen belehalna, valószínűleg a másik is. Nem bírná sokáig a rá nehezedő terhet.

- Én most szeretném tudni – makacskodtam. Ezért rongáltuk meg Emmett kocsiját? Ez a bosszú a hálószobájáért? Ezek a színes kacatok valóban fertelmes látványt nyújtanak, mégis hihetetlen, hogy két – szépen fogalmazva is – korosodó vámpír ezért összekapna. – Miért titkolóztok előttem?

- Kössünk kompromisszumot. Előbb eszel egy kicsit, utána beszélek.

- De…

- Rendben van. Miközben eszel, megvallom a bűneimet – vigyorgott rám ezer wattos mosolyával, amiért ilyen akaratos vagyok, és nem tudok várni. Mosolya megdobogtatta a szívemet, önkéntelenül nyújtottam a karomat felé. Hihetetlen, hogy nem veszi észre mennyire el tudja az embereket kápráztatni. Hiába küzdenék ellene, az ellenállásom már az előtt porba hullik, mielőtt elkezdené.

- Kíváncsian várom a magyarázatot – izegtem-mozogtam a széken, a kezemben tartott, megduzzadt szendviccsel. Jókorát haraptam bele és figyelmemet Edwardra tereltem. Arcával a padlót tanulmányozta, mintha onnan ihletett meríthetne a soron következő beszélgetéshez. Nyoma sem maradt a ragyogó mosolynak, amivel az imént ajándékozott meg.

- Nem titkolózok előtted, ezt te is tudod – vágott nyúzott arcot. A sokévnyi fél élet – amikor nem volt párja, mert még én sem éltem – kiült az arcára. Az összehúzott redők feltöltődtek gondokkal, amiket mindenképp le akartam radírozni, hogy újra tökéletes mosolyával nézhessek farkasszemet.

- Csak elhallgattam, mert nem fontos. A Denali klán érkezése miatt mindenkinek kellett áldozatot hoznia. A közös együttélés egyik alapfeltétele a beletörődés. Nem lehetek önző, hiszen ők végül is a legjobb barátaink.

- Edward – rángattam vissza a földre. Nem igazán értettem hova akar kilyukadni, mikor ilyen árnyaltan fogalmaz. – Miattuk kellett a szobádat csatatérré varázsolni? – húztam fel szemöldökömet hitetlenkedve.

- Nem egészen… csak azért, hogy otthonosan érezze magát Tanya – hallgatott el és akkor végre az utolsó rugó is a helyére kattant. Leforrázva éreztem magam a nevétől, rosszabb volt, mint egy megcsalás. Akár egy hátba támadás. Amit meg akar szerezni, azt így vagy úgy, de eléri – ejtettem ki a szendvicset dühösen kezemből.

- Értem – sziszegtem fogaimon keresztül.

- Dühös vagy – állapította meg kedvtelenül. Szemeivel mindenhova nézett csak rám nem. Tudta, ha elmondja, így fogok reagálni. Hát ennyire kiismerhető vagyok, egy féltékeny barátnő?

- Már kezdem érteni, mit érzel, mikor Jacobbal vagyok – nevettem fel cinikusan és erőltetetten. Szörnyű érzés volt… fájdalmas… kínokkal övezett.

- Az teljesen más! Én csak féltelek, nehogy bajod essen mellette.

- Biztonságban vagyok a közelében – ellenkeztem magamból kikelve. – Nincs rám hatással.

- Tanya sincs rám – szorult ökölbe keze.

- Sziasztok – pattogott be Alice, mint egy hatalmas villámhárító. Elvonta a figyelmünket a tombolásról. – Csak nem uzsiztál? – pöckölte meg a szétesett ételt, hogy eredeti állapotába visszaálljon.

- Nem, már elment az étvágyam – keltem fel a bárpult mellől, egyenesen a szemetesig sétálva. – Egyébként sikeres volt a vadászat? – kérdeztem mintegy mellékesen a rajtam legelő szempárok felé fordulva.

- Igen, könnyű volt, amikor valamit előre kitervelsz. A zsákmány pedig beesik a csapdába – húzta Tanya gonosz mosolyra telt ajkait a konyha falának támaszkodva. A többiek nem vették észre a rejtett üzenetet, amit nekem címzett. Még Edwardon sem láttam megcsillanni a gyanú egyetlen aprócska szikráját sem, pedig ő gondolatolvasó volt. Akkor mit várhatnék el mástól?!

- Annyira örülök, hogy jöttél. Sajnálom a múltkorit – szomorodott el Alice koboldos mosolya.

- Én is sajnálom, egy kicsit bepánikoltam – vallottam be kelletlenül. Ha ránéztem Eleazarra, ismét elfogott a gyomromat kerülgető rossz érzés. Nem tetszett a szemében játszó fény. Egyenesen megrémített.

- És most készen állsz? – lépett közelebb a beleegyezésemre várakozva.

- Hát persze – sétáltam bele önként a nekem felállított csapdába. Muszáj volt, ha Tanyán akartam tartani a szememet. Nem tetszett az Edwardon való legyeskedése és perzselő pillantásai, amikkel őket illette.

- Pontosan mit is kell tennem? – álltam meg a Cullen ház mellett csordogáló pataknál.

- Ledöntjük a válaszfalat, ami gátol az erőd használatában.

- Rendben – bólintottam rá, bár nem voltam tisztában, pontosan mire is adom a fejem.

- A pajzsod egy nagyon különleges adottság Bella. Nem fogod egyik percről a másikra elsajátítani. Idő kell, hogy hozzászokj. A vámpíroknál is különbözik az életből átmentett tulajdonság. Sokaknak ötvenévnyi tapasztalat után sikerül csak tökéletesre fejleszteniük, valakiknek sohasem. Persze akadnak olyanok, akik pár óra, vagy nap alatt belerázódnak. Mivel te ember vagy, ez által gyengébb is a pajzsod. Mind a fizikális, mind a szellemi erőd csökken, ha használod. Én elsődlegesen abban fogok segíteni, hogy miként tartsd titokban és esetleges támadásoknál hogyan használd – lépett mellém. A kezeit pár centiméterre a mellkasomtól megállította és behunyta a szemét. Értetlenül figyeltem a többiek tekintetét, akik látszólag többet tudtak nálam, hogy most mi fog következni. Alice biztató mosolya kissé ellazította megfeszült izmaimat. Hagytam, hagy csináljon bármit Eleazar, amihez kedve tartja. Ha ő a kulcs a képességemhez, nem bánom, nem gátolom meg. Elengedem magam és sodródok az árral, bármi is kerüljön az útba, én állni fogom a sarat…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés