(Rosalie szemszöge)



Már több, mint egy hete figyelem Edward és a saját bontakozó románcomat, és néha, hát mit ne mondjak, meglehetősen pirulásra késztet a látvány. Már nem csodálkozom rajta, hogy Bella annyiszor elpirult, amíg még ember volt, mert hát Edward tud valamit. Ezzel most nem akarom leszólni természetesen az én nagy mackómat, de lényeg a lényeg, hogy a bátyám másként bánik a nőkkel, mint az én Emmettem. Nem üt el poénokat, inkább zenét szerez, virágot szed az erdőben, alkalomadtán csak kedveskedik valami süteménnyel, vagy édességgel. Igazi klasszikus udvarlás, leszámítva, hogy nincs gardedámunk, és Edward nem csak egy-két csókot lop, hanem amennyit csak lehetséges. Ha nem tudnám, hogy ő Bellához tartozik, én pedig Emmetthez, akkor azt mondanám, hogy gyönyörű pár lennénk. Ő türelmes és gyengéd, én néha kicsit lobbanékony, és idegesítő, de Edward jól viseli a megpróbáltatásokat. Mindig minden kitörésemet, vagy sírógörcsömet a terhességnek tud be. Csak egyvalami nem tetszik. Szándékosan próbálja elrejteni az emberi énem elől, hogy mekkora baj is van velem. Carlisle legutóbbi vizsgálatánál már tisztán látszottak rajtam a rózsaszín foltok, amit az én emberi szemem nem látott meg, mert nem figyelem árgus szemekkel a tükröt, de mindenki más tökéletesen látja őket. A legfertőzőbb időszakában vagyok a betegségemnek, és a kisbabám még mindig bennem van. Most már száz százalékig biztos benne Carlisle, hogy a babám fertőzött, de nem mondja meg. Nem akarja, hogy még jobban legyengüljek, mint amennyire egyébként le vagyok gyengülve. A hegyekben tervezett kirándulásunkat is el kellett szalasztanunk Edwarddal, mert rosszul lettem. Nem akarják még közölni velem, de a legjobb esetben is csak néhány évem van hátra. Pontosan emlékszem még, hogy Carlisle milyen boldog volt, amikor egy orvosnak sikerült vegytiszta formában előállítani a penicillint, ami a szifiliszt gyógyítja. A dátum 1940 volt, még hét év van hátra addig. Nekem nincs már annyi időm, és a babámnak sem. Vagy hagyom, hogy Edward átváltoztasson, és a párjává tegyen, vagy meghalok emberként a gyermekemmel. Nem tudom, hogy az emberi énem mit akar, bár Nadine szerint mivel én ő vagyok, így tudnom kellene a választ. Már legfeljebb csak néhány évem van ezen a világon, ha egyáltalán van annyi, és utána vége lesz. Szép élet lehetett volna ez is, de azt hiszem, hogy érdekel a többi lehetőség is, ami elém tárul majd. Mindenesetre boldogan fogom ennek az életnek az emlékét magamban őrizni, ameddig csak létezem a földön. Edward, Esme, és Carlisle boldoggá tettek engem, minden módon, ahogyan egy kismamát, egy nőt, csak boldoggá lehet tenni. Szerettek, törődtek velem, vigyáztak rám, és reményt adtak. Mit várhatnék még ezen kívül? Ebben a valóságban nem vagyok vámpír, mégis kérdés nélkül maguk közé fogadtak. Még annál is nagyobb a lelkük, mint hittem, pedig eddig is nagyra tartottam őket.

Most is itt fekszem az ágyban, és egy hatalmas tálca reggeli van előttem. Már értem azt is, hogy Bella régen mit panaszkodott a túletetésről. Fogadott anyám tényleg túlzásba viszi a törődést néha. Esme rántottát készített nekem, amit teleszórt mindenféle zöldséggel, és sajttal, hogy még tartalmasabb legyen. Edward elkészítette a kedvenc, citromos-mézes teámat hozzá, míg Carlisle egy kis tálkában behozta nekem a szükséges vitaminokat. Mondjon nekem bárki is még egy nőt, akivel ennyire törődnek. Ha valaki csak feleennyi szeretetet kap, akkor már boldog ember lehet. Miután mindent megettem elégedetten dőltem el az ágyon, és elhatároztam, hogy ma pedig fel fogok kelni, és el fogok menni Edwarddal kirándulni, bármi áron. Vannak még dolgok, amelyeket mindenképpen szeretnék megtenni, még mielőtt…

- Ha állandóan csak a halálod napjával törődsz, akkor lemaradsz az apró, szép pillanatokról – tette a vállamra a kezét Nadine.

- Sajnálom, én csak, annyira lehangol a tudat, hogy alig van már időm rá, hogy anya legyek, és ember. Mindig is erre vágytam – mutattam végig a szobán. – Már most félek tőle, hogy milyen lesz elveszítenem a gyermekemet. Esme is önként ment a halálba a fia halála után, és azt hiszem, hogy én sem tennék másként.

Szerető család, gyermek, egy gyengéd férfi, ez minden, amire vágytam életemben. Soha nem kellett több, még az sem érdekelne már, hogyha szegény lennék, mint a templom egere, csak megoszthassam az életemet Emmettel, és együtt őszüljek, és ráncosodjak meg, miközben az unokáink azért nyaggatnak, hogy vigyük el őket cukrászdába.

- Úgy látom, hogy Emmettől sem akarsz elvonatkoztatni – vigyorodott el Nadine.

- Hé, te hallod a gondolataimat? – kérdeztem döbbenten. Ez nagyon nem szép. Utálom, hogyha a fejemben kutakodnak.

- Nem, én csak a vágyaidat látom, és azt kell, hogy mondjam, hogy csodálatos vágyaid vannak. Hétköznapi csodákra vágysz, és ez egy fantasztikus dolog. Volt olyan lelkem, aki csak gazdagságra vágyott, és inkább egy olyan alternatív valóságot választott, ahol gazdag volt, de magányos, egy olyan helyett, ahol szegény, de boldog családapa. Te egy családcentrikus, és gyengéd személyiség vagy, csak azután, ami veled történt magad köré fontál egy kemény burkot, amin csak Esmének, és Emmettnek sikerült igazán áttörnie. Na meg persze, most már Nessie-nek is. Bár az unokahúgodnak már a megfoganásakor nyert ügye volt nálad. Mindenesetre most láthatod, hogy érdemes megnyílni az arra alkalmas lények előtt. A saját családod előtt nem kéne bezárkóznod, hiszen tudod, hogy mennyire szeretnek téged. Ha esetleg visszamész majd hozzájuk, vagy, ha másik életekben találkozol velük, hagyd, hogy szeressenek, mert ők csak ennyit akarnak. Na, de most térjünk vissza kellemesebb témákra. Ma kirándultok Edwarddal – vigyorodott el.

- Tényleg? Képes leszek felkelni? – sóhajtottam fel boldogan. Végre, egy kis kikapcsolódás, és mozgás. Már alig vártam, hogy megint alkalmam nyíljon egy kis friss levegőre.

- Kérdések, kérdések – forgatta meg a szemét Nadine.

- Jól van na, csak izgatott lettem – haraptam be az alsó ajkam. Edward komolyan szokta venni a szép helyeket, úgyhogy biztosan csodálatos helyre visz.

Az emberi énem még pihengetett egy kicsit, majd lassan, megfontolt mozdulatokkal felállt az ágyról, és a szekrény felé vette az irányt. Még csak a második lépésnél járt, amikor az ajtó kivágódott, és egy szempillantás múlva megint az ágyon feküdt.

- Pihenned kell – dorgálta meg Edward halkan.

- Unatkozom – biggyesztettem le az ajkam. – Jó lenne egy kis friss levegő is – fűztem még hozzá. – Nekem is, és a babának is jót tenne egy kis friss, hegyi oxigénkúra. Kristálytiszta forrásból szeretnék inni, miközben egy pokrócba tekerve végignézem veled a naplementét, azon a helyen, amiről már annyit meséltél – mondtam kissé durcásan. – Kérlek – vettem elő a legártatlanabb hangomat. Majd a szempilláimat hevesen rebegtette simítottam végig az arcán. – Csak néhány órát.

- Boszorkány – sóhajtott fel Edward. Majd gyors csókot nyomott az ajkaimra. – Megkérem Esmét, hogy segítsen neked felöltözni, én pedig addig készítek neked néhány szendvicset, innivalót, édességet, és pokrócokat az útra. Viszont van egy feltételem – mondta komolyan.

- Rendben, hallgatom – egyeztem bele azonnal. Végre kirándulni megyünk. Nagyon tetszett a látvány, már megint. Érdekes módon éreztem minden érzését, tudtam minden gondolatát az emberi énemnek.

- Nem erőlteted meg magad, én viszlek fel a hegyre, de a réten, amin letelepszünk hagylak majd egy kicsit sétálgatni, és nyugodtan levegőzni, viszont nincs dombra felmászás, és hegyről lemászás. Csak sík talajon sétálgathatsz a friss levegőn – mondta komolyan. – Nos, ez az ajánlatom. Mit válaszolsz? – kérdezte kedvesen.

- Elfogadom a feltételeidet, de a réten tényleg hagynod kell sétálni, és nem állíthatsz meg két lépésenként, hogy megmérd a pulzusomat, mert úgy nem lehet teljes mértékben kikapcsolódni. Tudom, hogy csak óvni akarsz engem, amiért elképesztően hálás vagyok, de szükségem van egy kis térre. Megérted?

- Hát persze, ne aggódj, megfogadom, hogy hagylak önállóan sétálgatni, de csak látótávolságon belül – tette a kezét a szívére.

- Köszönöm, akkor meg is egyeztünk – mosolyogtam rá boldogan. – Akkor ha Esme bejönne egy kicsit és segítene, már indulhatunk is.

- Rendben, azonnal szólok neki. Csak még néhány kérdésre válaszolj. Milyen szendvicset kérsz, és milyen gyümölcsöt? – kérdezte lágyan.

- Pulykás szendvicset szeretnék, egy kis sajttal, és jól esne egy fürt szőlő is – mondtam lelkesen.

- Rendben, mire elkészülsz, addigra én is készen leszek – mosolygott rám, majd kisietett a szobából.

Néhány pillanattal később Esme lépett be a szobába, aki ezúttal egy gyönyörű méregzöld ruhakölteménnyel lepett meg engem. Fantasztikus darab volt. Fogalmam sincs, hogy honnan szerzi nekem ezeket a gyönyörű darabokat, de az biztos, hogy nem a saját ruhatáramból származnak. Emlékeznék rá, hogyha lettek volna ilyen csodálatos ruháim. Talán rá kéne kérdeznem? Bár az lehet, hogy nem lenne túl illendő.

- Mi zavar, kedvesem? – kérdezte Esme hirtelen. Közben pedig begombolta az utolsó gombokat a ruhám hátán.

- Hát, én csak nem tudom, hogy honnan vannak ezek a gyönyörű ruhák, amiket mindig rám adsz, mert ezek nem az enyémek, ez biztos – haraptam be az alsó ajkam.

- Nos, ezt nem lenne szabad elmondanom, de ezeket Edward vette neked. Kifejezetten kismama ruhák, mivel a te darabjaid között egyik sem volt kifejezetten kényelmes kismama fazon. Hiába nem vettél a ruhák alá fűzőt, hallotta a gondolataidban, hogy azok a ruhák gyakran szorítottak téged. Persze, karcsúbbnak tűntél bennük a fazon miatt, de egy kismamának nem kell szégyenkeznie a pocakja miatt. Így hát vett neked hét darabot ebből a fazonból. A hét minden napjára jut egy, így arra is van idő, hogy kitisztítassuk.

- Ezt nem fogadhatom el – ráztam meg a fejem. – Én szívesen visszafizetem az árukat. Biztosan nagyon drágák voltak. A férjemnek nagy vagyona volt, én nem akarom, hogy még ennél is nagyobb költségekbe verjétek magatokat miattam.

- Drágám, ne sértsd meg Edwardot. Ő igazi, klasszikus úriember. Ki fog futni a világból, hogyha bármit is ki akarsz fizetni. Te egy hölgy vagy, és ő ahhoz van szokva, hogy a hölgyek nem fizethetnek semmiért. Úgyhogy szokj hozzá a gondolathoz, hogy Edward mellett vastag marad a pénztárcád. Szükség lesz még arra az összegre kedvesem. Rengeteg holmit kell majd vennünk a kisbabádnak. Ágyat, zoknikat, rugdalózókat, cipőcskéket, kádat, takarókat, pelenkákat, egy szép, meleg pólyát, stb… A gyermekvállalás meglehetősen drága, de csodálatos dolog – lelkesedett be Esme.

- Sajnálom, hogy neked nem lehet – fogtam meg a kezét.

- Ugyan, drágám. Hiszen már nekem is van, kettő is. Talán nem pólyás korotok óta nevelgetlek titeket, de nekem most is csodálatos érzés anyának lennem. Itt vagytok nekem ti ketten, ráadásul olyan férjem van, akit álmomban sem mertem még csak kívánni sem – mondta őszinte boldogsággal a hangjában. – Talán nem pontosan olyan az életem, mint amilyenre vágytam, de nincs okom panaszra. El kell fogadnunk azt az utat, ami megadatott nekünk. Az élet számtalan lehetőséget tartogat a számunkra, és neked meg kell próbálnod a számodra legmegfelelőbb módon élni.

- Hm… Esme mindig is igen bölcs asszony volt – bólogatott Nadine hevesen. – Gyönyörű lelke van, egyszerűen elképesztő.

- Te ismered Esmét? – néztem rá döbbenten.

- Nem, de sokáig figyeltem, miután átváltozott. Alkalmas lélek volt, aki megérdemelt volna egy második esélyt, de nem sokkal az átváltozása után tökéletesen boldoggá tette Carlisle és Edward. Én csak az elégedetlen lelkeket tudok új útra terelni, de Esme a legkevésbé sem volt elégedetlen. Megtalálta azt, amit keresett az életben. Elfogadta, hogy bár saját babája nem lehet, de a sors adott neki helyette öt fogadott gyermeket és egy szerető férjet. Mindig is szerettem az ilyen önzetlen lényeket.

- Én mivel érdemeltem ki, hogy itt lehetek? – kérdeztem kíváncsian. – Esmét tökéletesen megértem, de azt, hogy én miért kaptam ezt a lehetőséget, azt egyáltalán nem értem.

- A válasz egyszerű. Vámpíréveid alatt megkeseredett nőből szerető feleséggé, és csodálatos nagynénivé nőtted ki magad. Hosszú folyamat volt, de a lelked rengeteget fejlődött, így jogod van egy új esélyhez. Hidd el, hogy értékesebb lény vagy, mint el tudnád képzelni – mondta komolyan. Majd végigsimított a karomon, és megint eltűnt. Én pedig újra minden figyelmemet Esmére és magamra összpontosítottam.

Már tökéletesen fel voltam öltözve, és a székben ültem, a tükör előtt. Esme pedig a hajamat fésülte ki, majd miután végzett bonyolult fonattal illesztette a hajzuhatagot a fejem tetejére. Fantasztikus frizurát készített a számomra, majd finoman maga felé fordított és kivette a fiókból a pirosítómat, és egy kis szemfestéket, meg persze a rúzst. Mosolyogva figyeltem, ahogy fogadott anyám feltesz az arcomra egy kis pírt, majd a szememet, és a számat lágyan kifesti. Éppen csak annyira, hogy látszódjon.

- Kész is vagyunk, gyönyörű vagy – mosolyodott el szélesen. – Nézd meg magad – biztatott, én pedig engedelmesen a tükör felé fordultam.

- Hű, köszönöm szépen, ez egyszerűen csodálatos lett. Ez nem is én vagyok – mondtam elámulva. Egyszerűen fantasztikusan néztem ki. Az ajkaim tűzpirosak voltak, az arccsontomon halvány rózsaszín pír futott végig, a szemeimet pedig enyhén zöld árnyalat díszítette, ami tökéletes harmóniában volt a ruhám színével. Már nagyon régen nem festettem ilyen csábítóan. – Ez fantasztikus, Esme – borultam a nyakába.

- Nagyon örülök, hogy tetszik, kincsem – ölelt át ő is. A baba pedig rúgott egy hatalmasat közöttünk. Erre mind a ketten hangos kuncogásban törtünk ki.

- Úgy tűnik, hogy szereti a nagyit – mosolyogtam fogadott anyámra.

- A nagyit? – kérdezett vissza Esme elámulva.

- Igen, hogyha nem zavar téged, hogy a kicsi majd esetleg a nagymamájának tekint – sütöttem le a szemeimet.

- Enyém a megtiszteltetés, köszönöm – mondta suttogva. Látszott a szemeiben, hogy már az örömkönnyeit hullatná, hogyha lehetséges lenne.

Halk kopogtatás zavarta meg a tökéletes pillanatot, majd nem sokkal később Carlisle dugta be a fejét az ajtón. Meglepetten nézhettem rá, mert csak elmosolyodott, majd belépett a szobába.

- Sajnálom, hogy megzavarom a hölgyeket, de Edward hívott, hogy hozzak neked néhány vitamint, és győződjek meg róla én magam is, hogy alkalmas vagy egy kirándulásra komplikációk nélkül. Egyébként is meg akarta ma lepni Esmét egy közös délutánnal – mondta boldogan. - Szóval, hogy érzed magad? – térdelt le elém. A sztetoszkópot pedig azonnal mellkasomra helyezte.

- Jól vagyok, és Edward szerintem túlreagálja a dolgot – forgattam meg a szemeimet.

- Csak neked akar jót – mosolyodott el fogadott apám. – Egyébként is szerettelek volna megvizsgálni délután, így egy kicsit előrébb hoztuk a dolgot. Örömmel jelenthetem, hogy minden rendben van, és már mehettek is - mosolyodott el. – Drágám, mit szólnál hozzá, hogyha a mai napot és éjjelt a kedvenc helyünkön töltenénk? Edward és Rose későn fognak hazaérni, és gondoltam, hogy együtt tölthetnénk egy kis időt kettesben – ölelte magához Esmét.

- Örömmel kirándulnék veled. Már nem is tudom, hogy mikor volt időnk utoljára kettesben tölteni némi időt – mondta fogadott anyám boldogan.

- Ez esetben, holnap reggel találkozunk, Rosalie. Ne erőltesd meg magad, és vedd be a vitaminokat. Jó mulatást – simított végig a karomon. Esme pedig megölelt, és egy puszit nyomott az arcomra.

- Nektek is kellemes napot – szóltam még utánuk. Pontosan tudtam, hogy hallják, még akkor is, hogyha már messzebb járnak.

Úgy gondoltam, hogy amíg Edward elkészül, addig még gyorsan elintézem az emberi teendőimet. Mostanában egyre sűrűbben látogattam a fürdőt, bár állítólag ez is normális, hogyha a baba éppen rossz helyen nyom belülről.

- Rose? – hallottam meg Edward hangját.

- Egy perc és megyek – igazgattam még meg magamon a ruhámat.

Majd a tükörben is megvizsgáltam, hogy tökéletesen nézek-e ki. Mikor meggyőződtem róla, hogy minden rendben van kiléptem a fürdőből, és Edward elragadtatott tekintetével találtam szembe magam.

- Gyönyörű vagy – mondta elkápráztatva.

- Köszönöm – pirultam el.

- Ez az igazság – lépett elém, majd lágy csókot nyomott az ajkaimra.

- Jól áll neked a vörös – vigyorodtam el miután elváltunk.

- Nem is gondoltam volna, hogy az én színem – törölte meg a száját. – Nem vagyok hozzászokva, hogy smink van rajtad, bár tagadhatatlanul tetszik, de te e nélkül is csodálatosan nézel ki.

- Egész nap bókolni fogsz, hogy piruljak, vagy megyünk kirándulni? – haraptam be az alsó ajkam.

- Nos, hogyha szeretnéd, akkor egész nap is csinálhatom ezt, de mehetünk, ha készen állsz. Csomagoltam neked mindent, amit kérhetsz, és hoztam néhány üveget, hogy megtölthessem neked friss forrásvízzel, ahogy ígértem – lengette meg előttem a piknik kosarat. Majd egy szempillantás alatt betekert egy hatalmas takaróval, felkapott és kisétált velem a házból. – Hunyd be a szemed, és kapaszkodj a nyakamba – suttogta a fülembe.

Én pedig azonnal engedelmeskedtem. Majd éreztem, ahogy a szél az arcomba fújt. Még csak néhány perce rohanhattunk, amikor Edward megállt. Azonnal kinyitottam a szemeimet, és kikukucskáltam a mellkasából. A látvány, ami a szemem elé tárult egyszerűen káprázatos volt. Nem találtam rá szavakat. Hegyek, ameddig csak a szem ellát, és mindenhol méregzöld fenyőfák, a nap pedig szinte egy magasságban volt velünk, és megvilágította az egész virágokkal borított mezőt, és a kristálytiszta folyót, amit átszelte a rét szélét. Még soha nem láttam ehhez foghatót. Itt éltem születésemtől fogva, de még sosem fedeztem fel ezt a csodát.

- Hogy tetszik? – kérdezte mosolyogva. A bőre úgy csillogott, mint egy hatalmas gyémánt. Mindig is szerettem a látványunkat a napfényben. Káprázatos.

- Még sosem láttam ehhez foghatót – mosolyogtam rá boldogan.

- Ennek örülök – terítette le a plédet a puha fűre. Majd helyet foglalt, és kipakolta az ebédemet a kosárból. – Gyere, ebédelned kell – termett mellettem. Azután pedig finoman leültetett a pokrócra.

- Nemrég reggeliztem – forgattam meg a szemeimet. Majd a gyomrom, megcáfolva a szavaimat hatalmasat korgott. – Ezt nem hiszem el – morogtam az orrom elé.

- Ez természetes, tessék ebédelni. Egyébként, ha megfigyelted, már elég régen ettél utoljára. Carlisle közben hazaért emberi tempóban a kórházból. Ráadásul Esmével elég sokáig készülődtetek. Több, mint másfél órán át voltatok kettesben, csak nem tűnt fel neked, mert jól éreztétek magatokat. Ennyi boldog gondolat nem árasztotta el a házat még talán soha.

- Szeretek veletek lenni – mondtam őszintén.

- Mi is nagyon örülünk, hogy velünk vagy – simított végig az arcomon.

Ezután nem beszélgettünk többet, mert Edward ragaszkodott hozzá, hogy ebédeljek meg rendesen. Miután elfogyasztottam az étel nagy részét Edward ígéretéhez híven hagyott engem sétálgatni, de azért a karját felajánlotta, hogy biztosan ne eshessen semmi bajom. Csodálatos nap volt. Nem sokat beszélgettünk, csak élveztük egymás társaságát, és a nap végén összebújva figyeltük, ahogy a nap eltűnik a horizonton, és átveszi helyét az éjszaka sötétje.

- Ideje lenne mennünk – simított végig Edward a karomon. – Nem akarom, hogy megfázz.

- Nem fázom – fordítottam felé a fejemet.

- Még nem, de hideg lesz az éjjel, és vihar közeleg. Érzem, hogy fülledtebb az idő, mint kéne – mondta határozottan.

- Rendben, akkor menjünk – sóhajtottam fel.

- Visszajövünk még, ígérem – állított fel a plédről. Majd beletekert a takaróba, és villámgyorsan összeszedte a piknik kellékeinket. Ezután felkapott, és meg sem állt velem a házig. Csodálatos nap volt, ráadásul még nincs is vége.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés